Az elterjedt történészi nézet szerint az ember formálja és alakítja a történelmet, amelynek természetesen egyben a főszereplője is. Ez az elképzelés az egótörténettől egészen a világtörténelemig alkalmazható, bármely korszakban. Egy település históriájára alapvetően igaz, hogy a benne élők alkotják meg nap mint nap. A történészek és más kutatók jórészt ezekből az életeseményekből rekonstruálják később az adott település történetét. Egyének és családok, közösségek ugyanúgy szerepet játszanak a történetben, mint a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok. Óbuda történetében is komoly szerepet kaptak azok a személyek és hozzátartozóik, akik valamely periódusban meghatározták a település életét. Ezek közé tartozott a német földről érkezett Harrer család.

Az oszmán törökök Budáról történő kiverése után (1686), negyven óbudai család költözött vissza a településre, hogy megkezdje az újjáépítést. Ez az aprócska közösség református vallású magyar emberekből állt. A hatalmas uradalmat birtokló Zichy család tisztában volt azzal a ténnyel, hogy csak nagyszámú betelepítésekkel tudja felvirágoztatni a gazdaságot. Ezért több hullámban hajtott végre jelentős betelepítést az uradalomba, amelyet spontán betelepülések kísértek. A török hódoltság településeinek emberhiányát, amit a peremvidékekről meginduló migráció nem tudott megoldani, a Habsburg-kormányzat arra használta fel, hogy a császárhű, katolikus németek betelepítését szorgalmazzák, ami a telepeseknek és a földbirtokosoknak hasznot jelentett. Az első nagyobb német csoport 1698-ban érkezett Óbudára. 

Az új telepesek főleg szőlőműveléssel foglalkoztak, amely többéves adókedvezménnyel járt, és idővel kellemes megélhetést remélhettek belőle. A Duna-menti német bevándorlók szülőföldjükről jól ismerték az intenzív szőlőgazdálkodást, ezért az óbudai földek hamar termőre fordultak, és hatalmas munkával, rövid időn belül jelentős hasznot hoztak. A 18. században több járvány és természeti katasztrófa sújtotta a települést, illetve jelentős volt a belső migráció is – elvándoroltak a földesúri terhek elől más birtokokra –, ezért újabb és újabb telepeseket kellett behívni az uradalomba. 

Az 1738–1739-ben pusztító pestisjárványnak az óbudai lakosság fele áldozatául esett. Az óriási emberveszteség miatt a Zichyek egy újabb és nagyobb betelepítést szerveztek, amely 1740-ben indult meg. Valószínűleg ekkor érkezett a Harrer család Óbudára.

A család eredetéről leginkább Harrer Ferenc (1874–1969), Egy magyar polgár élete című visszaemlékezéseiből (1968) kaphatunk releváns információkat. Ebből kiderül, hogy délnémet területről származtak, onnan vándoroltak el. Az 1744. évi óbudai összeírásban találkozunk először a család említésével, ahol egy Paulus Harrer hospes (telepes) szerepel. A jobbágy státuszú Harrer, aki szántót, rétet, szőlőt és házhelyet birtokolt, az 1770-es években adószedői tisztséget töltött be, és belekeveredett a földesúri terhek ellen lázadók mozgalmába.

