Jó rácsodálkozni, hogy mennyire sűrű ez a kiállítás, és, hogy milyen sok aspektusból meg lehet közelíteni. Olvashatjuk portréként, amely egy anarchista világcsavargó, egy vagabond hagyatékából, mások elbeszéléseiből, valamint archív anyagokból igyekszik kihámozni, hogy ki is volt valójában ez a beskatulyázhatatlan figura, ugyanakkor a tárlatnak van egy lehetséges emlékezetpolitikai olvasata is, hiszen a Szittya által kiadott 82 álom a második világháború idején című, a dokumentarizmust a fikcióval ötvöző kötetéből kiolvashatók az átélt háborús tapasztalatok és traumák, amelyek sokszor árnyaltabban beszélnek a valóságról, mint a tények és dokumentumok. Kultúrtörténeti aspektusból nézve a csavargás jelenségébe és esztétikai vonatkozásaiba áshatjuk mélyebbre magunkat, de a tárlat a képzelet és az álom mámorító és felszabadító hatásába vetett hit fontosságát is hangsúlyozza. És közben rákérdez arra is, hogy mit jelent Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni ma, több, mint száz év távlatából. Hogyan tudunk kapcsolódni a világához, az általa képviselt életérzéshez, mennyiben és milyen módon aktualizálható és értelmezhető kollektív szinten egyéni története? És milyen kérdéseket szegez nekünk a saját életünkkel kapcsolatban a lezártnak gondolt múltból?
A kiállítás fő eleme a magyar független film fontos képviselőinek, a Buharov-testvéreknek (Szilágyi Kornélnak és Hevesi Nándornak) a Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták Super 8-as technikával készült, többcsatornás filmje, amelynek címe idézet Kassák Egy ember élete könyvéből, és amelynek tervével tavaly elnyerték az újonnan alapított Kassák Kortárs Művészeti Díjat.
Szándéka, hogy emléket állítson a csavargónak, ugyanakkor ennél mégis messzebbre megy. Ahogy a kiállításhoz kapcsolódó kiadványban olvashatjuk: a filmesek „a mában rendezik újra az avantgárd művészek jelentős történelmi eseményekkel egybetorlódó hétköznapjait, és szinte szürreálisba hajló korhűséggel írják tovább a túlélésért folytatott küzdelmeiket. Egy dadaista történelmi film képei peregnek a szemünk előtt, amelyben az álom, ahogy Szittyánál is, nem tartalom, hanem forma: a valóság értelmezésének és feldolgozásának egyetlen (…) eszköze”.
A mű tehát érzékenyen billeg a realitás és a fikció, a dokumentarizmus és a szürrealizmus határán, sőt: még a jelen és a múlt között is. A Kassák Múzeum külső termébe installált csatornák egyszerre álomszerűek és mégis: valóságosnak tűnnek, ugyanakkor bár tudjuk, hogy a jelenben (közelmúltban) forgatták, mégis olyan érzetet keltenek, mintha Szittya Emil saját korának egy alkotásait néznénk. Az alkotópáros az időtlenítés technikáját használja, hogy elbizonytalanítsa a nézőt és, hogy zavart keltsen a befogadásban. „A filmszalag maga az időutazás, a különböző temporalitások összekuszálásának médiuma”. A filmet instant kávéval roncsolták az alkotók, így olyan hatást érnek el, mintha egy korabeli munkát néznénk, amelyben sokszor csak látomásszerűen tűnnek fel a cselekmények. Ez a játék egyébként az alkotópáros kiindulópontjából adódik. Egyik kérdésük ugyanis az, hogy mi lett volna, ha Szittya Emil, a sokoldalú és bekategorizálhatatlan művészeti, írói és lapkiadó tevékenysége mellett amatőr filmesként is dolgozik. Ha az általa összegyűjtött álmokat nemcsak könyv formájában, hanem filmként is fel tudta volna dolgozni? A Buharov testvérek projektjének ezen részei spekulatív választ adnak erre a kérdésre: azt az érzetet keltik, mintha az avantgárd alkotó munkáját látnánk.
És tulajdonképpen tényleg képesek beemelni minket Szittya Emil saját korába, a szecesszió dekadenciája, a zürichi Cabaret Voltaire elnevezésű dadaista klub hangulata, valamint a szürrealizmus groteszk, álomszerű atmoszférája egyaránt érzékelhető ezekben a jelenetekben. Sőt: a film az álom működését is modellezi. A jelenetek látszólag összefüggéstelenül, fragmentáltan követik egymást, a végén a néző fejében mégis megszületik egy narratíva. Az egyes képek látszólag mellőznek mindenféle kontextust, olykor még a történet is nehezen fejthető fel, azonban idővel mégis megszületik valamiféle koherencia, ami egyszerre lefesti a kort, amiben Szittya Emil élt és barangolt, valamint a különböző személyektől származó álmokat egy nagy, közös szürreális vízióvá gyúrja.
