Életében úgy képviselte Óbudát sportolóként, edzőként és újságíróként, hogy munkásságával méltán kiérdemelte a kitüntető címet. A közelmúltban, február 17-én lett volna 93 éves. Budapesten született 1925-ben Pochlenc Pál néven. Édesapja Pohlencz Pál tisztviselő volt, aki foci játékvezetőként sokszor fiát is magával vitte a meccsekre – a sportot tehát már gyermekként megismerte a TVE pályáin. Ez a sportkör volt Magyarország harmadik legrégebben alakult egyesülete. 1887 januárjában egy kisvendéglő különszobájában gyűltek össze a sportot szerető óbudai mesteremberek és polgárok, és lelkesen megalakították a III. kerületi Torna és Vívó Egyletet.
A TVE úszószakosztálya már 1897-ben versenyeket rendezett a Lukács uszodában, tagjaik eredményesen szerepeltek az országos versenyeken is. Az indító torna, vívás után hamarosan az atlétika és egyéb sportágak is megjelentek a palettán. Például a teniszversenyek női résztvevői feltűnést keltettek, hiszen ekkoriban a hölgyek még nem voltak olyan aktív részesei a sportnak, mint manapság.
Peterdi Pál minderről csak hallomásból értesült, hiszen kora ifjúságában már kiforrott sportéletet talált, amibe iskolásként hamar bekapcsolódott. Elsősorban a vizes sportok iránt érdeklődött. A két világháború között Óbudán népszerűek voltak a vízi sportok, főként a vízilabda, sok gyerek kezdett el pólózni. Peterdi Pál is közéjük tartozott, és számos sikert ért el ifjúsági csapatával (az Árpád Gimnáziumba járt, ahol erős volt a sportélet).
Kiváló pedagógiai és szakmai érzékkel vezette a csapatot, legfőbb szándéka már akkor is a fiatalok nevelésére irányult. Később, miután Óbudán megszűnt a vízilabda klub, az úszás felé fordult a figyelme, és évtizedeken át irányította a kerületi úszószakosztályt mint vezetőedző. Kiváló, tehetséges fiatal úszói sokszor eredményesen szerepeltek, bajnokok kerültek ki a szárnyai alól. Sokan emlékeznek arra, hogy nemcsak az úszás „mesterségét” sajátították el tőle, hanem életre is nevelte őket a mester, edző, pedagógus és sokuk számára „atyai jó barát”.
Az érettségi (1943) után természetesen dolgoznia kellett, hiszen a család jövedelme nem fedezte volna a sportszenvedélyt. Kezdetben gyári tisztviselő volt, majd villamosvasúti pályamunkás, és újra irodista lett (1951–1952.), de ekkor már nagyon érdeklődött az újságírás iránt is, amely később egész életének meghatározó tevékenységévé vált. Rengeteg tudósítása jelent meg sporteseményekről a különböző újságokban, később számos könyvet írt sportolókról, karrierekről.
Peterdi a saját bevallása szerint sem volt kiemelkedő sportoló, életét mégis meghatározta a sport. A MAC ifjúsági úszója és vízilabdázója volt 1943–1945-ig, majd a III. kerületi TVE vízilabdázója (1946–1948). A III. kerületi TVE, illetve a III. kerületi Vörös Lobogó úszó- és vízilabdaedzője lett 1948-ban, és egészen 1966-ig nevelte az utánpótlást, miközben a magyar öttusaválogatott úszóedzője is volt 1963–1967 között (a Balczó–Török–Móna-féle „aranykorban”). Legtöbbünk talán nem is tudja, hogy az 1970-es években a magyarországi kocogómozgalom elindítója Peterdi Pál volt, a kocog, kocogás, tömegsport szavak neki köszönhetik megszületésüket.
Nagyon szerette a korai reggeleket a parton, de a későbbi nyüzsgő evezős-sportvilágot is. Az 1960–1970-es években a Rómait ő nevezte el „proli-Rivierának”. Ekkora sportszeretet mellett a sors fintora, hogy hosszú, súlyos betegség után érte a halál 2000-ben.
Peterdi Pál egész életében az óbudai sport elkötelezett híve volt – sokat tett is érte. Idősebb korában az újságírás mellett az óbudai tenisz sportra fordította a figyelmét, és a Hévízi úti teniszpályán való rendszeres játék után a szakosztály irányítását is vállalta.
