Önnek hány évet jelent a Társaskör az életében?
A Társaskörben töltöttem életem jelentős részét. Ötvennégy éven át dolgoztam a zenekarral, ebből harminchármat a Társaskörben. Szinte az volt a második otthonunk. 1990-et írtunk, épp próbatermet kerestünk, mert a Filharmónia által biztosított korábbi helyünk megszűnt.
Mivel a zenekar tagjainak jelentős része óbudai volt, én magam is laktam itt korábban 14 éven át a Kórház utcában, adta magát, hogy megkeressem Merényi Juditot, aki akkor már két éve vezette az intézményt. Boldogan fogadott és megállapodtunk, hogy ideköltözünk. Nagyon szerettük ezt a helyet.
Merényi Judit mellett ott volt igazgatóhelyettesként Wéber Éva, alias Nyuszi, és Harsányi Mária. Pihe – ahogy mindenki szólítja – huszonhat évig dolgozott Judittal és Nyuszival, hogy aztán átvegye tőlük a stafétát 2008-ban. Az évek során otthonra leltek a házban más együttesek is, mint a Budapesti Vonósok, a Ragtime Band, az Óbudai Kamarazenekar és később az Anima Musicae is.
De nem volt ez gyakorlat, és ma sem az, hogy egy ilyen hely valódi műhellyé és zenekarok otthonává váljék. Ez Merényi Juditnak köszönhető?
Merényi kereste a módját, hogy lehet ezt az épületet belakni. Szerette volna a köztudatba bevinni, hogy ez egy fontos kulturális létesítmény. Nem is kultúrotthon, ez tényleg egy művész-találkozóhely lett, ahol próbáltunk és dolgoztunk, de mellette koncertezni is lehetett, nyílt próbákat tartottunk, sokféleképpen próbáltuk a kapcsolatot megtalálni a közönséggel. Volt itt rengeteg egyéb program, különböző klubok.
Ez a helyzet mindkét fél számára előnyös volt. A zenekarnak lett egy remek próbahelye, az intézmény rangját pedig emelte, hogy az akkor már világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar ott dolgozik és koncertezik.
Igen, talán egy kicsit jobban idecsaltuk a közönséget, de azért azt hozzá kell tenni, hogy a koncertek is inkább családi jellegűek voltak. Szinte személyes ismerőseink voltak a nézők. A Zeneakadémiához képest – a terem nagysága, a színpad és a közönség távolsága miatt – itt sokat számított a testközelség. Ez valóban egészen egyedülálló, nem igen tudok más ilyen helyszínt Budapesten. Mégis, az az érzésem, hogy még mindig nem ment be eléggé a köztudatba. De persze kirándultunk messzebbre is, kiengedtük a csápjainkat és szerveztünk fesztiválokat, legfőképp a Zempléni Fesztiválra gondolok, ami szintén közös gyerek volt az óbudai csapattal.
Az Óbudai Társaskör jelenlegi igazgatójával, Vass Lajossal önöket sok éves barátság köti össze.
Tulajdonképpen Lajos mentette meg a zenekart azt követően, hogy a rendszerváltás után elvették tőlünk az állami támogatást. Komolyan felmerült bennünk, hogy ha ennyire nincs ránk szükség, akkor elmegyünk az országból. Az egykori Szovjetunióból például két kamarazenekart is „exportáltak” akkoriban családostól, mindenestől Spanyolországba, illetve Franciaországba. 1993-ban szervezte meg Lajos az első Szolnoki Zenei Fesztivált, amire minket is meghívott. Mi egyébként földik vagyunk, Szolnok mellett születtem, jól ismerem a környéket. Elmentünk a fesztiválra, elkezdtünk beszélgetni, felmerült ez a probléma (akkor már kilátástalan volt a helyzetünk), és Lajos azt mondta: gyertek Szolnokra! Első pillanatra utópisztikusnak tűnt az elképzelés, de az akkori polgármester, Várhegyi Attila is támogatta az ötletet, és így végül Szolnok Megyei Jogú Város zenekara lettünk.
