Keresés
rovatok
interjú | 2022 tél
Fotó: Oláh Gergely Máté
Simonfalvi Anita
Szociális akvarell
Kovács “Robotok” Orsi szívügye a szociális munka, emellett másik rendkívül jövedelmező időtöltése a művészet, korábban a painttel való rajzolás, mára inkább akvarell. Címlap festményünket Varga Julis verse ihlette.

Szociális munkás festőművész, vagy festőművész szociális munkás? Milyen hatással van egyikre a másik, és másikra az egyik? 

Ha azt nézzük, melyikkel töltök több időt, akkor az  egyértelműen a szocmunka, és amikor van időm és hangulatom, akkor festek. Korábban úgy voltam vele, hogy mindkettő erősen az identitásom részét képezte, most már inkább azt vallom, hogy fontos szegmensei az életemnek, de alapvetően nem ezek vagyok én. 

Gyerekkorom óta szeretek rajzolni, mindig nagyon fontos volt, hogy képileg meg tudjak jeleníteni valamit, amit elképzeltem. Szüleim sokat meséltek nekem mesekönyvekből, illetve sok meselemezünk is volt bakeliten otthon. Az általuk felolvasott meséket és a lemezeket is csukott szemmel hallgattam, és minden azonnal elképzelt képekké formálódott a fejemben, ez a mai napig azonnal bekapcsol, ha valamilyen történetet hallok. Lett egy enyhe szinesztéziám is, szóval sokszor nemcsak történeteknél, verseknél, dalszövegeknél, hanem zenénél is elkezdődik bennem egyfajta transzformáció: látom a zene színét, sodrását, textúráját stb.

Kicsit fura ez így nekem is, de szeretem ezt a készséget magamban, mert sokkal több dimenzióját tudom így érzékelni az életnek, mintha nem lenne.

Hogy jött a képbe a szociális munka?

2002-ben kezdtem szocmunkás pályafutásom a Kék Pont Alapítvány ártalomcsökkentő programjaiban, 2019 óta pedig a Twist Olivér Alapítvány férfi átmeneti szállóján dolgozom esetkezelő szociális munkásként. Szívügyem a társadalmilag sérülékeny csoportokkal való munka, fontos számomra, hogy munkámat az ügyfelek emberi jogainak és méltóságának maximális tiszteletben tartásával végezzem, ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy megkapják azt a támogatást és szolgáltatást, amire leginkább szükségük van.

A szociális munka mellett másik zsírosan jövedelmező” időtöltésem a művészet, korábban a painttel való rajzolás, különös tekintettel derék magyar politikusok óriás lajhárok általi elrablására.

Nem kísérte végig az életemet a rajzolás, gyerekkoromban erősen jelen volt, de aztán más dolgok kezdtek jobban érdekelni, majd a 30-as éveim elején kezdtem újra felé fordulni, és azóta is vannak kisebb-nagyobb kihagyások benne.

Hogy lett újra az életed része a rajzolás?

2012-ben fedeztem fel a Paint nevű gagyi, ám szívemhez mégiscsak egyre közelebb álló programot, mely kezdetben vicces időtöltésnek, a gyerekkorba való újbóli belesüppedésnek lett az eszköze, később viszont egyre jobban kikristályosodott, hogy mennyi mindenre is lehet használni ezt az egyszerű kis eszközt. Egyrészt a szocmunka melletti relaxációban is segített, másrészt az egyre szürreálisabb idővel siralmasabb politikai/társadalmi helyzet miatt érzett frusztrációim szelepévé is vált.

Az ilyen formában kifejezett képi és képregényes világomat és fantáziáimat a tumblr-re posztolva kezdtem el egyre több emberhez eljuttatni, ezután újságírók kezdték el használni illusztrációimat a cikkeikhez,

végül 2013-ban a Gólya nevű szórakozóhelyen lett kiállításom, melynek a nyomtatási költségeit a tumblr és a Facebook népe dobta nekem össze pár óra alatt.

Ebben az időszakban a képeid erős visszacsatolások voltak az aktuálpolitikára. Mennyire tartod fontosnak az online jelenlétet festőművészként?

Ennek valóban a paintes-aktuálpolitikai korszakomban volt jelentősége. Akkoriban sokkal több szabadidőm is volt, rengeteg hírt olvastam egy nap, és ha volt valami, ami megihletett, vagy nagyon megérintett, akkor gyorsan megrajzoltam, és már posztoltam is, mert itt, ennél a műfajnál nagyon fontos volt a rövid időn belül reagálás, úgy hatott teljes valójában, ha nem telt el hosszú idő a történés és a visszacsatolás között. Akkor erre volt lehetőségem, hogy így alkossak, most egyrészt már nincs, másrészt meg sokkal jobban érdekelnek jelenleg más dolgok, jobban fókuszba kerültek nálam a belső történések. De abban az időszakban olyan sok képem született politikáról, hogy azon is elgondolkoztam, hogy ezek érdekes korlenyomatok lennének majd a későbbiekben, és azt is nagyon jól visszaadnák, mennyire szürreális korszakban éltünk akkoriban. (Valószínűleg mégsem telt el azóta olyan sok idő, mert persze azóta is.)