A Zichyek folyamatos harcot vívtak a hatalmas uradalom birtoklásának ügyében a Királyi Kamarával (Kincstár) és a család egyes tagjaival. Zichy Miklós váratlan halálát követően (1758), özvegy felesége, Berényi Erzsébet megállapodott a Kamarával az uradalom átadásáról, amelyre végül 1766-ban került sor. Az új tulajdonos változtatni akart a korábbi, még az Zichyekkel megkötött földesúri instrukciókon, amelyek az egyes jobbágyszolgáltatásokat és terheket rögzítették. Ezeket az adóösszegeket és szolgáltatásokat jelentősen megemelte a Kamara, amelyet Óbudán az uradalmi prefektus, ekkor egy bizonyos Ferbert Ferenc képviselt, aki igyekezett behajtani az összegeket. Az elégedetlenség 1772 elején nyílt lázadásba torkollott, amikor tisztújítás zajlott a prefektúrán. A lázadók három vezetőjét Ferbert letartóztatta, ezért másnap hajnalban a háza előtt összegyűlt mintegy kétszáz óbudai lakos ébresztette fel a prefektust, követelve a három ember elengedését. Az esemény erről kapta utóbb az „óbudai tumultus” vagy „óbudai zenebona” elnevezést. Az események ezzel nem értek véget, mert a város lakói küldöttséget menesztettek Bécsbe panaszaikkal. Az útiköltséget, 200 Forintot az adószedő Paulus Harrer biztosította a község pénztárából. A bosszúszomjas prefektus február elején összehívta az úriszéket, ahol komoly büntetéseket szabtak a „zenebonában” résztvevőkre. Harrert – aki engedély nélkül adott pénzt az útiköltségre – eltávolították hivatalából, számadásra és a 200 Forint megfizetésére kötelezték, illetve három hónapi elzárásra ítélték. A prefektus nem örülhetett sokáig, mert a lakosság panaszainak hatására a Helytartótanács a büntetések enyhítését írta elő, aminek köszönhetően szabadon engedték a fogvatartottakat, és a többi büntetést is mérsékelték. Sőt, Ferbert Ferencet tették felelőssé az eset kirobbanásáért helytelen intézkedései miatt, és elhelyezték Óbudáról. Paulus Harrer is elhagyta a tömlöcöt, és végül 1779. július 14-én hunyt el. 

Paulus Harrernek volt egy 1758-ban született Mihály nevű fia, aki felnőttként szőlőgazdálkodással foglalkozott. Harrer Mihály 1782-ben nősült meg, a házasságból több gyermek született, köztük az 1799. december 28-án világra jött Pál, a későbbi polgármester édesapja. Ez a fiú is szőlőművelő volt, aki 1822-ben házasodott össze a vagyonos óbudai családból származó Prósz Katalinnal. Öt gyermekük született (Gáspár, Mihály, Mária, Pál és Rozina). Sajnálatosan az édesanya és Rozina az országban, így Óbudán is pusztító kolerajárvány áldozata lett 1831-ben. A négy gyermekkel egyedül maradt özvegy férj – a kor szokásának megfelelően – újra nősült és elvette a 17 éves Gernedl Rozáliát. A későbbi jegyző, majd polgármester, Harrer Pál visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogy a mostohaanyjukkal nem voltak jó kapcsolatban a gyermekek. A nő egy ikerszülésben 1846-ban meghalt és az ikrek sem élték túl a szülést. A család továbbra is szőlőművelésből élt, igen szerény körülmények között.

Óbuda első polgármestere, Harrer Pál, 1829. október 18-án született. Egy szülési komplikáció miatt megsérült a bal keze, ami komoly hatással volt későbbi életére, ugyanis a fizikai munkára alkalmatlan volt, így nem dolgozhatott a család szőlőbirtokain. Apja – főleg a rossz anyagi körülmények miatt – szerette volna, ha fia nehezen is, de a szőlőművelésben segít. Két év után azonban belátta, hogy az amúgy is eszes fiúnak a hivatalnoki pálya lenne megfelelő hivatás. Beíratta fiát a magas szintű oktatást biztosító esztergomi gimnáziumba, azonban 1843-ban a család szinte minden vagyonát elveszítette, az édesapának napszámosként kellett dolgoznia. Ez azt jelentette, hogy nem tudta tovább fizetni az előkelő esztergomi iskolát, és a fiút átíratták a budai gimnáziumba, ahová gyalog kellett járnia. Tanulmányai idején magántanítványok korrepetálását is vállalnia kellett, hogy be tudják fizetni a tandíjat. 1848-ban tette le az utolsó vizsgáit, és szinte azonnal munkát kapott az óbudai tanácsnál, ahol megüresedett egy írnoki állás. Ekkor kezdődött el Harrer Pál hivatalnoki munkája a településen, amelyet egészen 1886-os nyugdíjazásáig elhivatottan, alázattal és becsülettel végzett. A tanácsi álláshoz szolgálati lakást is kapott a régi városháza egyemeletes, klasszicista épületében (ez a mai, 1906-ban épült városháza helyén állt), amely egy háromszobás, konyhás ingatlan volt. Harrer nyugdíjazásáig itt élt családjával.

