A két művészt természetesen nem hozta zavarba a tömeg – mintegy háromszázan szorongtak a Till Ottó Teremben –, hiszen mindketten léptek már fel százezres közönség előtt is. Bár pályájuk kezdetén erről nem is álmodtak. Sőt, amikor az Illés elkezdett saját, magyar nyelvű számokat játszani, szemben az akkor divatos angolszász zenei átiratokkal, félő volt, hogy belebuknak. Még Laux József, az Omega egyik kulcsembere is azt mondta Szörényinek: ez marhaság. (Az Omega is külföldi együttesek dalainak feldolgozásával lett népszerű, első magyar nyelvű számukat 1967-ben adták ki.) Mindenesetre a fiatal Presser Gábort éppen ez vonzotta, amikor lement az akkori underground legismertebb szórakozóhelyére, a Bosch Klubba. (Az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának kultúrotthona, ami az angyalföldi Balzac utca 5-7-ben működött, és a hatvanas évek első felében számított igazán jelentősnek). „Nagy Illés-rajongó voltam. Imádtam a magyar számaikat. Az volt bennem, hogy élőben akarom őket hallani, mert azt éreztem, itt most valami olyan dolog történik, ami a fiatalokat igazán megszólíthatja. És valóban, ebből nőtte ki magát később az a bizonyos beatkorszak.
Néhány évvel később pedig már magyarul szólt a rádióból az Omega nagy slágere, S. Nagy István szövegével, Presser Gábor zenéjével, az Azt mondta az anyukám. Szörényi Levente pedig azt mondta magában, amikor meghallotta: Jaj de jó! Megjött a második fecske! Szörényi később több alkalommal elment az Omega koncertjeire, járt a Műszaki Egyetem Kinizsi utcai klubjában és a főváros zenei életének meghatározó helyszínén, az „E” Épületben. „Akkor mondtam neki, hogy szerintem sokkal több van benne annál, minthogy az Omega zongoristája legyen, és hogy csinálnia kellene egy saját zenekart” – emlékszik vissza.
Úgy vélik, hogy bár bizonyos helyzetekben bátrak voltak, Szörényi szerint mégsem feltétlen bátorságra volt szükségük, hanem arra a hitre, hogy valami olyasmit tesznek, ami változást hozhat a magyar zenében, hogy van egy mozgalmuk: a beatmozgalom, „amit persze az elvtársak kikérték maguknak, mert mozgalmuk csak nekik lehet”. A hatalom természetesen időről időre próbálta őket ellehetetleníteni.
Mindkettőjükben élénken él a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat vezető emberének, Erdős Péternek az alakja, akit csak a Kádár-korszak „popcézárjaként” szokás emlegetni. „Sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor ő felügyelte az egész szakmát” – meséli Presser. „Állandó mosolyszünet volt közöttünk, évekig nem beszéltünk. Egy alkalommal, amikor épp szóba állt velem, behívott, kitett az asztalra egy hangfelvevőt, amivel rögzítette a beszélgetésünket, és tett egy ajánlatot az LGT-vel kapcsolatban. Mondtam, hogy ebben nem tudok egyedül dönteni, egyeztetnem kell a többiekkel. Nagyon pipa voltam azért a magnóért, és amikor újra találkoztunk, magammal vittem a saját szuper kis Sharp magnómat, és én is kiraktam az asztalra.
„Nekem nem volt ilyen bensőséges viszonyom vele” – veszi át a szót kuncogva Szörényi Levente. „Ha valamit nem akart támogatni, akkor rendkívül egyszerűen válaszolt. Volt egy dalom, a Hidd el, ez Ő, az Utazás című első szólólemezemen. Erdős berendelt, és azt mondta nekem: az utolsó versszakot le kell vágni a felvételről. Kérdeztem, hogy miért? Erre ő: Na ne! Mire én: Kérlek, mondd el, hogy miért? Na ne! Volt a felelet. Amire nem akart válaszolni, azt így intézte el.” (Végül a szám nem került fel az albumra, később, 2001-ben a Fonográf együttes Használat előtt felrázandó című, ritkaságokat és rádiófelvételeket tartalmazó korongján jelent meg.)
Mesélnek embert próbáló helyzetekről, kiszolgáltatottságról. Presser felidézi egy lengyelországi fellépésüket, amikor egy 15 ezer fős stadionban kellett volna játszaniuk, de a napokig tartó esőzés miatt a pálya használhatatlanná vált, viszont a jegyeket már értékesítették, ezért a szervezők úgy döntöttek, hogy egy 2 ezres sportcsarnokban egymás után ötször nyomják le a koncertet. Választási lehetőségük nem volt. Szörényi egy kelet-magyarországi turnét említ, amikor a Fonográffal fél nap alatt három faluban léptek fel. A technikai cuccokat elfelezték, és míg az első helyen játszottak, a roadok a cucc másik felét átvitték a következő helyszínre, beépítettek, az érkező zenekar azonnal kezdhetett, az első helyszínről pedig a harmadik faluba vitték tovább az eszközöket.
„Vagy hazajöttünk Nyíregyházáról, mert az olcsóbb volt” – teszi hozzá Szörényi, amihez egy sztorit is elmesél: „Jöttünk haza hajnalban Nyíregyházáról, amikor a sofőr váratlanul megállt a Budapest táblánál. Baj van? Nincs. Akkor miért nem megyünk? Mindjárt, csak egy picit nekem is muszáj pihenni… Utólag tudtuk meg, hogy az ORI (Országos Rendező Iroda) napidíjas szerződésben volt a sofőrökkel, és így ő kétnapi napidíjat számíthatott fel.”