Szerintem egy eredményes sportember a leghitelesebb a sporttudósításokban is. Peterdi cikkei folyamatosan jelentek meg a Népsportban, a Képes Sportban, a Labdarúgásban, amelyeknek állandó munkatársa volt. Vidám, humoros természete is hamarosan jelentkezett az írásokban, ezért a Ludas Matyi és a Rádiókabaré is megkereste őt szerzőként. A TV-ben a Szeszélyes évszakok című műsorban vált népszerűvé „Tücsök és Bogár” rovatával. A humorára jellemző egyik legendává vált mondása, hogy szerinte kétféle ember létezik: „Akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.” Humoristaként elért sikereit 1983-ban Karinthy-gyűrűvel jutalmazták.
Peterdi Pálról az utókor elsősorban a művei alapján fog képet alkotni, hiszen bejárta a fél világot, öt olimpiáról tudósított (1972 München, 1976 Montréal, 1980 Moszkva, 1984 Los Angeles, 1988 Szöul). Az ottani magyar sikerekről és a legeredményesebb sportolóinkról újságcikkeket írt, majd később könyveket is.
(100 évnek is egy a vége – a III. kerületi TVE története, 1887–1987)
Egy legendás olimpiai győzelem óbudai sportolókkal
Remélem, megszületik majd egy könyv Peterdi Pál életéről és munkásságáról, mert ez nagyon időszerű lenne. Egyik méltatója szerint „Peterdi a szépirodalmi igénnyel megírt, de nagy tényanyagon alapuló sportriport műfaj magyarországi megalapítója”.
Itt, e cikk keretei között csak egy rövid idézetre van hely, amely jellemző írói stílusára és lelkesedésére – még olyan esemény bemutatásakor is, amelyen személyesen nem lehetett jelen. Vízilabda sportágunk mai napig tartó, sok évtizedes diadalútjának egyik bölcsője az óbudai TVE csapata volt, amelyről Peterdi ezt írta könyvében:
„A III. kerületi TVE nemzetközi sikere és a magyar bajnokságon való egyre jobb szereplése azt bizonyította, hogy vízilabda sportunkban már két, közel egyforma játékerejű, nagy tudású együttessel kell számolni. Az FTC védte még a bajnokságát, de évről évre nehezebb dolga volt a »Kerülettel«, és 1922-ben már valóban csak hajszál hiányzott ahhoz, hogy Óbuda csapata megnyerje a magyar vízilabda-bajnokságot. A magyar bajnokság helyett az osztrák bajnoksággal vigasztalódott.
Amikor az MTK-ból átment a III. kerületbe, az volt a célja, hogy ismeretlen fiatal kezdőkből alakítson ki épkézláb csapatot. Amikor pedig az FTC újra régi fényében ragyogott, akkor Komjádit már az a vágy fűtötte, hogy a zöld-fehérek számára méltó riválist neveljen, s a két csapat vetélkedése vigye előre a magyar vízipóló ügyét.
A terv első pontja beteljesedett. Fiatal legénykékből kiforrott a III. kerületi TVE nagyszerű csapata. És beteljesedőben volt a második pont is: az óbudai csapat felfejlődött a ferencvárosi vízilabdázók mellé. Komjádinak azonban most már – természetesen – ez sem volt elég. Tovább csiszolta, tanította játékosait. Egyetlen csapatnál sem folyt olyan szisztematikus, korszerű edzés, mint a III. kerületben, és Komjádi lelkesedése, vasakarata 1923-ban meghozta a teljes sikert. A III. kerületi TVE legyőzte az FTC-t, és ezzel első ízben megnyerte a magyar vízipóló bajnokságot.”
Itt egy kis kitérőt kell tennem, hiszen a kerület egyik sport-nevezetessége volt Komjádi Béla. A dunai szabad-uszodákban látott gyerekek közül rendre kiemelte a szerinte tehetségeseket, és belőlük nevelt nagyszerű pólós csapatot. Edzőként mindig nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlás-nevelésre, az ő felfedezettje volt többek között Keserű Alajos, Keserű Ferenc és Homonnai Márton akkori olimpiai bajnokok. A modern vízilabdasport létrehozója volt, és különböző – máig alkalmazott – edzéstechnikai újítás bevezetője, például a légstop, légpassz; illetve a medencén kívüli, tornatermi (erőnléti) edzést is ő honosította meg. Kedvessége és közvetlen stílusa miatt játékosai Komi bácsi becenéven szólították.