A szabadságharc leverését követően, 1849 végéig megtartotta óbudai írnoki állását. A települést 1850-ben Budához csatolták, amely tanácsba Óbuda is delegált képviselőket. Az egyik tanácsnok a korábbi óbudai jegyző lett, akinek helyébe a fiatal Harrer Pált választották. A település 1861-ben részben visszanyerte önállóságát, amikor leválasztották Budáról, de Pest-Pilis-Solt vármegye fennhatósága alá került, mint rendezett tanácsú mezőváros. A jegyzői tisztséget 1872 novemberéig tartotta meg, részt vett Budapest létrejöttének előkészítésében, és nagyon pragmatikusan foglalkozott Óbuda fővároshoz történő csatlakozásával, maximálisan védve a helyi lakosság érdekeit. Az 1872. november 10-én megtartott választásokon Óbuda polgármesterévé választották, amely tisztséget egy évig töltötte be. A magyar főváros 1873. évi megszületését követően kerületi elöljáróságok jöttek létre. A III. kerületi elöljáróság jegyzője Harrer Pál lett, aki nyugdíjazásáig, 1886-ig töltötte be ezt a tisztséget. Ezt követően, miután megszűnt hosszú óbudai tisztviselői munkája, a család az I. kerületi új otthonába költözött. A betegeskedő Harrer Pál, aki utolsó éveiben leginkább unokájának szentelte idejét, 1914. július 26-án hunyt el, nyolcvanöt éves korában.

A közel negyven évig Óbuda szolgálatában álló Harrer Pál családi élete is a településen kezdődött. A jó kiállású Harrer 1851-ben házasodott össze Kostenwein Máriával, és négy gyermekük született: Ágoston, Mária, Katalin és Paula. A gyermekek közül csak Paula lányuk maradt életben, aki utóbb a hírneves nyelvész, a honi nyelvművelés megteremtője, Szarvas Gábor felesége lett. Nem pusztán odaadó házastársa volt a kiváló nyelvművelőnek, hanem szinte munkatársa is, hiszen Szarvas Gábor szembetegsége, majd teljes vaksága miatt ő jegyzetelt, és a művek szerkesztésében is részt vett. Paula 1920. szeptember 7-én hunyt el. A házaspár a bácskai Ada településén élt (ma Szerbiához tartozik), ahol nagy becsben tartják emléküket.

Harrer Pál sikeres hivatali pályáját családi tragédiák kísérték. 1865-ben meghalt édesapja, majd három év múlva szeretett felesége is. Harrer 1869-ben újra megnősült és elvette a francia származású Mussard Annát, akitől három gyermeke született. Két kisgyermekük, Ödön és Mária hamar elhunytak, a felnőtt kort, az 1874-ben született Ferenc fiuk élte meg, aki később túlszárnyalta édesapját a várospolitika területén. A család kényelmesen, de szűkösen élt a hivatali lakásban, leginkább az óbudai katolikus egyházi vezetőkkel és a szűk helyi értelmiséggel tartottak kapcsolatot. Harrer hetente kétszer járt kávéházba, a budai Lánczhídba és a pesti Koronába. Ritkán, leginkább idősebb korukban utaztak, Visegrádon béreltek nyáron házat, és néha Olaszországban kirándultak. 

