Hogyan kerültél Óbudára? 

1973-ban jöttünk ide, előtte a Déli pályaudvar mellett laktunk. Édesapám építészmérnök volt, egy MÁV-helyiséget felépíttetett ott, és csinált belőle egy kis lakást. Akkor még nem volt semmi lezárva, ott ment el a gőzös, ahol játszottunk. Aztán ideköltöztünk: nem volt sehol zöld fű, minden beton volt. Illetve, a Szőlő utca és a Kiscelli utca melletti nagy téren még álltak a félig lebontott kis házak maradványai, meg az építési törmelék, amit mi felgyújtottunk. Találtunk szőnyegragasztót, 70 méteres lánggal égett az egész. Ment a liftezés is, be is szorultunk milliószor, mert akkor még a Ganz-Mávag nem olyan marha jól csinálta meg a lifteket, a másik klasszikus pedig a felcsöngetés volt: amíg a Kiscellitől elmentünk a Zápor utcai iskoláig a faluház mellett, végignyomkodtuk a kaputelefonokat. És amikor beleszóltak, bekiabáltunk valami hülyeséget, „Kiss lakás? Cserélje nagyobbra!” – aztán futás. Az iskolában is elég renitensek voltunk, azért ott több üzenőfüzet betelt, például az egyik osztálytársunkat, aki egyébként a füllentéseiről volt híres, többször fölakasztottuk a ruhafogasra, mert hazudott. A téren ismertem meg a rettegett Mátyás Attilát, a piros Camping biciklijével. Ő a Kiscellibe járt, és paraszt volt, mert elvette a ‘78-as, argentin VB-re készült, a simontornyai bőrgyárban gyártott labdámat. Persze már nem emlékszik erre, de én egy életre megjegyeztem: nem akarták visszaadni a labdát, teljesen kivoltam, gondolhatod.

A ’80-as években elég nagy élet volt errefelé, nem?

Igen, a téren bandáztunk. Kevesen tudják, de eleinte az egész egy nagy geng volt, csak aztán jöttek a politikai nézetkülönbségek, akkor váltak szét a skinheadek, meg a punkok, és az óbudaiak körbeverték az összes budapestit: az újpalotaiakat többször is fülöncsípték, meg a kőbányaiakat is megkergették, aztán szépen egymásnak mentek… Akkoriban megszoktuk, hogy az ember úgy szórakozott, hogy lement a New Wave Klubba, a Somogyi Béla utcába, ahol Rejtő Jenői jelenetek voltak. Valakit megpofoztak, és csak utána indult be a pogó. Akkor már nem kellett rettegni, mert valaki már megvolt, strigula, kész. Jó hely volt, minden szólt, Rod Stewart Baby Jane-jétől kezdve, Falco, vagy a D.A.F. akár… De sajnos abból a gárdából nagyon sokan elmentek. A cuccozás (drogozás – a szerk.) is elvitte az embereket, meg a kietlen élet. Tényleg az volt, hogy vagy belehülyültél, vagy narkós lettél, vagy zenész. Mondhatni, a túlélésről szólt az egész a betonrengetegben. Persze, jó példa is van, mert Hrutka Robi például kinőtte magát zenészként, de nem ez volt a jellemző.

