A Folyondár utcai kétszintes polgári lak tele van emlékekkel, a „száz éves” művészről készült szerepfotókkal, portrékkal, festményekkel és a külföldi turnékról hozott értékes tárgyakkal, szobrokkal, amelyek között a szintén operaénekes utód, ifj. Domahidy László büszkén kalauzol, miközben megosztja velünk történetüket, mesél híres édesapjáról, így lassan kibontakozik előttünk a művész gazdag életútja, eseményekben, élményekben, sikerekben bővelkedő pályaképe.
Kárpátaljáról menekült a család
Megemlékezésünk főszereplője eredetileg a kárpátaljai Domahidára való Szabó családba született, az anyakönyvbe tehát Domahidy Szabó Lászlóként jegyezték be, „hétköznapi” nevétől csak huszonéves kora elején vált meg. Szülei, a múlt évszázad elején különböző okokból Magyarországra menekültek, és Tyukod környékén telepedtek le. A nemesi múlt miatt nem kaptak hozzájuk méltó munkát, az édesapa a debreceni járműjavítóban vasúti lakatosként dolgozott, majd művezetővé küzdötte fel magát, az édesanya pedig, bár színészi ambíciókat dédelgetett, háztartásbeli lett.
Mint a legtöbb gyerek az első világháborút követő újjáépítés nehéz időszakában, Domahidy László sem dúskált a földi javakban, szorgalmasan tanult, mellette sportolt.
Hangjára már az általános iskolában felfigyeltek tanárai, s ez arra ösztönözte, hogy a sporton kívül az énekléssel is egyre komolyabban foglalkozzon, iskolai koncerteken, ünnepségeken gyönyörködtek szépen csengő szopránjában. Igen, akkor még szoprán hangja volt, később, középiskolai éveiben mélyült fokozatosan. A helyi Piarista Gimnáziumban folytatta tanulmányait, mellette a debreceni Zenedébe járt Hoór-Tempis Erzsébet énekóráira, azonban a birkózásról és a szertornáról sem mondott le, több versenyt nyert. Mindkét területen, és az ifjú hölgyek körében is egyre sikeresebb volt.
Addig kísérte, míg elvette
– Apám az éneknek köszönheti édesanyámat, akivel középiskolai éveiben ismerkedett meg – meséli ifj. Domahidy László. – Eleinte osztálytársa, Ujfalussy József kísérte zongorán a koncerteken, aki egyre elfoglaltabb lett, majd a budapesti Zeneakadémiára került (1980 és 1988 között rektora is lett az intézménynek) – egy gyönyörű lány, az erdélyi Szilágysomlyóról származó Báró Györffy Magdolna vette át a helyét. Akkoriban ugyanis a piarista fiúk gyakran találkoztak és közösen léptek fel a helyi kulturális rendezvényeken a híres Dóczy Leánynevelő Intézet diákjaival. Az intézet főleg a legendás Abigél című könyvből, illetve a belőle készült filmből vált közismertté. Ide járt édesanyám, akinek Szabó Magda nemcsak az osztálytársa, hanem egyik legjobb barátnője is volt. A világhírűvé vált író többször megfordult nálunk Óbudán, haláláig tartották a kapcsolatot.
Kolozsvárott kezdte pályáját
Az időközben művésszé cseperedett idősebb Domahidy László élete a háborús időkben is mozgalmas volt. A sikeres érettségi után Budapestre került, a Zeneakadémiára, ahol 1941-ben végzett dr. Molnár Imre tanítványaként. Itt figyelt fel tehetségére Vaszy Viktor, a neves zeneszerző, karmester és zenepedagógus, aki a kolozsvári operaház igazgatójaként a diplomaszerzés után nyomban leszerződtette tanítványát. A kezdő énekes Erdély fővárosában mutatkozott be a Traviatában, Granville doktorként, és innentől kezdve egyre több nagyobb szerepet kapott. A „történelem” miatt igen rövid időre, mindössze két évre sikerült kolozsvári „kirándulása”, pedig megszerette a közönség és a szakma. Akkoriban írta róla az egyik zenei lap: ”Kisgyerekként Debrecenben még csengő szopránt énekelt, aztán a nagyfiú mély hangjára figyeltek föl. A színpadra vezető út nem is volt „rögös” a számára, már húsz évesen operaénekes lett.” Méghozzá abban a városban – Kolozsvárott –, ahol remek műhelymunka folyt kitűnő szakemberekkel.
