Mióta óbudai, Tanár úr?

Feleségem, Hámori Ildikó, ős-óbudai, és először én költöztem 1985-ben abba a házba, amelyben ő született a Rómaifürdőn. Azóta vagyok szerelmes Óbudába, de a vonzalom jóval korábban kezdődött. Már gimnazista koromban kijártam Pünkösdfürdőre, ott volt a Fővárosnak csónakháza, abban apámnak egy csónakja, ezzel jártunk ki evezni Konrád Gyurival. Mindig nagy Duna-bolond voltam, imádtam egész életemben – amikor a belvárosban laktam, a Bérkocsis utca egyik gangos házának ötödik emeletén, az egyik szobából folyton kikönyököltem az ablakon, mert odáig eljött a Duna illata. A Dunát nem adnám semmiért. 

Mindig is többgenerációs életet terveztek? 

Korántsem, ezt az élet hozta. Bár, amikor kiköltöztem, azt a házat egy nagy család lakta – papa, mama, csak hát sorban meghaltak. A későbbi váltás a több generációs lét felé a mi esetünkben a lányom ötlete volt. Amikor az Emőd utcai házban egyedül maradtunk, átköltöztünk egy sokkal kisebb házba, Budakalászra. Egy idő után azonban nehézkessé vált a ki-beutazás a városba a forgalom miatt, közben mi öregedtünk és felsejlett, mi lesz, ha nem tudunk már vezetni, felvetődött a váltás gondolata, ekkor dobta be az ötletet Dóri: költözzünk össze – persze külön lakásban élünk mind, de mégis együtt, bármikor számíthatunk egymásra.

Valójában csak azért kérdeztem, mert egyrészt kiveszőben van ez az életforma, másrészt az alkotói lét megkívánja a szeparáltságot és a jó értelemben vett magányt.  

Bevallom, beleszerettem Csillaghegybe. Imádok itt sétálni, szinte egyedül vagyok az utcán. Csillaghegynek megvan az a varázsa, hogy rengetegféle a fa, mindegyik más, megannyi változat, annyira különbözőek az utcák és mégis hangulatosak, remek a levegő, közel a Duna – nagyon jól érzem magam.

Az alkotói magányt csak pár órára igénylem naponta, ezt megadja a séta is, és bár öreg vagyok, még mindig úszom, és úszás közben is gondolkodom.

Annak idején Fülöp Zoltán díszlettervező barátom és munkatársam mindig azt mondta: „Te, a díszletet megrajzolni a semmi. Az a munka, amíg az ember kitalálja, hogy mit rajzol.” 

Az óbudai operanegyed, ahol egymás mellett lakott a Domahidy család, Házy Erzsébet, Melis György, Pitti Katalin, ma is legenda. Összejártak? 

Melis jó barátom volt és többször jártam nála. Ha meghívott minket, nagyszerű vidéki készítményeket, isteni házi kolbászt tálalt fel. Nagyon ízlett nekem, élvezettel ettem, Melis nézett és – isteni humora volt – megszólalt: talán inkább ruháználak!

Ilyen estékre átment hozzá a szomszédság is és összegyűlt egy operai kör? 

Nem tudom, én mindegyikkel külön-külön jártam össze. Voltam Házy Erzsinél is, és még valaki lakott ott, a nagy koreográfus, Roboz Ági, miután hazajött Hollandiából. Kilencvennégy évet élt, abból hét-nyolcat azon a környéken.

Két lakásban, három házban laktam életem során, de most érzem először, hogy ez az otthonom. 

Ebben a tekintetben is szerencsésnek mondhatom magam, ahány lakásban éltem, mindegyikben jól éreztem magam. De talán ebben a legjobban, ha belegondolok. Éltem a Bérkocsis utcában (főiskola), aztán Nagy Imrétől kaptam egy lakást a Villányi úton (operettszínházi korszak) – erről írtam az önéletrajzomban –, vissza a Bérkocsisba, aztán a Bimbó úton laktam, ott született a fiam (Petőfi Színház), Kolosi-tér, Duna-part (televíziós évek), Római-part, Budakalász, ezek voltak az operai évek, tanári, rendezői élet – és ez már a nyugdíjas, családi lét, tíz éve itt. 