Te kerékpározni kezdtél először…

Onnan jön az egész, hogy kiskoromban majdnem meghaltam: édesanyám annyira steril körülmények között tartott otthon, hogy amikor bölcsődébe kerültem, emberek közé, mindenféle vírus megtámadott. Elég komoly volt a helyzet, az orvosok azonnal előírták, hogy le kell mennem vidékre, mert ott jó levegő van, és megerősödik a szervezetem. Így aztán rengeteget voltam Simontornyán, és hát ott mit csináljon az ember? Gyönkön a kenderáztatóhoz ugyan ki lehetett menni, csak az nem volt közel, hat kilométert kellett tekerni, és benne volt a Letka, a nagy emelkedő.  Tekertünk fel a nagypapa régi, fekete, nagy Pannónia biciklijével. A váz alatt bicikliztünk, vittük, amit lehetett… De meg is erősödött a szervezetem, és megszerettem a kerékpározást. Aztán ’78-ban a Vági István Építőipari Szakközépbe kerültem. A Szabó Fekete István nevű osztálytársam a Fradiban kerékpározott. Megtetszett a dolog, és addig-addig mondogatta, hogy elmentem egy edzésre. Igazándiból elég későn kerültem ebbe bele, volt, aki kora gyerekkorától ott tekert. De nagyon jó vízhordó voltam, volt egy Törőcsik István nevezetű nagymenő, az az igazi nagypofájú, olaszos stílusú szépfiú, én voltam a segítője, mindig nekem kellett megindulnom a versenyeken, hogy fárasszam a többieket. Mondjuk a bringázás kegyetlen dolog, télen-nyáron mentünk, és nem volt hővédő ruha, meg ilyenek, újságpapírt raktunk be a mellkasunkhoz, Népsportot, meg nejlonzacskót húztál a cipőd alá, hogy ha már szarrá ázott a cipőd, akkor legalább a lábad ne legyen vizes. Kb. 4 vagy 5 évig bringáztam. Csak ott, ugye, minden nap kellett menni edzeni. Nyáron dupla edzések voltak, és semmi akadálya nem volt, hogy hétvégén még elmenjünk versenyre… De aztán jött a literes kőbányai, meg láttam, hogy Jerabek Csabiék itt lent bandáznak a téren, és akkor az ember rájött, hogy ó, hát nem biztos, hogy télen a mínuszban tekerni kell, meg nem biztos, hogy nyáron naponta két edzésre kell menni. Jó bringás lehettem volna, mondta drága Fallenbücher Imre bácsi, az edzőm, sőt, azt mondta, hogy hegyi bajnok lehettem volna, ha akkoriban van női szakosztály. Sajnos még nem volt. De a kerékpár megmaradt, bár már nehezebben megy föl a hegyre az ember, és elég csak a kocsmáig eltekerni.

És hogy jött a zene?

Tipikus módon, „Csináljunk zenekart, te vagy a dobos, jó?” Fedő, fakanál, és csapkodtunk, mint hal a szatyorban, valaki szerzett egy cintányért, azt apukám mérnöki lámpájáról lelógattuk, a Pacsirta rádiót megberheltük, hogy a gitár megszólaljon rajta, és akkor megírtuk a „Hullaház, hullaszag, megölt a láz, hulla vagy”, meg a hasonló számokat. Ez már olyan ’80-81. Utó-pija, így hívták a zenekart, még egy kis semmilyen dolog volt, akkordokkal lekísértük az éneket. De hatással volt ránk minden, akkor jött a Neue Deutsche Welle. És The Police-t hallgatni! Az embernek kitágult a szeme, hogy „Úristen, ilyen dobolás, meg ilyen zene, hát hogy került ez ide?” Utána volt az EKG zenekar, aztán a BTK, majd jött a katonaság, ami egy mérföldkő. Mélyépítő technikusként érettségiztem a Vágiban. Nem sokat dolgoztam a szakmámban, de Kaszásdűlő, meg a Római akkor épült, és azoknak én voltam a technikusa. Ott katonák is dolgoztak, és megkérdeztem, hogy lehet katona az ember. Hülyének néztek egyből, gondolhatod, mindenki azon iparkodott, hogy hogyan kerülje el az egészet. Én meg tudtam, hogy be fognak hívni, és a rémhírekből hallottuk, hogy direkt Mezőtúrra viszik a budapestieket, meg az ország minden szegletébe, ahonnan a büdös életben nem lehet hazajönni. Gondoltam, megelőzöm ezt, úgyhogy odamentem a sorompóhoz az 1630-as, Kunigunda utcai laktanyában, és mondtam, hogy katona szeretnék lenni. Beküldtek az Arany-Kovács János nevezetű politikai tiszthez, kérdezte, „Maga akar katona lenni?” Mire mondtam, hogy igen. Aztán megkérdezte, hogy mit tudok. Mondtam, hogy építésztechnikus vagyok, meg zenész. Milyen hangszer? Dob. És melyik szeretne lenni? Hát, mondom, dobos. Ez nyáron volt, eltelt pár hónap, de februárban tényleg behívtak. És volt a laktanyában egy Aquincum nevezetű művészeti csoport: hat tagú roma zenekar, táncosok, de volt benne egy könnyűzenei zenekar, azok voltunk mi. Szűts Pista, a Kormorán zongoristája, Borhi Miki, aki a Madarak zenekarban van még mindig: ők tanítottak meg zenélni, vendéglátózni. 