Az olimpiai magyar válogatott összeállt, a héttagú együttesben a III. kerületi TVE 4 játékossal, az FTC hárommal képviseltette magát. Innen újra átadom a szót Peterdinek, hogy érzékelhessék, milyen a szuper képzett, felkészült újságíró – olyan meccsről tudósít szuggesztíven, amelyen személyesen nem is volt ott, hisz akkor még meg sem született!
„… A 12 évvel előbbi stockholmihoz képest más volt a helyzet. Kifejlődött, megizmosodott a magyar vízilabdasport, s ha vérmes reményeket nem is táplált senki, tisztességes szereplésben joggal bizakodhatott. Ebbe a derűs hangulatba azonban váratlanul, bombaként robbant egy hír: a magyar csapat sorsolása olyan szerencsétlenül ütött ki, aminőre tán még nem is volt példa. Csapatunk a kiesési rendszerben lebonyolításra kerülő tornán első ellenfélül a többszörös olimpiai bajnokot, a világ legjobbját, Anglia együttesét kapta.
A hírre mindenki megrökönyödött. A hazai aggodalmaskodók siettek leszögezni: kár volt a magyar csapatot kiküldeni a párizsi Olimpiára.
A pánikhangulat ragályos, a csapat tagjai között is általános volt a rémület. Csak Komjádi Béla maradt nyugodt és bizakodó.
– Az angolok is csak emberek – mondta.
És minden gondja arra irányult, hogy megnyugtassa a játékosait. Gondoskodott kényelmükről, szórakozásukról, vezette az edzéseket, tréfálkozott.
Aztán elérkezett a magyar-angol mérkőzés napja a remek Tourelles-i uszodában. Különösebb érdeklődést nem váltott ki ez a mérkőzés, hiszen a találkozónak legfeljebb egy érdekessége lehetett: hány gólt lőnek Anglia válogatott félistenei a magyar csapatnak?
Felálltak a csapatok, megkezdődött a játék. Az angolok fogtak labdát, néhány húzás, máris ott voltak a magyar kapu előtt, és anélkül, hogy egyetlen magyar kéz is érintette volna a labdát – már zörgött is a háló. Újra ráúsztak – szinte szóról szóra megismétlődött az előbbi jelenet. Már 2:0-ra vezettek az angolok. Magyar kéz még mindig nem ért a labdához. Riadtan néztek egymásra, nem mert szólni egyikük sem. Érezték, hogy a világ legjobbjaival állnak szemben, itt nem segít semmi sem, hiába a forró akarás, lehetetlen feltartóztatni a fájdalmas, megsemmisítő vereséget. Majd újra sípolt a bíró, újra felporzott a víz, ahogy a labdára úsztak. Megint az angolok lendültek előre – és már 3:0-ra vezettek.
Micsoda szégyenletes vereség vár itt a magyar csapatra? Hiszen még arra sem képes, hogy labdához nyúljon, nemhogy gólt dobjon.
Nem egyszerűen azt érezték, hogy nem megy a játék… Azt érezték, hogy tehetetlenek a nagyszerű angol csapattal szemben. Amikor azonban a harmadik gól után helyére úszott a magyar csapat, akkor valami történt.”
Peterdi szerint Komjádi csak a 3. gól után ismerte fel az angolok taktikáját:
„A bíró fütyült, a játékosok megindultak a labdáért. Az angol csapatnak volt egy jó gyorsúszója, aki mindig elhozta a labdát. A magyar játékosok nem tulajdonítottak nagyobb fontosságot ennek – három csatárunk, nem törődve azzal, hol a labda, nyugodtan megindult az ellenfél kapuja felé, hogy ott szokás szerint elhelyezkedjék. Nem vették észre, hogy hármukkal szemben mindössze egy védőjátékos tartózkodik ott, a többi öt már mind a magyar kapu előtt adogatja a labdát – három magyar védő ellen. A kettős emberelőny ellen már akkor sem volt orvosság – három villámgyors gólt eredményezett.