A II. világháború azonban hamar megszakította szépen ívelő karrierjét, kikerült a szovjet frontra, ahol a háború viharában sem hagyott fel az énekléssel, egyre érettebb hangjával szórakoztatta a harcokban megfáradt magyar katonákat, s ahogy fia megfogalmazta: „Apukám két év alatt kiénekelte magát a hadseregből, ugyanis a Debrecen felé közeledő fronttal hazahozták, ráadásul, a városban megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány előtt is többször fellépett.”
Tyukodi pajtás, a vérbő figura
Domahidy 1946-tól már a Magyar Állami Operaház magánénekese, az Operaház “aranykorának” volt tagja, ahol a szerzők az ő habitusára, mély basszusára komponáltak, illetve alakítottak szerepeket, mint például: Farkas Ferenc Csínom Palkó daljáték Tyukodi pajtását, Ránki György Pomádé címszerepét, vagy Szokolay Sándor Vérnász apa figuráját, de Ránki rádió-, valamint gyermekoperáinak karakterszerepeit is. Farkas Ferenc, a Vidróczki című romantikus daljátékába pedig éppen Domahidy miatt került be a szokatlanul sok prózai szöveg, mert a szerző különféle zenés darabokból és műsorokból jól ismerte az operaénekes rendkívüli színészi kvalitását is, amelyet a korabeli zenei kritikák rendszeresen kiemeltek.
– Farkas Ferenccel még Vaszy Viktor idejében ismerkedett meg édesapám – folytatja a mesélést ifj. Domahidy László –, akivel hamar összebarátkozott. A híres zeneszerző az ő alakjára formázta, komponálta a közkedvelt népdalból ismertté és népszerűvé vált Tyukodi pajtás vérbő figuráját, mert megtudta, hogy a mi családunk Kárpátaljáról menekült Tyukod környékére.
Ázsiai turné élményekkel, tudósításokkal
A neves operaénekes nemcsak hazánkban vált ismertté és népszerűvé, hanem Ázsiában is, ahol többször megfordult, sőt az ötvenes évek elején-közepén egy évet turnézott. Óriási hírnevet szerzett hazánknak. Járt Indonéziában, Kínában, Mongóliában, Koreában, Vietnamban, ahol államfők, pártfőtitkárok fogadták és kitüntették. Ma már történelmi alakokról, rettegett vezérekről beszélünk: Csou En-laj, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung, Ho Si Minh… Ez utóbbit a hatalmas termetű magyar művész egy pillanat alatt könnyedén felkapta egyszer a színpadra, hogy megtartsa beszédét, amikor látta, hogy Ho apó nem tud megbirkózni a számára túl magasan lévő világot jelentő deszkával…
Kínából például rendszeresen tudósított magyar lapokat a turnéról. Az egyik írásából a következő derül ki: „Kínában szokatlan az ilyen mély basszus hang, mint az enyém és ezt zenei különlegességnek tekintik, így arra kértek, hogy a Fehér hajú lány című operájuk egyik áriáját tanuljam meg. Óriási sikere lett, s azóta ez volt az egyik legnépszerűbb számom a hatalmas országban.”
Karakterbasszus
Hosszú pályafutása során csaknem száz, elsősorban karakterbasszus szerepet énekelt. Híres volt Osminja vagy Hundingja, Mozart Szöktetés a szerájból, illetve Richard Wagner A walkür című operákból, de a Pomádé királya is. Feledhetetlen alakításai voltak Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában is, amelyben mind a négy basszus szerepet játszotta, persze, más-más rendezésben, előadásban. Ezeket a nagy karaktereket, mély, széles basszusával hívta életre a színpadon, amelyre a világhírű hegedűművész, David Ojsztrah is felfigyelt, még közös rádiófelvételt is készített vele, ami óriási elismerésnek számított, Domahidyt büszkeséggel töltötte el. Ojsztrah annyira becsülte a magyar népdalokat, hogy kívánságára az Elindultam szép hazámból című dal került szalagra, amelyet még ma is szívesen játszanak a Magyar Rádióban. A Szovjetunióban is többször koncerteztek együtt, s 1960-ban a magyar operaénekes megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Szovjetunió Népművésze címet.