Érzelmileg intenzív hatást gyakorol a befogadóra a tér közepére helyezett nyolccsatornás hanginstalláció, amelyben a Szittya Emil által összegyűjtött álmokat olvassák fel a különféle művészeti ágakban alkotó művészek. Ám azzal, hogy ezek a felvételek régi, tárcsás telefonokból szólalnak meg, befogadás-esztétikailag egészen érdekes dolog történik. A látogatónak ugyanis olyan érzete támad, mintha a múltból érkeznének ezek a hívások, már nem élő és soha nem ismert személyektől. Nem tudjuk, ki szól hozzánk, nem ismerjük azt, aki beszél, mégis: az egyik legszemélyesebb élményét, az álmát osztja meg épp velünk. Így válunk részévé egy múltbeli személy privát életének. Voyeurnek érezzük magunkat, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi jogunk van felemelni a kagylót és belefolyni egy olyan személy életébe, akit tulajdonképpen egyáltalán nem is ismerünk. Belehallgatunk a Másik személyes történetébe, elveszünk valaki más álmában, akivel – időn és téren átívelve – összekapcsolódunk. Ahogy beleturistáskodunk ezekbe a narratívákba, úgy útjaink némiképp összegabalyodnak, a múltbeli személyek álmai továbbíródnak a saját képzeletünkben, hogy végül egy közös szürreális vízióban találkozzanak.
A kiállítás nagy hozadéka egyébként az is, hogy képes megnyitni és kitágítani a néző elméjét és képzeletét. Ebben a kiállításban befogadóként ugyanis egy olyan szituációba kerülünk, ami némiképp megszünteti körülöttünk a valós teret és időt, így kiszabadít minket a jelen fogságából. A saját fantáziánkkal írhatjuk tovább a múltbeli történeteket, amelyek gondolatébresztően is hatnak, hiszen olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek ma is aktuálisak lehetnek. És teszi mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem fogalmaz meg direkt állításokat: érzéki módon hat a nézőre, akinek a gondolkodását és képzeletét az erős vizuális és audiovizuális élmények alakítják.
A filminstalláció a benti teremben folytatódik: ezek a fragmentumok azonban már nem az álmokról, hanem az útról, az utazásról, valamint Kassák és Szittya kapcsolatáról szólnak. Érdekes barátságuk ezekből a fiktív jelenetekből is hűen kirajzolódik. Két csavargót követünk, akik nekünk legtöbbször háttal menetelnek, és míg az egyik (Szittya) folyton tanácsokkal látja el a másikat, valamint a világban szerzett tapasztalatait testálja át, addig a másik (Kassák) lelkesen kérdez. Ők ketten 1909 júliusában találkoztak, abban az időben, amikor Kassák gyalog bejárta Európa nagyvárosait. Kassák kissé zöldfülűként tűnik fel Szittya mellett, aki koldulással és szélhámos trükkökkel biztosította a létfenntartásukat, valamint, aki Kassákot bevezette az európai képzőművészeti életbe. Kettejük ambivalens viszonya ezekben a jelenetekben is tettenérhető. Kassák hálásan és lelkesen ír kettejük viszonyáról az Egy ember élete önéletrajzi regényében, egy helyen például így: „Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük”. Szittya azonban a Furcsaságok gyűjteménye című, csavargó életének különös alakjait és tapasztalatait felvonultató anekdotagyűjteményében szűkszavűan és kritikusan beszél Kassákról, akit törtetőnek és figyelemre éhesnek gondolt. A magyar avantgárd pápájának alakja egészen másféle fénytörésbe kerül Szittya szemüvegén keresztül.
A Kassák Múzeum kiállítása a csavargás korszellemébe is bevezeti a látogatót. Szittya Emil alakján és a korabeli újságok cikkein keresztül képet kapunk arról, hogy az életmodellt a saját korában az anarchizmussal, a morál hiányával rokonították, pedig ez a létforma a kultúrák és nyelvek közötti határok lebontását, az információhoz való hozzáférést, a közösségek épülését is segítette. Szittya alakja összekötötte egymással az avantgárd és a korabeli politikai aktivizmus korabeli szereplőit. Gucsa Magdolna, Szittya Emil életének kutatója a csavargást a minden utcát és minden életet felhabzsolni akaró vagabond életformájaként definiálja, ami egyszerre határsértő, ugyanakkor mégis: nemzetközi horizontot kijelölő. Ahogy Baudelaire írta: „az emberi pusztaságok fáradhatatlan utazója (…). azt a valamit kutatja, amit szabad legyen modernségnek neveznünk”.
Ezen a ponton válik világossá az Erdődi Katalin által kurált kiállítás nagy kérdése: Lehetünk ma Szittya Emilek, kívül helyezhetjük magunkat a társadalmi normarendszeren? Feladhatjuk-e a biztos kapaszkodóinkat, és engedhetjük, hogy az életünk elkezdjen csupa kérdőjelekből állni? Szabadság-e az, hogy ha betagozódunk az elvárásokba? Meddig tűrhető az egyéni döntéseink keretek közé szorítása? És mikor van az a pont, amikor el kell indulni? Ezek a kérdések egyéni és kollektív szinten is értelmezhetők.
A Buharov testvérek válasza pedig az, hogy a barátságokra és a szövetségesekre épülő kollektivitás az ellenállás és ellenállóképesség egyik fontos eszköze. Ha társakra, rokon lelkekre találunk az utunk során, akkor kikezdhetetlenebbé válunk a ránk nehezedő nyomásokkal szemben, valamint az elveszített szabadságért folytatott harc is eredményesebbé válhat.
