Valószínűleg azzal kezdődött, hogy nagyanyám pár forintot tett a kezembe, és leküldött a sarki trafikba, hogy csokoládét vegyek magamnak. Azóta sem éreztem akkora hatalmat, mint abban a pillanatban: quid pro quo. Anyámmal kettesben jártunk látogatóba nagyanyámhoz, én levettem a cipőcskémet, ők pedig órákig beszélgettek egymással mindenféle felnőtt és zavaros dologról, amelyekből egy szót sem értettem. Ilyenkor néha megsajnáltak, és a csörgő arany is egy ilyen alkalommal érkezett, amikor csüggedtem ültem a sarokban, dohos könyvek súlya alatt. A gesztus nem nélkülözte a jószándékot, de az sem kétséges, hogy legalább pár percre így akartak megszabadulni a némaságba burkolózó gyermektől, hogy, megkésve ugyan, de eleget tegyenek a nichtvordemkind imperatívuszának. Magam is sejthettem valamit ebből, mert aggasztónak találtam, hogy ebben a félhomályos házban, ezen a félhomályos környéken elváljak anyámtól, és egyedül vállalkozzam az útra, nem, otthon sosem fordulhatott volna elő, hogy egyedül az utcára engedjen, mégis, hálás voltam, hiszen most először próbálhattam ki magam a felnőttek világában, most először kóstolhattam bele azokba a kalandokba, amelyek a pénz vad dzsungelében vártak rám. Hogy is mondta a költő? Bonctanilag látni a pénz nemi szervét, nem kevés tanulság van ebben, főként, amikor az ember még a sajátjával is éppen csak ismerkedik. Anyagi létezésünk díszletei közül a pénz az egyetlen, ami problémamentesen egyesíti magában a férfi és a női princípiumot, irányít és megbocsájt, tanít és feledést hoz. Pénz, egyetlenem.

A trafikban aztán elfogott az izgalom, hogy akár mást is vehetnék, mint amiért küldtek. A megengedettnél talán tovább legeltettem a szemem a borospalackok, cigarettásdobozok, kulcstartók, öngyújtók és még egy sor további, mindeddig elérhetetlennek tűnő tárgy végtelenjén, ezen a szelíd, mozdulatlan kincstáron, amelynek, tessék, immár kezemben volt parányi kulcsa, és noha a választásom végül mindig ugyanarra a fajta csokoládéra esett – Kapuciner, mivel anyám is ezt szerette, én pedig nem ismertem mást –, mégis tudtam, hogy szédítő lehetőségek közelébe érkeztem, és ez a tudat önmagában elegendő volt ahhoz, hogy e jelentéktelen kis kiruccanásokat követően másképp tekintsek magamra. Mindez ugyanis többször is megtörtént, százszor, ezerszer talán, és minden alkalommal ismerősebbé vált a kezemben tartott érme.

Egyszer aztán a fizetést követően különös incidensre került sor. A trafikos, egy mogorva, bajszos bácsi, gyanakvóan nézegette a pénzt, amit csak pipiskedve tudtam a pulton fekvő tálkába csúsztatni. Ötforintos volt, és öt forintba került a csokoládé is, így sosem vártam a visszajáróra, a viselkedése láttán azonban megtorpantam. Magam sem tudtam róla, de ez a megtorpanás nyugalmi energia volt, a sarokba szorított apróvad mozdulatlan feszültsége.

Ez nem igazi pénz, mondta a bácsi.

Rögtön megértettem, hogy ez a legszörnyűségesebb mondat, amit valaha hallottam, sőt ez a legszörnyűbb, amit valaha hallani fogok. Ez nem igazi pénz, ismételte meg újra, majd a szájába csúsztatta az érmét, és ráharapott. Valami rettenetes hangot hallatva eltört. A trafikos hosszan ropogtatott. Latolgatta, hogy mit tegyen velem, de az ösztönök közbeszóltak. Kilőttem a trafikból, rohantam vissza nagyanyámhoz.

Úgy zakatolt a szívem, hogy nem mertem belépni a lakásba. A kertben tébláboltam a régi kút körül. Nem értem fel a peremét. Elővettem a Kapucinert, és beledobtam. Hallottam, ahogy csobban odalent a vízben. Aztán mást is hallottam. Valaki fújtatott a kút mélyén, és küszködve kapaszkodott felfelé. Végül szuszogva felemelkedett egy nagydarab, szőrös ember. Elmondta, hogy patkánymérget vitt le a kútba. Ezek a patkányok folyamatosan szaporodnak. Megeszik a mérget, és még a haláltusájukban is csak basznak. Megriasztott, hogy pontosan értem a szavait. Basznak akkor is, amikor már haldokolnak. Felfoghatatlan.

A patkányirtó ember visszaadta a csokoládémat. Azt mondta, ne egyem meg, helyette vissza kéne vinnem a boltba, ahol vettem. Az ilyesmi nagy érték. Talán beváltják. Aztán megfordult, és cammogva elindult a kapu felé. Hogy is mondta a költő? Úgy tűnt el, mint az, aki kútból jött fel az imént.

Bementem a lakásba. A többieknek nem tűnt fel semmi. Nem kérdezték, hogy mi tartott ennyi ideig. Anyám átnyújtott nagyanyámnak egy kis üvegcsét. Az epekövem, mondta. Szeretném, ha te őriznéd. Nagyanyám, aki ebben a pillanatban sokkal valóságosabbnak tűnt anyámnál, egy zacskót adott érte cserébe. Aprópénz volt benne, sok-sok ötforintos.