Harrer Pál várospolitikusi örökségét fia folytatta, aki már nem óbudai léptékekben gondolkodott és tervezett. Harrer Ferenc 1874. június 2-án született Óbudán, Gimnáziumi tanulmányait a II. kerületi Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban végezte, ahol 1891-ben érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen folytatta, ahol 1896-ban államtudományi, 1900-ban pedig jogtudományi doktorrá avatták. 1899. április 29-én házasodott össze Wohlrab Flórával, majd a következő évben megszületett gyermekük, Flóra. A művész hajlamú lány, akinek rajztehetsége már kislány korában megmutatkozott, felnőttként igazi mestere lett a könyvkötő szakmának.

Több évtizedes várospolitikusi, hivatali munkáját 1896-ban kezdte meg, amelyet hetvenhárom éven át, egészen a halálig folytatott. Hosszú élete és pályafutása során számos pozíciót és hivatalt betöltött, minden szakterületen a rá jellemző maximalizmussal tevékenykedett. Várostervező és különféle közigazgatási munkái és feladatai mellett tanított, rendszeresen publikált, illetve politikusként is tevékenykedett. Szenvedélye volt a főváros, amelynek minden fontos ügyében megvolt az alaposan kidolgozott és átgondolt álláspontja. Magánéletben és várostervezésben is az egyszerűségre törekedett. Mozgalmas életét és munkásságát a halála évében megjelent, két kötetesre tervezett, Egy magyar polgár élete című memoárjában foglalta össze. Harrer Ferenc 95 éves korában, 1969. november 21-én hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Harrer Ferenc munkásságát nehéz lenne röviden ismertetni, de esszenciáját a korszerű várospolitika és a mindenki számára közérthető, egyszerűen értelmezhető városi közigazgatás megteremtése jellemezte. Hivatali pályája a budapesti Városházán indult, mint kisajátítási előadóé. Jogászi karrierje mellett tett szert magas fokú városigazgatási képzettségére, amelynek köszönhetően már fiatalon a városrendezés- és fejlesztés szakértőjének számított. A fővárosi agglomeráció kérdése az 1910-es évektől foglalkoztatta. Első jelentős urbanisztikai feladata a tűzvész áldozatául esett Gyöngyös város újjáépítésének kormánybiztosi megszervezése volt 1917–1919-ben. A két világháború között a Fővárosi Törvényhatósági Bizottság és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja, egyetemi tanár volt, megalapította a Városi Szemle című urbanisztikai folyóiratot. Legjelentősebb munkája az 1932–1939 között kidolgozott városrendezési program megtervezése volt. Az ő nevéhez fűződik a főváros 1937-ben elfogadott városrendezési és építésügyi törvénye. 1942-ben politikai okokból visszavonult a közélettől.

A háborút követően létrejövő pártállami rendszerben tovább folytathatta tanári, tudományos és várostervezői munkáját. A megalakuló új Országgyűlés korelnöke és a Magyar Tudományos Akadémia Településtudományi Bizottságának elnöke volt. A még a 20. század elején megálmodott Nagy-Budapest koncepciója 1950-ben megvalósult, de politikai és gazdasági okokból a siker nem lehetett teljes, és sok mindenben eltért az eredeti szándéktól. Munkáját gondos előrelátással tervezte, figyelembe véve, hogy a városfejlődés nóvumait majd a következő generációk fogják élvezni. A Harrer család Ferenc utódaiban él tovább.

A német földről származó, Óbudára a 18. században betelepülő Harrer család története csak egy a számos hasonló, új hazában új életet kezdő telepes családok történeteiből. Azonban a tehetség és a szorgalom, illetve a sors kiszámíthatatlan játéka más irányba terelte a családot, amelynek tagjai a szőlődombokról indulva írták be magukat Óbuda és Budapest város történetébe.