Megkaptuk az önkormányzattól azt az anyagi támogatást, amit korábban a minisztérium biztosított nekünk, mi pedig, ahogy Lajos fogalmazott, a világ minden tájára vittük magunkkal és öregbítettük a város hírnevét. De természetesen Szolnokra is hoztunk sok nagy nevet, pezsgő kulturális és zenei élet volt akkoriban. Például Fischer Annie az utolsó koncertjét Szolnokon adta velünk. Igazi világsztárok jöttek el, mint például Jean-Pierre Rampal fuvolaművész, Maurice André trombitaművész, Isaac Stern hegedűművész, Murray Perahia zongoraművész. Olyan koncertek voltak, hogy sok európai város irigy lehetett volna. Eltelt tizenkét év. Közben szép lassan előjöttek a problémák. Ez egy kis város, akkor 40-50 ezer lakosa volt, volt egy színháza, egy szimfonikus zenekara, egy kamarakórusa, és még minket is el kellett tartani. Egy idő után a városnak ez sok nehézséget okozott és nekünk is kellemetlen volt. Szép csendben elbúcsúztunk, és máshonnan próbáltunk forrásokat keresni.
Nemcsak a zene-, de a színháztörténetbe (legalábbis a hazaiba) is beírták a nevüket azzal a bizonyos Amadeus előadással, ami szintén Vass Lajoshoz köthető.
Az egyik legnagyobb élmény volt. Lajos akkor már a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt, és az az ötlete támadt, hogy csináljuk meg az Amadeust élőzenével. Furcsa gondolat volt a zenekart kiültetni a színpadra egy prózai előadásban, el nem tudtam képzelni, hogy fog ez megvalósulni, de belementünk. Megvolt, hogy a fiatal Alföldi játssza majd Mozartot, de Szikora János, a rendező, még nem találta meg Salierijét. Nagyon jó barátom volt Darvas Iván, bevillant, hogy egyszer arról panaszkodott, mennyire fáj neki, hogy a vígszínházi Amadeusban nem ő kapta Salierit. Szóval bedobtam Szikorának Darvas nevét, aki egyből lecsapott rá. Összeállt a csapat. Emlékszem, a Társaskörben gyakoroltuk Iván nagymonológját, ami alatt mi Mozart Adagio és fugáját játszottuk. Fantasztikus élmény volt, ahogy a zene és a szöveg egymásba simult, ahogy a zenei ívek és a dinamika remekül emelte ki a szöveg mondanivalóját.
Az egész egy csoda volt. Több mint negyvenszer adtuk elő, a Pécsi Országos Színházi Találkozón díjat is nyertünk vele. Lajos akkor is hívott, amikor már az Operaházat igazgatta. Felkért, hogy a Rózsalovag felújításban üljek be koncertmesternek. Bár nem az én világom az opera, a barátságunkra való tekintettel elvállaltam, és végül nyolc előadásban játszottam – talán nem is rosszul. Örültem, amikor Lajost nevezték ki a Társaskör igazgatójának. Végtelenül tisztességes, becsületes ember, igazi jó barátom, és bár alaposan meghányta-vetette az élet, időnként még mindig a fellegekben jár, de én ezt is szeretem benne.
Milyen szívvel megy be most a Társaskörbe? Szép vagy keserédes az emlék?
Nem keserédes. Ez egy örökös kötődés, amit nem lehet csak úgy elfelejteni és nem is akarok. Úgy megyek oda, mint ahogy hazamentem a nagymamámhoz annak idején. A portástól a takarítónőig mindenkit ismerek és mindenki barátként üdvözöl. Az, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarral megszakítottam a kapcsolatot, más lapra tartozik. Megpróbálom ezt teljesen kettéválasztani. Nagyon örülök annak, hogy azt látom, jól működik az intézmény, talán még egy kicsit előre is mozdult. Mosolyogtam, amikor megláttam Lajost a Kiskorona7 táblával a kezében, próbál egy csomó újdonságot behozni. Az az érzésem, hogy a hely tovább fog működni, mint gondolnánk, mert ez tényleg egy kis sziget a főváros nyüzsgő és zajos kulturális életében. Ha továbbra is ilyen szívvel-lélekkel csinálják, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye.