Komjádi a harmadik gólnál már nyugodt volt. Tudta, hogyan lehet ez ellen védekezni. A medence partjára rohant, és odakiáltott a játékosoknak:
– Ne féljetek, nincs semmi baj. Csak arra vigyázzatok, hogy egy angol se maradjon fedezetlenül. A csatárok ne ússzanak előre, hanem maradjon mindenki a párjával.
A csapat feléledt. Hát mégis lenne orvosság?
Volt – egy csapásra megváltozott a játék képe. Eltűnt az angolok ijesztő fölénye, az akciók nem tudtak többé kifejlődni. A taktikai húzás sikere egyszerre visszaadta a csapat játékkedvét, annyira, hogy már nemcsak az angol támadásokat fojtották el sikerrel, hanem előre lendültek, kezdeményeztek, gólt is dobtak, s a félidő 3:1 lett az angolok javára.
A második félidő első percében – 4:1. Jó, de ez már nem a magyar csapat súlyos taktikai hibájából született, szép akció eredménye volt, valóban gólt érdemelt.
4:2, majd 4:3.
De akkor már »időzavarba« került a csapat: úgy festett, hogy a magyar csapat – ezúttal Óbuda és Ferencváros kombináltja – hősies hajrája ellenére is elvérzik. (…) És ebben a pillanatban felharsant a Tourelles-i lelátó. Négy másodperccel a játékidő letelte előtt egyenlített a magyar csapat. Homonnai Lajos, a III. kerületi TVE középcsatára bedobta a negyedik gólt a világbajnokok hálójába – 4:4.
És már vége is. Illetve dehogyis van vége. A nemzetközi urak döntenek: folytatni kell.
Folytatták. Szédítő küzdelem volt, a vízilabda történetének talán máig legfantasztikusabb »ütközete«. A harmadik »félidőben« 5:4 az angolok javára. A negyedikben – a meghosszabbított játékidő leteltekor – 5:5. Újabb hosszabbítás következett. Az ötödik és a hatodik »félidő« szinte pontosan úgy zajlott le, mint az előző hosszabbítás. 6:5-ös angol vezetés után a második hosszabbítás második felében újra kiegyenlítettünk: 6:6.
A közönség dobogott, tapsolt, újrázott, soha még ilyen pólócsatát!
A játékosok szinte félholtan másztak a partra. Radmilovic, az angolok világhírű játékosa felkapta a parton keze ügyébe akadt rajtpisztolyt, és tréfásan a homlokához szorította:
– Inkább agyonlövöm magam, de nem megyek vissza.
Persze, mikor felharsant a játékvezető újabb sípszava, csak fejest ugrott ő is a többiekkel, hogy folytassa a játékot, megkezdje a hetedik félidőt.
És ebben a hetedik játékrészben megváltozott hirtelen valami.
A mérkőzés során eddig mindig az angolok vezettek, s nekünk kellett hallatlan, fogcsikorgató küzdelem, harc árán kiegyenlítenünk. Most azonban, a harmadik hosszabbítás első részében – Homonnai II. révén – 7:6.
Először vezettünk e szédítő, már csaknem két teljes órája tartó mérkőzés során.
Nem oldották meg ezt a feladatot. A nyolcadik »félidőre« már nem is ugrottak be a vízbe, hanem valósággal beestek a fáradtságtól. És ebben a nyolcadik félidőben már az angolok nem nyúltak labdához. Játékosaink tartogatták, dédelgették a küzdelem tárgyát, »időre« játszottak, körbe-körbe úsztak, visszafelé indultak – és megtartották előnyüket.
Magyarország csapata tehát 7:6-ra verte a Londonban, Stockholmban és Antwerpenben győztes, háromszoros olimpiai bajnok gárdát, ezzel a párizsi olimpia legnagyobb meglepetését szolgáltatta, és egyben a magyar vízilabdasport addigi legnagyobb eredményét harcolta ki”.
Hát ez volt Peterdi Pál legfőbb érdeme a közvetítésekben is: a szemléletesség, az érzelmeket is megmozgató személyes beszámoló a sporteseményekről. Ugye, hogy – 46 évvel később is – pont olyan a beszámoló, mintha közvetlen helyszíni tudósítás lenne?