Innen jött a Robotok Orsi név is, ugye?

Igen, tumblr nevemből. A tumblr-ön a nevem ez volt: tinemezeketarobotokatkeresitek. Egy idő után elkezdtek ott az emberek “robotok orsinak” hívni, meg hivatkozni rám, mert valóban baromi hosszú nevet sikerült akkoriban választani. Így ragadt rám a robotok orsi név, aminek a kimondása vagy leírása mégsem vesz el 204 évet az életből, ami igencsak fontos  tényező tud lenni “rohanó világunkban”.

Később felkérésre Mondik Noémivel közösen szerveződött egy kiállítás 2014 végén a Godot Galériában, a kiállítás után pedig az Élet és Irodalom egyik számában a cikkeket a mi képeinkkel illusztrálták, ez azért is volt nagy élmény nekem, mert egy olyan újságba kerültek bele a képeim, ami akkoriban a legkedvesebb nyomtatott újságom volt.

2015 márciusában az Írók Boltjában adománygyűjtés céljából értékesítették a képeimet tartós élelmiszerekért cserébe, jótékonysági célra.

Ennek is nagyon örültem, mert az Írók Boltja pedig a legkedvesebb könyvesboltom, és egy elég klassz ügy érdekében adhattam a képeimet.

2017-ben az egyik képem kiállításra került az ARC-on, aztán idén a Kronoszinklasztikus Infundibulum nevű zenekar felkérésére lemezborítót terveztem és festettem a készülő új lemezükhöz. 

Szintén ebben az évben a DAAD fesztivál művészeti pályázatán beválasztották 4 képemet, így más alkotókkal együtt kiállíthattam a Miradorban.

De már nem paintben dolgozol.

Néhány éve a paintet felcseréltem akvarellre. Most igazi festékkel és ecsettel dolgozom akvarell papírra, és nagyon szeretem, festményeimből nyomatokat készítek. A fentieken túl a mesék és a képzelet eszközeivel jelenítem meg a gyakran szürreális, számomra ilyen formán legkönnyebben feldolgozható belső és külső világot.

Most a dajer.hu felkérésére havonta festek közéleti-közérzeti témában egy-egy képet novembertől, szóval ez a legfrissebb újítás az életemben. 

A munkám most nagyon sokrétű, és nagyon sok dologra kell figyelni egyszerre, nekem pedig nehezen megy a multitasking, nagyon elfáradok benne. A festésnél azt élhetem meg, hogy lényegében csak egy dologra koncentrálok, annyira bele tudok merülni, hogy szinte belekerülök magam is a képbe, amit festek. Létrejön egyfajta flow állapot, amitől azt érzem, jobban vagyok, valami gyógyult megint bennem, és ez segít a munkában is.

A szálló, ahol dolgozom, azért is nagyon szuper, mert a vezetőség nagyon nyitott a kollégák újító ötleteire. Így fordulhatott elő az is, hogy tarthatok a szállón lakóknak olyan csoportot, amiben festünk. Nem művészetterápiás csoport nyilván, hiszen az egy külön szakma, de kb. az van, hogy hozok egy témát, arról beszélgetünk, utána megfestjük. Érdekes látni a lakóknál, hogy olyan emberek merülnek bele az alkotásba, akik 30-40-50 éve nem fogtak ecsetet vagy színes ceruzát a kezükbe, és még a régi rajzoktatás traumát hordozzák magukban, hogy itt valahogy teljesíteni kell, és majd osztályozva lesz. Mindig csodálom a bátorságukat, hogy ennek ellenére mégis belevágnak, és hát szuper dolgok születnek.

Sok alkotásodhoz kapcsolódik dal, vers. Ezek adnak inspirációt?

A zene mindig is nagyon-nagyon, rettentően fontos része volt az életemnek. Olyan nekem, mint egy nagy, univerzális nyelv, egy mindenkit összekötő gombafonal-hálózat. Időnként azt is érzem, hogy még nem teremtettünk szavakat bizonyos érzések kifejezésére, vagy csak nagyon sután sikerülne, és sokkal inkább lehetne megfogni zenével az érzést, amit kifejezni szeretnék, mint szavakkal vagy mondatokkal.

