Goldberger Friderika végül 102 éves korában, 2021-ben ment el. Unokája akkor úgy búcsúzott tőle: „102 év, négy férj, két gyerek. Évekkel ezelőtt azt mondta, szeretné látni a gyerekemet, mielőtt meghal. Ezt, amennyire csak tudtam, halogattam. Három hét múlva fog megszületni, és ő már nem lesz itt. Jó ok arra, hogy visszajöjjön.” Friderika apja, a magyar textilipart megteremtő Buday-Goldberger Leó nem élhetett meg hasonló szép kort: 1945-ben, Mauthausenben vesztette életét. Friderika végül Franciaországban is maradt a textiltervezésnél, unokája pedig a művészi pályát választotta. Sacha Goldbergerrel beszélgettünk családi emlékeiről.
A Goldberger-család leszármazottja, aki már Franciaországban született és vált elismert művésszé. Mit jelent az ön számára a magyar családi örökség?
Nagymamámat, Friderika Goldbergert, akinek anyám mellett a legtöbbet köszönhetek. Azt is, hogy már kicsi koromtól fogva rengeteget hallottam Magyarországról. Egész életében bánta, hogy el kellett hagynia Budapestet, és visszatérően a család, a gyár történetéről mesélt.
Sokat beszélt nagyanyámnak gyerekkorában a távoli vidékekről, a tengerről, Angliáról. Rengeteg mindent megjósolt abból, ami később történt. Budapest történetével nőttem fel, egyben a háborúéval. Zsidóként sokat szenvedett a családom. Nagyanyám mindennek ellenére büszke tudott lenni még arra is, hogy a főváros az utolsó pillanatokig kitartott. Sokat beszélt aztán a szovjetekről, akik a gyárat, mindent elvettek tőlünk. Hiába próbálkozott sokáig, hogy visszaszerezze, ami a miénk volt, nem járt sikerrel.
A történeteken túl mennyire voltak jellemzők a mindennapjaikban a magyar dolgok?
Magyarország történetével nőttem fel, a humorával, az ételeivel. Rengeteg magyar dolgot ettünk. Gulyást, természetesen. És – hogyan is mondják? – foie gras-t. [Kacsa- vagy libamáj – szerk.] Mindent paprikával, kecskesajttal. Nagymamám magyarul is beszélgetett anyámmal, velem viszont már nem. Volt persze, amit én is megtanultam. Élete vége felé, amikor szomorú volt valamiért, mindig ránéztem, és azzal vigasztaltam: „szeretlek, krumpli”. Sohasem bírta ki nevetés nélkül. Nem, nem, nem, ilyet nem mondhatsz, egyszerűen nem illenek egymás mellé – mondta mindig. Örök játékunk volt ez. Végül a sírjára is felkerült: „szeretlek, krumpli”. Szóval igen, a magyar kultúra nagyon fontos volt mindannyiunk számára.
Mikor hagyta el az országot?
Nem sokkal a háborút követően. Azt hiszem, 1948-ban. Nagyapámmal közösen próbálta valamennyire újraépíteni a vállalatot, de hiába. Ahogy nekem később mesélték, volt egy asszony, aki a házban dolgozott, és nagyon kedvelték egymást. Egyik nap azzal állított be: még ma éjjel menniük kell, mert különben holnap értük jönnek, és viszik az egész családot. Szóval maguk mögött hagytak mindent, és Franciaországba távoztak. Nem volt más választásuk.
Milyennek látta később Franciaországban felnőve a szovjet rendszert, a kelet-európai rezsimeket?
Kisfiú voltam még, de számomra ez az a rezsim volt, ami menekülésre kényszerítette a nagymamámat. Szóval semmi jót nem jelentett. Valahogyan mindig reménykedett, hogy visszamehet Budapestre, visszaszerezheti a házat, még talán a vállalatot is. Meg tudott maradni mindig pozitívnak, sosem panaszkodott amiatt, ami történt.
Járt később vele ön is Magyarországon?
Kétszer is, mindkétszer vele. Megmutatott mindent. Tulajdonképpen vicces, mennyire más, amikor hallasz valamiről, és amikor megtapasztalod a valóságban. Mindig emlegette a nagy házukat, hogy milyen fantasztikus volt, ahogy a gyárat is, az egészről szuperlatívuszokban beszélt. Ahogy arról is, amit az apja, Leó tett a vállalatért. Aztán amikor Budapestre látogattunk, mégis megdöbbentem.
Akkor értettem meg igazán, mekkora befolyása volt a családnak. De Leó, úgy hiszem, nagyszerű ember volt, aki nem afféle gazdag úrilányt nevelt belőle. Normális nőként nőtt fel, és már fiatalon a gyárért dolgozott ő is. Talán ezért is tudta aztán átvészelni a háborút, és újraépíteni az életét. Mert mindvégig megmaradt két lábbal a földön.
A gyár történetéről miket mesélt?
Sokat hallottam arról, hogy az apja mennyire kötődött az egyszerű gyári munkásokhoz is. És arról, hogy a dolgozók is büszkék voltak arra, amit teremtenek. Afféle kis városként működött a Goldberger-gyár. Elmondta azt is, hogy a háború alatt elvesztették aztán az üzemet, végül pedig Leót koncentrációs táborba hurcolták, ott is halt meg. Nagyapámmal közösen mégis megpróbálták újraépíteni az egészet. Mesélte, hogy az egyik nap, amikor bementek az üzembe, észrevették, hogy a szovjetek az összes gépet elvitték.
Másnapra az összes gép visszakerült a gyárba, így újra dolgozhattak. Nagyanyám nagyon büszke volt az egészre, a gyár volt a mindenük.
Körbejárták aztán a fontos helyeket, amikor nagyanyjával itt jártak?
Budapesten kívül elvitt egy másik városba is, ahol volt egy háza, de a település nevét már nem tudnám megmondani. Többnyire a fővárosban voltunk. Imádom Budát, ahogy Pestet is. Szép történeteket mesélt a behavazott Budapestről, és hogy hogyan siklott le a gyönyörű fehérségben. A befagyott Dunáról, ahonnan vissza kellett hoznia a kiszaladó kétéves lányát. Óbudáról is hallottam, persze. Fantasztikus az is a városban, mennyire mások a házak, az emberek is. Különböző világok tárulnak fel, ha Budán vagy, és ha Pesten.
Fotósként, képzőművészként milyen hatások érték? Inspirálták magyar művészek is?
Imádom André Kertészt, zseniális fotós volt! Nagyanyám mindig hordta elém a könyveket magyarokról is, és büszkén emlegette, mennyi fontos ember származott Budapestről. Egyébként filmek is legalább annyira inspirálnak. Vagy a flamand festészet. Edward Hopper ott van azok közt, akik a leginkább hatottak rám. Ha végignézed a munkáimat, láthatod az ötvenes-hatvanas évek filmművészetének hatását. Inkább amerikai filmekről beszélhetünk. Hitchcock stílusa mindig lenyűgözött.