Behívtak hétfőn, kedden már haza kellett jönni a dobért, szerdán próbáltunk, „Na, akkor kezdjél el dobolni, mit tudsz?” Duran Duranokat játszottam, meg mit tudom én, „Jó, ezt felejtsd el, innen a kezünket nézed. Van még másfél óránk, innen megtanulunk 70 klasszikust.” Én meg néztem ki a fejemből, „Tessék? 70 klasszikust?” És jött a bossa nova, a rumba, a szamba – a vendéglátó szerintem az egyik legjobb iskola a zenésznek, mert nem sülhetsz be az asztalnál, ott mindent is tudni kell, még akkor is, ha nem. Mert ha belehúzzák a vonóba, akkor el kell játszani. Márpedig mi három és fél, meg négy és fél órákat játszottunk katonai esküvőkön. Az első fellépésem nagyon nevezetes, pénteken már játszottunk az Anna-völgyi katonai bázison, ahol 56 forintért lehetett venni öt gin-tonikot meg egy vodka-tonikot. Azt hamar bekapkodtam az elején, fel is bátorított. Bent álltam a WC-ben, amikor bejött egy csúnya, barna-piros nadrágos csávó. Csapkodtam a hátát pisilés közben, utólag meg kiderült, hogy az a Czinege vezérezredes volt. Aki annyira meglepődött ezen egészen, hogy nem lett belőle semmi: szerintem nem is hitte el az egészet, és nem tudta, hogy ki az az idióta, aki így viszonyul itt a dolgokhoz. 

A másfél évből egyébként csak egyet voltam bent. Az úgy volt, hogy Mátyás Attila összehaverkodott a Delhusával (Delhusa Gjon – a szerk.), ő meg zenészeket keresett a nagy sikerű Johnny Joker című lemezéhez. Török Tamás volt a basszusgitáros a Bon-Bon zenekarból, Matyi a gitáros, én lettem a dobos. Úgyhogy, mire leszerelő katona lettem, szinte benn se voltam a katonaságnál, bőszen turnéztam. Anyukámék meg teljesen kivoltak, mert föl-föl hívták őket a piros tárcsás telefonon, hogy „Merre van a Zsolti, keresték benn a katonaságnál?”. Én közben valahol a Balatonnál ugráltam a vízbe Delhusával. De sohasem kellett visszamennem, mert mire megtaláltak a szüleim, hogy „Kerestek, azonnal menj be!”, fölhívtam az írnokot, ő meg mondta, „Semmi gond, Zsolti, már elintéztem, már nem fognak keresni”. 

Szóval, Delhusa bandájában voltunk, és mellette ott volt a Swing Story Hrutka Robiékkal, majd jött a Beri Ary és a Pillangók, amit nagyon jól összeraktunk. Illetve az F.O. System alapításában is benne voltam. Akkoriban kezdtem el megvilágosodni, hogy az énekes sokkal többet tud állni a pultnál, sokkal több csaja van, és nem kell pakolnia, mint a dobosnak, szóval, kitaláltam, hogy énekelni fogok. A dark stílusba ez bele is fért volna, de nem lehetett akkoriban két zenekarod egyszerre. Mátyás Attila és Berencsi Attila feltették a kérdést, mint régen a nagyszüleimnél, hogy melyik nagymamát szeretem jobban. Ez mindig feszültséget hozott, összeveszés is lett belőle. Az F.O. System onnan lett igazából híres, ahogy én kiszálltam, de visszamentem hozzájuk roadolni, mert annyira szerettem őket. De Beri Aryval nyomtuk, csak hát ott meg egy idő után megakadt a történet Attila furcsaságai miatt, mondjuk így.

És ezután jött a Sex Action?