Domahidy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években az ország egyik legfoglalkoztatottabb művésze volt, a Magyar Rádió archívuma több száz felvételét őrzi. Kodály-Bartók-Liszt műveivel, illetve a magyar népzene világszerte történő népszerűsítésével szerzett elismerést, és kapott rangos kitüntetést Kínában, Koreában, Vietnamban, Mongóliában, Indonéziában, de fellépett Brüsszelben, Londonban és Párizsban is. A párizsi Olympia Színházban – eddig egyetlen magyar művészként, s főleg operaénekesként – aratott hatalmas sikert.
Prózában is jeleskedett
A remek színészként is számontartott operaénekes mindig figurában és szituációban gondolkodott, amiről így vallott egyik nyilatkozatában, amikor megkérdezték tőle, ogy melyik szerepét szereti a legjobban:
Hogy mennyire volt színészi képességgel is megáldva az énekes, arra bizonyíték az alábbi néhány sor. Az 1959-ben indult Magyar Televízióban szinte az első adástól kezdve foglalkoztatták, állandó résztvevője volt a rendszeres operaközvetítéseknek, vidám, zenés pamfleteknek, népzenei műsoroknak, de az Országos Filharmónia mind felnőtt, mind ifjúsági hangverseny-sorozatának is, ami több száz szériát jelentett. Játszott többek között a híres Palacsintás király című zenés tévéfilmben, és szerepet kapott mozifilmekben is, például a Gábor Diákban és a Délibáb minden mennyiségben című alkotásban. A Magyar Rádió Csinn-Bumm Cirkusz gyerekműsorában pedig termetes alakja miatt a csupaizom Muszkli Miskát alakította, szintén óriási sikerrel, így vált a gyerekek kedvencévé is. Szívesen szinkronizált, többek között a népszerű amerikai rajzfilmben, a Foxi Maxiban csendült fel híres basszusa. Szinkronszerepeiért Nívódíjat kapott.
Operanegyed Óbudán
Ifj. Domahidy László: „Szüleim ugyan Óbudán leltek otthonra, de édesapám legtöbb idejét az Andrássy út környékén töltötte. Az Operaház volt a második otthona, ahol én is sokat megfordultam, hiszen sokszor vitt magával próbákra, előadásokra. Itt találkozhattam a legnagyobb magyar énekesekkel, akikkel később családi-baráti kapcsolatba kerültem, hiszen jónéhányukat, mint például Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet, Pitti Katalint, Sass Szilviát, Korondi Györgyöt apám idecsábította Óbudára, ráadásul a szomszédunkba költöztek. Neki köszönhető, hogy itt egy operanegyed jött létre. Nagy élmény volt a körükben, környezetükben felnőni, rengeteget lehetett tanulni tőlük. Rendszeresek voltak a közös főzések, beszélgetések, bulizások. Felejthetetlen!
Lemaradt a Kossuth-díjról
A Kiváló és Érdemes Művész 1980-ban vonult nyugdíjba, de az Operaházban változatlanul játszotta addigi és új szerepeit 1996-ban bekövetkezett haláláig. Az Operaház művész szakszervezetének évtizedekig volt elnöke, 70., majd 75. születésnapja alkalmával felvetődött az operaházi “Örökös tagsága” elismerés, ám vagy a bizottság vezetője, Melis György betegsége, vagy igazgatóváltás miatt ez elmaradt.
– Édesapám 1996 szeptemberében meghalt, így okafogyottá vált az intézkedés – jegyzi meg szomorúan ifj. Domahidy László. – Bár számos hazai és külföldi kitüntetést kapott, de például a Kossuth-díjról is lemaradt, mert amikor felterjesztették, ő erre túl fiatalnak tartotta magát. Talán a centenárium jó alkalom lesz egy posztumusz-díjra…