Aztán a beszélgetés más mederbe terelődik, szóba kerülnek a színházi zenék, a színházhoz való kötődések. Kiderül, hogy Presser Gábor már 15 évesen színházazott Verebes Istvánnal, ahol nemcsak az előadás zenei kísérője volt, hanem egy jelenet erejéig színpadra is lépett.
„Bemutattuk Sartre Temetetlen holtak című darabját, volt benne egy börtönőr-szerep. A börtönajtó a takarás előtt állt, rajta kis, elhúzható ablak, azon kellett beordítanom: Te vagy Sorbier? Felmentem, elmondtam a szöveget és visszaültem a zongorához.” Mint mondja, nagyon sokat tanult Verebestől, élvezte, hogy színházat csinálnak. Készítettek egy kabarét is, amihez ő zenésítette meg a verseket és tanította be a többieknek. Ez volt a zeneszerzői debütálása. Így aztán, amikor sok-sok évvel később, már az LGT-s időkben, megkereste őt a Vígszínházból Marton László azzal az ötlettel, hogy írjon nekik egy zenés darabot, természetes volt számára a színházi közeg. „Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hályogkovács módjára kezdtem el dolgozni a Képzelt riporton, de az az igazság, hogy ez valójában nem is zenés darab, sokkal inkább egy színdarab dalokkal.”
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Szörényi Levente, akinek első színházi felkérése Ivánka Csabától érkezett, Sarkadi Imre befejezetlen drámáját, a Kőműves Kelement szerette volna zenés színpadra átdolgozni. „Ott is ugyanerről volt szó: egy prózai darab, amibe a megfelelő dramaturgiai pontokon kellett beszúrni egy-egy dalt.” A sikeren felbátorodva határozták el Bródy Jánossal, hogy belevágnak az István, a király című rockopera megírásába. Szörényi megemlíti egy találkozásukat Nemeskürty Istvánnal, aki akkoriban a Budapest Filmstúdió vezetője volt. Mint meséli, az ötletre csak így reagált a nagytudású professzor:
Majd egy ötvenezer forintos szerződést kínált, hozzátéve, hogy az akkor már Kossuth-díjas Petrovics Emil sem kap ennél többet egy opera megírásáért. 1983-at írunk ekkor.
Az est végéhez közeledve családi történeteket elevenítenek fel. Szó esik egy fontos kulcsról, amit Szörényi Levente bekeretezve tart otthonában, rajta egy szalag, azon egy felirat a nagymama aláírásával „vén, barna kulcs”. Ez annak a bizonyos svábhegyi villának a kulcsa, ahol nagyszülei éltek 1944 előtt, de amit ő már csak kívülről láthatott. „Gyerekként jártunk többször azon a környéken” – emlékezik – „jó lejtős utcák voltak, ott szánkóztunk a bátyámmal. Nem értettük, hogy a muter miért megy oda mindig egy kertajtóhoz, és csak ácsorog előtte. A fater mindig úgy indított minket az iskolába, hogy aztán ne dumálj nekik semmiről! Már a Szentháromság téren játszottunk az egyetemi kollégiumban, amikor elárulták nekünk, hogy a nagypapa abban az épületben dolgozott mint pénzügyi államtitkár.”
Presser Gábor egészen más közegben nevelkedett. Édesapja a Klauzál téren volt piacos, kisgyerekként rendszeresen segített neki. Az ott szerzett élmények akkora hatással voltak rá, hogy „egész életemben piac bolond maradtam, és bárhol jártam a világban, próbáltam eljutni a helyi piacra. Sajnálom, hogy itthon szép lassan eltűnnek, mert igazi közösségi pontokat jelentettek. Egy piac mindig a környék központja volt” – mondja.
Szörényi is árnyalja ezt a dolgot, egyrészt azzal a geggel, hogy ezek szerint a jó zenészek a piacok mellett laktak, mert hogy ők a Lehel piac szomszédságában éltek, másrészt édesanyját idézi.„Azt mondja a muter: lementem a piacra és a kofásommal megbeszéltem, hogy tegyen félre ezt vagy azt. A kofásom! Hát ilyen világ volt.”
És hogy mivel tölti az idejét mostanában a két Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas művész?
Szörényi Levente már nem zenél. Gitárját betette a szekrénybe, úgy döntött, hogy nagyobb lélegzetvételű műveket sem ír többé. Viszont szenvedélyesen hallgatja a klasszikusokat, imádja a szimfonikus zenét. Szabadidejét családjával, kisunokájával tölti, no meg jó borok társaságában, ugyanis szenvedélyes borász.
Presser Gábor túl a Pinokkió vígszínházi bemutatóján és két teltházas Aréna-koncerten, most három anyagon dolgozik egyszerre. Az egyik egy instrumentális lemez, aminek, ha elkészül, Zenék képzelt filmekhez lesz a címe. A másik egy megzenésített verseket bemutató album. Parti Nagy Lajos verseire írt muzsikát még 2011-ben, melyek a Rutinglitang CD-kötetben jelentek meg, és bár a CD extra hosszú lett, még így is sok olyan vers maradt, ami nem fért bele az anyagba. Ezekből készül a mostani válogatás. A harmadik pedig egy olyan gyűjtemény, ami az utóbbi években született dalokat tartalmazza.