Állandóan piszkáltam Matyit, hogy csináljunk valamit együtt, egy idő után megunta, és mondta, „Figyelj, hozd ide a zenészeket, aztán majd meglátjuk, hogy lesz-e belőle valami”. Így került képbe Somlyay Miksa a Kézi-Chopinből. Szőke, vízilabdás, kigyúrt, ha elöl áll, ott visít 80 nő. Meg azt is hallottam róla, hogy nagyon sokat tud inni. El is mentem egy koncertjükre az Almássy térre, berúgtunk, megegyeztük, azóta a barátom. Elsőre még nem Zana Zoli volt a dobos. De összehoztam a zenészeket, és Matyinak mondtam, hogy rockzenét csináljunk. „Rendben van, de nem fogunk lovaglómetált csinálni, szögecsekkel, hanem inkább Zeppelint.” Nekünk a The Cult volt az isten, Iggy Pop is kezdett mozgolódni megint, újra meg lehet találni a Born To Be Wildot, és akkor került elő az L. A. Guns, onnan jött a nevünk is. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen szex a névben, de Sex Pistols, meg Sexepil már volt, így amikor megláttuk a Sex Action című klipet, azt mondtuk, „Na, ez az!”. Széles terpesz, rakenroll, bőrgatya, medence, jó csajok, motorok, ez kell nekünk, ilyet csináljunk! Matyiban kivételes zeneiség van, illetve egy egész világ megálmodásának a képessége, Zoli az imidzzsel foglalkozott, Miksa meg én pedig a kocsmában voltunk. És Matyi azt mondta, „Oké, beszélhetünk nyíltan a szexről, de nem prosztó módon. Zsolti, mondjál egy sztorit”, aztán megírta. Ehhez nagyon jól adta magát a Zodiac Mindwarp-os közeg, azt VHS-re fölvettük, rongyosra néztük, visítottunk, hogy a csávónak piszkos a körme a klipben, amikor fogja a mikrofont.

Akkor még azért melóztatok is mellette? 

Az Iskola utcai óvodában volt anyukám vezető óvónő, így lettem én a kertész. Voltak sikereim, mert nagyon szép tulipánjaim voltak, nem tudom, hogy csináltam, de tényleg az volt, az anyukák oda-vissza voltak tőle, hogy milyen szépen bánok a virágokkal. De akkoriban minden éjszaka mindenhol is voltunk, és félrészegen, 7 órakor dolgozni nem egy klassz dolog, ezért kifejlesztettem egy olyan módszert, hogy úgy locsoltam, hogy közben aludtam. És a szemben lévő házból szerelmes lett belém egy csaj, mert azt mondta, hogy ő még életében ilyet nem látott, hogy ott áll egy csávó, félig darkos, félig westernes kinézettel, és a legminimálisabb mozgással az egész kertet be tudja locsolni, miközben látszik, hogy alszik. Meg taxis is voltam két hétig. A nagy cápák mondták, „Figyelj, jön a hétvége, olyat fogsz kaszálni, hogy na!” Jött a hétvége, beszállt egy négyfős társaság, „Hé, taxis, nem jössz bulizni?” Nem lehet, dolgozom. Jött a következő, „Öten vagyunk, beülhetünk?” Persze. „Gyere bulizni!”, na, a franc, aki dolgozzon, mentem bulizni. És akkor itt véget is ért a karrierem a Főtaxinál.

Aztán a Sex Actionből Action lett…

’94-95-ben Zoli közölte: innentől zúzzunk még keményebben, jöjjön a rap, és „akkor most Action zenekar leszünk.” Hozta LL Cool J Mama Said Knock You Out-ját, és egyik napról a másikra megváltoztattuk azt, amit építettünk. Pedig épp akkor bontogattuk a szárnyainkat, szélesedett ki a körünk, de magasról leszartuk, hogy ebből most pénz lesz-e, vagy nem, azt csináltuk, amit akartunk. Az EMI Kiadó szerintem még most is ott áll, és értetlenül néz, hogy mi van. És sokan megkérdőjelezték a hitelességünket, pedig mi csak azokat írtuk le, amiket átéltünk. 1993-ban a Moulin Rouge-ból lett Mad Blockban játszottunk, hát ott már a szerb maffia képviseltette magát. Tudtuk, hogy ha a csávó bejön a hosszú kabátban, akkor az Uzi ott van a kabát alatt. Volt az a legenda, hogy egyszer valamelyik pultoslány egy cukor helyett kettőt adott neki, ezért végiglőtt a falon egy sorozatot, meg ilyenek.

Mesélj Szaszusnyikról, a hokisról!