Rendezői munkássága során melyik volt az az opera vagy egyéb műfajú mű, ami leginkább az otthonról vagy a hazatalálásról szól?

A Háry. A Háry-filmem. A végén Háry és Örzse arra a nagy kodályi zenére jönnek haza… Tóth Janó volt az operatőr és gyönyörűen dolgozta fel ezeket a képsorokat, isteni fotók mutatják, ahogy futnak hazafelé. 

Nem feltételeztem, hogy gondolkodás nélkül fog válaszolni, Tanár úr.

Ez erről szól… „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt!” Majland az Milánó. Ezzel kezdődik és ezzel végződik a darab. 

Rengeteget utazott életében Tanár úr. A hazatérés mint motívum, személyesen mennyire fontos? 

Két hobbim van: az úszás és az utazás. A világlátáshoz azonban hozzátartozik a hazatérés – ha nagyon szofisztikáltan fogalmaznék, azt mondanám, azért utazom, hogy hazatérjek.

Mit gondol a hazai kulturális élet Budapest-központúságáról? Változott vagy átrajzolódott a kép az elmúlt évtizedekben? 

A Horthy-rendszerben volt egy Sebestyén nevű miskolci színigazgató, akiről az a fáma, hogy alig mutattak be valamit Pesten, szinte azonnal bemutatta ugyanazt. Semmi eredetit, azaz arra az időszakra a korábbi nagyhírű vidéki színpadok korszaka után már teljesen Budapest-centrikus volt a kép. Később, a szocializmusban ez már majdnem fordítva volt. Nem volt televízió, nem volt internet, nem voltak celebek, nyilvános politikai ügyek, így a színház a dolgok középpontjában volt. Ebből kifolyólag mindenki tudta Budapesten, hogy mi történt Győrben, Miskolcon vagy Szegeden. Ma fogalmuk sincs az embereknek, de még a színháziaknak is alig. Kevés köztük a kapcsolat.

Ennek egyetlen pozitívuma van: hogy a vidéki emberek egyre inkább a sajátjuknak érzik a színházat és a vidéki színpadok már kevésbé átjáróházak mint korábban, és sokan kinövik magukat egy város nagy kedvencévé.

Hogy csak egy példát említsek, ilyen volt az én kedves növendékem, Király Levente, aki Szeged saját színésze volt. Vagy Csankó Zoli Győrben, aki Győr városának volt saját színművésze. A városoknak mára egyre inkább megvannak saját művészei, hovatovább saját társulata, ami óriási tényező. Ami viszont rémes és nevetséges – és nem hiszem, hogy azért találom így, mert kiöregedtem –, manapság előfordulhat, hogy Budapesten bemutatnak egy darabot és egy hónapban összesen két-háromszor kerül színre. Ehhez képest nagy dolog, hogy vidéken még vannak sorozatok. Ami nagy hiány számomra az utóbbi években, hogy egyetlen opera létezik Magyarországon, a budapesti. Korábban a nagy kőszínházakban saját operatársulat volt. Akkor látnám jó helyzetben a budapesti Operát, ha ma Miskolcon, Debrecenben, Szegeden és Győrben önálló operatársulat működne. Akkor tudniillik nem lenne a budapesti Operának az a kötelezettsége – ami bár megvan, de nem tartja be –, hogy jóformán az összes klasszikust műsoron kell tartania. Megoszlanának a karakterek, más színház lenne az ország különféle pontjain. Persze erre áldozni kellene. Egy operaház vidéken nagyon sokba kerülne. Erre szoktam én azt mondani, hogy egy társulat éves fenntartása igen drága. Pont annyiba kerül, mint egy darab tank. Meggondolás kérdése, hogy melyik az értékesebb.

Ha már értéknél tartunk, szerintem óriási kulturális túlkínálat van Budapesten.