Egészen kiskoromtól fogva fontos volt édesapámnak nagyon sok bakelit lemeze volt otthon, nagyon sok mindent tanultam tőle zeneileg (is),

szerintem előbb tudtam, mi az a csehszlovák és lengyel progresszív jazz-rock, mint a Paff, a bűvös sárkány, lehet, nem is akkora baj.

Szóval emiatt a nagy és minőségi zenei és mindenféle kulturális muníció miatt, amivel útnak indított az életbe, nagyon hálás vagyok neki a mai napig is.

Amikor festek, mindig szól valamilyen zene, segít ráhangolódni magamra, és magamon keresztül a világra. Sokszor azt képzelem, hogy azt a zenét is belefestem a képbe, ami akkor szól, amikor festek, és ez végül is így is van, mert befolyásolni tudja, hogy hogy és mit rajzolok, akkor is, ha nem maga az adott zene a tárgya a képemnek, csak az alkotásban segít.

Milyen zenéket hallgatsz? 

Most leginkább olyan zenéket hallgatok közben, aminek nincs vagy nem értem a szövegét, de korábban meg pont az ellenkezője volt.

Volt egy korszakom, amikor elkezdtem megfesteni a 80-as és 90-es évek underground zenekarainak dalszövegeit. Rájuk amúgy úgy akadtam, hogy 1997 körül felfedeztem a Fiksz rádiót (a Tilossal működtek egy frekvencián) és volt egy olyan műsoruk, amiben kifejezetten ilyen zenekarok dalait játszották, és ezzel kapcsolatban voltak beszélgetések. Emlékszem, teljesen szanaszét lettem, hogy hát úristen, ezeket a zenéket kerestem egész életemben (akkor voltam 16 éves), mennyire menő, mennyire szabad, mennyire szemérmetlen! Oda voltam és vissza. Ennek a műsornak köszönhetően ismertem meg a Trabantot, Balatont, Európa Kiadót, VHK-t, a Hazai Ízeket, Bizottságot stb. A műsor egyik vezetőjével még kazettát is cseréltünk, ő azóta az egyik legjobb barátom. Érdekes visszacsatolás, ez most jutott eszembe, hogy András erősen óbudai kötődésű, ott járt általános iskolába és gimnáziumba is.

Később, amikor újra elkezdtem rajzolni, elkezdtem előszedegetni ezeket a zenéket, és megfesteni a szövegeiket, ahogy tudtam. Főleg Víg Mihály dalszövegei voltak rám nagy hatással, képileg is és hangulatilag is, mondanivalóilag is.

Mesélj a címlap festményről, amit Varga Julis verse ihletett! 

Origami

A kurva anyád papírhajó

miért nem rögtön süllyedsz

el minek a remény hogy

talán nem ázol át pedig

de

Jó rég volt már az is, hogy rábukkantam Varga Julis verseire, ez a verse pedig különösen megmaradt bennem. De hosszú évekig nem történt semmi, mígnem aztán idén valahogy a semmiből elődobta az agyam gondolom megérett az idő, hogy kezdjek vele végre valamit –, és így lett ez a kép végül. Nem gondolkoztam rajta sokat, inkább mintha zsigerből csináltam volna. A papírhajót nem ráfestettem, hanem meghajtogattam és úgy ragasztottam rá. 

Nagyon szeretem Juli verseit, mert valahogy úgy hatnak rám, olyan módon, mint egy-egy zene: elolvasom, és kinyit bennem valamit, amin aztán kiömlik egy kép. Szeretnék még olyan képeket festeni, amiket az ő versei hoznak elő bennem.

Van Óbudához bármilyen kötődésed a Godot Galérián kívül?

A kötődésem leginkább az, hogy nagyon szeretem. Laktam Óbudán egy rövidebb ideig (kora tavasztól őszig) a San Marco utcában, ez egy nagyon szép időszak volt az életemben. Szerettem ott lakni, az erkélyről a hegyekre láttam rá, a béke szigete volt nekem ott az a kis lakás. Emlékszem, mikor esett az eső, olyan felhők ereszkedtek a hegyekre, hogy teljesen Peru-flessem lett, ahogy néztem, brutálisan szép volt, azóta sem láttam sehol ilyet.  Egy nagyon ronda galamb is ott vert tanyát az erkélyemen, akit végül megszerettem, gyakorlatilag lakótársak és haverok lettünk. Szerettem a környéket is, hogy közel van a Duna, a Kiscelli Múzeum, számomra rengeteg volt ott a felfedezni való, mert soha korábban nem laktam még Budán. Lakhatásilag Óbuda volt az első Pesten kívüli élményem, amiért nagyon hálás vagyok.