Szinte egyetlen budapesti városrész sem változott annyit az 1960-as években, mint Óbuda; a korábbi kis földszintes lakóházak eltünedeztek, helyüket többemeletes modern épületek vették át.
Általában minden lakótelep építésénél azonnal elkezdték tervezni a kapcsolódó infrastrukturális (kommunális?) beruházásokat is, mégis ritkán sikerült elérni, hogy az új lakóknak már a beköltözéskor legyen hol vásárolniuk, legyen hova iskolába íratniuk a gyerekeiket – ezek a beruházások általában túl későn készültek el. Itt a bölcsőde és az üzletek a lakóházakkal egy időben épültek ugyan fel, de a környék új általános iskolája a Zápor utcában csak 1964-ben lett kész (tervező: Szlávi Ferenc, Buváti).
Nem sokkal később már nem téglaházakkal kísérleteztek a környéken, hanem a sokkal gyorsabb, paneles építési móddal kezdték meg az Óbudai lakótelep (épült 1968–1975 között, tervező: Mező Lajos, Buváti) építését. Újabb és újabb családok költöztek a környék hatalmas panelházaiba, sokan gyerekkel.
Ezekben az években világszerte napirenden volt az építés folyamatának gyorsítása, egyszerűbbé és olcsóbbá tétele, ennek érdekében mindenhol többféle megoldással próbálkoztak. Ilyen új módszer volt az előregyártott épületelemek alkalmazása (pl. a betonból készült falpanel, amit a helyszínen csak össze kellett szerelni) vagy az alagút-, illetve csúszózsalus technológia, amivel a betonfal helyszíni készítését gyorsították. A hatvanas évek végén került napirendre Magyarországon egy újabb ipari technológia, a könnyűszerkezetes építési mód. Ennél a technológiánál az acél vázszerkezetet a helyszínen szerelték össze, kívülről pedig rétegesen kialakított, előregyártott falpanelekkel borították a vázrendszert. A tereket tehát nem téglafalak vagy betonpanelek határolták, hanem különböző anyagú (gipsz, acél, műanyag, fa stb.) szigetelt lemezek vagy éppen üvegfalak.
Elterjedését a hetvenes évek elején az állami építésirányítás még kormányhatározattal is ösztönözte, ez volt a könnyűszerkezetes építési kormányprogram. Több nyugati könnyűszerkezetes rendszer is létezett már ekkor, de a szabadalmaztatott technológiák megvétele túl drága volt. Ezért 1970-ben a Fővárosi Építőipari és Beruházási Vállalat (rövidítve a fenyegetően hangzó FŐBER nevet használták) egy kizárólag hazai gyártású rendszer kifejlesztésével bízta meg az IPARTERV-et (Ipari Épülettervező Vállalat). Ennek a szisztémának a felhasználásával 1972 és 1976 között az IPARTERV építésze, Kévés György tervei szerint több iskola és óvoda is felépült, ebbe a sorba illeszkedik a San Marco utcai egykori úttörőház, ma kulturális központ.
A könnyűszerkezetes építésnél is használatos modulrendszer természetesen ugyanúgy monotóniával fenyegetett, mint a panelházak, ezért az építészek nem tartották hálás feladatnak a könnyűszerkezetes tervezést.
A kétszintes épület szerkezete 7,5×7,5 m-es négyzethálóra szerkesztett acélváz (ha egyszerűbben kell írni: négyzethálós acélváz), alaprajzát hosszanti irányban 6, széltében 5 négyzet alkotja. A nyugati oldal középtengelyében nyíló főbejáraton a kényelmes előtérbe, a középső sávban szimmetrikusan elhelyezett 350 fős színházterem két oldalán pedig az épület hosszában végigfutó, egészen a kijáratokig vezető lobbykba jutunk. Ezekhez az előterekhez mozgatható lamellákkal leválasztható mellékterek csatlakoznak, sőt a színházterem hosszoldalait tolóajtók határolják, így a tér még tovább bővíthető. A flexibilis terek, szabadon variálható térrendszerek a korszak kedvelt építészeti elemei voltak, noha a falpanelek mozgatása, a hangszigetelés nem mindig működött tökéletesen. Itt a ma is meglévő eredeti panelek keményfa élei csatlakoznak egymáshoz, ez nyilván nem szigetel megfelelően. Hasonló térelválasztó rendszer működött a néhány évvel korábban épült Kohó és Gépipari Minisztérium épületében (Budapest, II. Margit krt. 85–87., tervezők: Farkas Ipoly, Kévés György, Mészáros Géza, IPARTERV, 1971, lebontva 2013-ban), de ott a hangszigetelést rugalmas gumikeret biztosította.
A könnyűszerkezetes épületek határoló falai többrétegű lemezekből készültek, felületüket pedig gyakran, ahogy itt is, műanyag lemezzel laminálták. Feltételezhető, hogy a ma is látható narancs falak és a bordó lépcsőkorlátok mellett a többi belsőépítészeti elem is hasonlóan erőteljes színű volt, hiszen a ’70-es évek építészetét gyakran jellemezte kontrasztos, harsány, a pop-kultúrára utaló színválasztás. Gondoljunk csak a 3-as metró néhány olyan állomására, mint a Pöttyös utcai vagy a Kálvin téri megállók! A színeken túl sajátos hangulatot adnak a belső tereknek a hengerelt szelvényből kialakított, szabadon futó gerendák és az acél trapézlemez borítás ipari jellege, ennél az épületnél ugyanis nem fedték el álmennyezettel a szerkezeti elemeket. Ma már nem olyan furcsa ez, hiszen a szerkezeti és gépészeti elemek látványával meghökkentő párizsi Pompidou központ (tervezők: Renzo Piano és Richard Rogers, 1977) megnyitása óta volt alkalmunk megszokni ezt a gesztust, sőt azóta ismét divatosak a fejünk felett szabadon futó, csillogó alumínium klímacsövek.
A kellemes arányú belső terek nappali megvilágítását az üveg köpenyfal és az előcsarnokok felülvilágítói biztosítják.
Persze ma ez az épület nem olyan divatos, mint megnyitása pillanatában volt (1975. november 5-én adták át), de építészeti értékei vitathatatlanok, még akkor is, ha a kivitelezés korabeli színvonala ezt nem követte. Ahogy a 2008 márciusában itt tartott Problémás örökség című építészeti szimpózium kapcsán is felvetődött, jó lenne ebben a formájában megőrizni, mert hamarosan kuriózum lesz ez az épület is.