Gyerekkorban volt görkorcsolyám, tudod, még az a szíjazós, a kétsoros, szinte nem is forogtak a kerekek, ellökted magad, aztán mentél harminc centit. A hokit ’94-ben kezdtem el, az Összeomlás lemez idején. Zolival nekem a legjobb korszakom akkortájt volt, szinte testvéri kapcsolat, azt nagyon szerettem megélni. Máig meg is maradt, csak egy kicsit mások már az irányok, de talán ebből is tanul az ember. Ő járt jégkorongozni, és addig izélgetett, hogy „ez ugyanolyan, mint a görkorcsolya”, hogy lementem. Dehogy ugyanolyan, hát hagyjad már! Előtte milyen korcsolyám lehetett? A Városligetbe kimentünk anyukámékkal, meglöktek, seggre ültem, vizes lettem, sírtam, hazamentünk. Mindenesetre akkor vettem korit, adtak szerelést, és csináltunk egy jégkorongcsapatot, a Rock and Roll Cannibalst. Zenészcsapat-szerűség voltunk, Végvári Ádám volt benne a Neotonból, Kiki az Első Emeletből, Bölény, Soldos Laci a Varga Miklós Bandből, meg mi, Zolival. És persze egy csomó jóbarát, aki mellettünk volt. Ebből lett egy olyan amatőr ligánk, ami annyira jól sikerült, hogy felvette a Magyar Jégkorong Szövetség OB III-nak. És az akkori Kercsó-féle, legendás Dunaferrel összekerültünk a Magyar Kupában, hát Ancsin Janiék hülyére röhögték magukat rajtunk. De ’96-ban megnyertük a bajnokságot! Talán a Sexepiles László Viktortól kaptam a Szaszusnyik nevet, cirill betűkkel írva, ami Zoli hülyesége volt, meg is kaptam a „mocskos orosz” jelzőt. De én voltam a legjobban védekező csatár, hát gondolhatod. Zoli az első idényünkben a legtöbbet eltiltott játékos címére ment, sikerült is neki! Nagyon élveztem. De aztán a végén annyira komolyra vette mindenki a dolgot, hogy a már OB II-es profi játékosok is jöttek, aztán a kispadon ültem, meg már negyedik sorban voltam, és akkor elment az az ihlet, meg az a jó érzés, hogy amatőrként ott elbohóckodunk, elröhögcsélünk a dolgokon.

Hogy kerültél a médiába?

’96-ban volt a Zalatnay TV az A3 keretein belül. Először úgy volt, hogy sporttal, vagy ahhoz közeli dolgokkal fogok foglalkozni, mert akkor már benne voltunk az amerikai fociban, télen beöltözve játszottunk a Pecsa előtt, és bámultak az emberek, hogy ez micsoda. Jött Márton Csabi, aki mondta, hogy van egy jó kis banda, menjünk a tévébe, és ott mindenféle hülyeséget fogunk csinálni, bele lehet vinni ezt a sportos vonalat is. Artin volt ott, Závodszky Noémi, meg Várfi Sanyi, Növényiről is akkor derült ki, hogy színész, nem „csupán” olimpiai bajnok, rá is csodálkoztam, mint az állat, sőt, kinevettem, mire ő barátságból magához szorított, hát figyelj, majdnem meghaltam. Mint amikor Erdélyben a medve magához ölel, kábé.

És akkor jött az Est FM is…

Mélyvíz volt egyből, azt sem tudtuk, mi van, ezért szólt az első időszakban csak arról a bizonyos nemi szervről a műsorom. De nagyon jó tippet adott Miksa, az Action basszusgitárosa: először is, ha beköszönsz, mondd, hogy „A kórházba jobbulást, a sitten pedig rázzátok a rácsot!” És ez úgy bejött, hogy a hallgatottságot azért elég szépen helyre raktuk, még azzal a két órával is, ami csütörtökön éjszaka volt. És aztán csak volt benne azért 5 év, a Radiocaféban végül már a babaváró műsorba is be akartak tenni. Először mindenképpen női partnert akartak mellém rakni, Sütő Enikőtől elkezdve Demcsák Zsuzsáig, de igazából egyetlenegy nő maradt csak meg mellettem, Soma Mamagésa. Vele lehetett kapcsolódni, zseniális műsorokat csináltunk. Aztán a rádiózásnak vége lett, és jött a Viván a MegaWatt, a meghallgatáson összevissza hablatyoltam, szerintem azzal nyertem meg a dolgot, hogy nézték, reggel 8-kor ez az ember hogy tud ennyit beszélni? És három nap múlva már Nova Rock Fesztivál, dupla műsor, első forgatás. Mögöttem Motörhead, Metallica, Alice in Chains, közben a nagy sikerű rajongók öntögettek le sörrel, rugdalták a seggemet, szembevilágított a kamera, azt se tudtam, hol vagyok… Mit tudtam én akkor, hogy kell felkonferálni dolgokat, meg átvezetőket csinálni, vagy riportokat! De aztán ott is nagyon sokat segítettek, és kiváló szerkesztőm volt, Bódy Zotya, így egy idő után, ahogy az Est FM-ben is, sikerült négyszerezni a nézettséget. 