Egyszerűen hihetetlen, nem is tartom reálisnak. Tavaly per hecc összeszámoltam, hány cím forog egy hónapban, azaz hány különböző színházi előadás fut novemberben, amire el lehet menni a városban. Mit gondol, mennyi?

Ha nagyot akarok mondani, azt felelem: százötven biztos.

Négyszáz fölött! Négyszázkettő vagy -négy, pontosan nem emlékszem. Ebben persze benne van minden kis társulat is, de tény, hogy ennyi darab kerül színre, amit meg lehet nézni egy hónapban. Ugyanakkor őrült hiány van klasszikus kínálat terén, sokkal kevesebb a Molière, Shakespeare-feldolgozás, nem látni Schillert, tehát egyszerűen eltűntek a nagy, időtálló klasszikusok a kínálatból, amiken generációk nevelődtek fel. 

Teret nyert a bulvár és a modern? 

A színház folyton hol aktuális akar lenni, hol érdekes, hol bulvár, csak épp azt nem képviseli, hogy Shakespeare-nél aktuálisabb és bulvárabb nincsen. Abban kéne megtalálni a rációt. A színészek egyszerűen megtanulnák általa, hogy beszélni tudni kell – erre a Molière-ek is tökéletesen alkalmasak –, hogy váltani tudni kell, hogy hány arcot kell tudni felmutatni, szóval ezer dolog volna ezekben a klasszikusokban a szakma számára is, de ugyanígy gyakorolhatnák a kapcsolattartást a közönséggel.

Kiindulva az előbb tárgyalt televíziós, internetes tartalomdömpingből, a közönségről szerintem azt gondolják, nem érti az értékesebb vagy szellemi téren fajsúlyosabb tartalmat. Valahogy le van értékelve a néző.

Igen, a másik oldalon viszont amit kínálnak – bár egyre kevésbé, mert anyagilag nem bírják –, a filoszoknak való túl intellektuális, túl bonyolult előadások, amikről valaha azt mondták, az érett közönségnek játsszák… Mint mindenben, ebben is a ló két oldala látszik: a két L. Az egyik a „lábszag”, ami a legprimitívebb vonalat képviseli, a másik a „lilák”, akik csak a legbonyolultabb álintellektuális spekulációkat keresik. A kettő között akad természetesen produktum, de kevés… Nem vagyok már igazán illetékes, de olvasom az ÉS-ben a kritikákat, és egyre másra adnak hírt olyan színházakról, amelyekről fogalmam sincs.

Nekem a színház még mindig az a bizonyos kőszínház, máshova már nem jutottam el – Pintér Béla volt a széle, úgy látszik. 

Ő például tele van olyan irodalmi áthallásokkal, zenei utalásokkal, amikhez tényleg kell felkészültség, plusz őrült jó humorérzék. Akkor ő lila? 

Igen, ez ellentmondásos. Amit csinál, annak a nyolcvan százalékától el vagyok ragadtatva! A húsz… például ha recitativókat énekelnek, nekem már sok. A nyolcvan-húsz nagy dolog egyébként, az abszurdjait, az aktuálisait imádom.

Azt mondta az imént valamire, hogy „öreg vagyok”. Nemrég hallgattam egy adást, amelyben arról beszélgettek, mekkora probléma manapság a társadalomban, hogy az embereket egy ponton túl az életkoruk miatt diszkriminálják – elvesztik például a szakmai rangjukat.

Ez a kapitalizmus velejárója, és bizonyos szakmáké is. Egy balett-táncos már harminc-negyven évesen öreg. Rómában voltam, amikor XXIII. János pápa meghalt. Olvastam az újságban, kik a papabilék – azaz, akikből pápa lehet. A legvalószínűbbnek a későbbi VI. Pált jósolták, de kiemelték, egyetlen baj van vele. Túl fiatal… Ekkor volt hatvanhat éves. Minden relatív. Imádtam evezni. De volt egy pont, amikor úgy döntöttem, már nem megy úgy. És kiszálltam a csónakból. Ugyanígy én döntök arról is, hogy mindenütt csak addig maradok, amíg nem unnak.