Milyen érzés, hogy a fiad mára a nyomdokaidba lépett?

Zalán járja a saját útját, én elmondom a tapasztalatom, ha megkérdezi, de nem erőltetem rá, ezek a saját döntései. Hároméves korában odahúzta a hangszereimet a computerhez, benyomta a Zorallt, és elkezdett kalimpálni. Általánosban komolyan tanult dobolni és xilofonozott is, most pedig zenei szakközépiskolába jár, szolfézsből kiváló, és egy olyan utat látok az érettségi előtt, ami valószínűleg a zene irányába fog vezetni. Megélni az ő sikereit nekem borzasztóan jó érzés. De mondtam neki, ha rontasz is, sebaj! Megtapsoltam az első egyest, amit hozott az iskolából, mert azt mondtam, nem kockafejű strébert akarok belőled csinálni, hanem azt akarom, hogy találd meg önmagadat, és találd meg a saját tanulási lehetőségedet. Szerintem a szerelemben, a szexualitásban, a zenében, az életben a legnagyobb adomány az, ha szabadságot tudsz adni a másiknak. Nem nagyon szoktam erről beszélni, édesapám, mielőtt elment, annyit mondott, hogy nagyon sajnálja, hogy ő nem tudott olyan édesapa lenni, mint amilyen én vagyok Zalánnak. Mondtam, hogy lényegtelen. Ő egy klasszikus, igazi magyar építészmérnök volt. Nem csalt, nem hazudott, nem lopott, ezért sincs a Rózsadombon házunk. De átélt egy második világháborút, a hátán vitte a családot, elment az egyetem helyett dolgozni, azért, hogy a család megélhetését meg tudja teremteni a második világháború alatt, vidéken. Úgy éreztem sokszor, hogy neki én nem tudok megfelelni. Nem tudta feldolgozni, hogy mit keresek a rock and rollban, nem értékelte ezeket a dolgokat. Nem volt például koncerten. Anyukám sem. De nem kaptam tőlük rosszat soha, hagyták, hogy tegyem azt, amit érzek. 

Van számodra fontosabb dolog, mint a barátság?

Barátfüggő voltam, meg vagyok is szerintem. A csalódásokat nagyon nehezen éltem meg, egy ember elvesztését mondjuk. Régen tényleg szétválaszthatatlan volt a Mátyás Attila – Somlyay Miklós – Zana Zoltán – Szendrey Zsolt négyes, így, együtt mentünk mindenhova. Azon röhögött mindenki, hogy ezek tök hülyék, szinte kizártuk a világot körülöttünk. És ez a dolog, ez megmaradt. Körülöttem mindig volt rengeteg ember, a zenészségből, a sportból, a sikerességből kifolyólag, de Fényes Gábor barátunk mondta, hogy a gyermekkori barátság a legalapvetőbb dolog. Ők megértéssel vannak, hiszen látták, hogy milyen voltál gyerekként, és látják, hogy most milyen vagy, elég nagy az út, amihez tudnak hasonlítani. Jerabek Csaba, Matyi, akikkel annyi mindent átéltünk, egy idő után egyszerűen felülíródik a történet. Ők azok, akik elmondják most is, ha valami nem jó, nem vagyok szimpi, de ezt mindig el is vártuk egymástól. Viszont dicsérni is érdemes és kell is, mert a jót tudni kell átadni a másiknak.

Mi volt a legjobb ebben az útban? 

Az ébredés. Régebben az erő fitogtatása, az, hogy felállok a legmélyebbről is, az volt a legjobb. Bika vagyok, és az ember tényleg odavágja néha a fejét a falnak, aztán csillagokat lát, ami nem rossz dolog, de most a tudattalanságtól, vagy az eszetlenségtől eljutni a tudatos felé… Nem tudom, mi történt velem, talán a COVID-nál indult el a dolog, elkezdtem a telefonon rajzolni. Elvégeztem egy jobb agyféltekés rajzolástechnikai kurzust, meg Lantos Mihály jobb agyféltekés tanulási iskoláját, így vészeltem át a dolgokat. És amióta tudom, hogy hogyan jó nekem tanulni, mérhetetlen tanulási vágyam van. Figyelj, 62 leszek májusban, úgyhogy 6.2-es frissítésnek tartom magam.