Óbudán élsz, fontos számodra az itteni sportélet, sőt, akiknek sikerült veled találkoznia valamelyik rendezvényen, azok a közvetlenségedet, kedvességedet is megtapasztalhatták. Mióta éltek a kerületben?
Gyerekkoromban a VII. kerületben laktunk, és valamikor a ’90-es évek elején vettünk itt a szüleimmel egy telket, elkezdtünk építkezni, azt terveztük, hogy ide költözünk. Aztán egy kicsit másfelé sodort bennünket az élet, én kikerültem Olaszországba, és 13 évig ott éltem. Itthon évekig félig készen állt a ház, míg végül 2004 körül beköltözhettünk. Az alsó szinten a szüleim élnek, az emeleten pedig mi a feleségemmel és a gyerekeinkkel.
Óbuda sportéletében idén aktívan részt vettél, hiszen te voltál a fővédnöke az egyre népszerűbb Szabadidő, szeretem! elnevezésű szabadidős sportrendezvényeknek.
Sajnos nem elég aktívan. Az öt nagy rendezvényből mindössze kettőn tudtam részt venni, a nyár és az ősz is nagyon sok programmal, elfoglaltsággal telt. Annak örülök, hogy a rendezvénysorozat első eseményén, a tavaszi teljesítménytúra indulásánál ott tudtam lenni, buzdíthattam a résztvevőket, még beszédet is mondtam, aztán pedig a tavaszi futóversenyen is találkozhattam a lelkes óbudai sportolókkal, és a polgármester úrral együtt rengeteg érmet adtunk át. Hogy miért van erre szükség? Nyilván a sportot minden kerület igyekszik népszerűsíteni, szerintem Óbuda sokat is tesz azért, hogy a lakossággal megszerettesse a mozgást, bár uszoda kérdésben még nem áll olyan jól.
Gondolom, sok helyre hívnak, nehéz lehet nemet mondani.
A szövetségi kapitányi poszttal együtt jár, hogy egy héten 10–15 eseményre is elhívnak, nem könnyű megszűrni, hová menjek el. Rengeteg a jótékonysági rendezvény is, és annyi a baj, hogy sajnos naponta mehetnék. Igyekszem senkit sem megbántani, amikor nemet mondok.
Több mint tíz éve éltek már itt, bevált az ideköltözés?
Szeretünk itt lakni, nagyon élhető városrésznek tartjuk, teljesen ide szerveződött az életünk, sok barátunk is van a közelünkben. A kislányom ide jár óvodába, a kisfiam már iskolás, ő az Újlaki Általános Iskola olasz osztályában tanul, ami ugyan már második kerület, de a családunk olasz kapcsolatai miatt döntöttünk mellette. Óvodába ő is az Ágoston utcai művészeti oviba járt, ahová most még Barka. Már Olaszországban kezdett oviba járni, de a két intézményt össze sem lehet hasonlítani, annyival jobb az itthoni.
Csak elismerő szavakkal tudok beszélni róla, és szerencsésnek érzem magunkat, hogy ide kerültek a gyerekek.
Az olasz kapcsolatot említetted. A legidősebb gyereked, Ginevra már igazi nagylány. Többször olvashattuk veled készült cikkekben, hogy amikor kicsi volt, mennyire megviselt a különélés. Mostanában milyen gyakran találkoztok, hogy tartjátok a kapcsolatot?
Mára már túljutottam azon a nehéz lelki krízisen, hogy nem vagyok vele, és örülök, ha együtt lehetünk. Nyáron itt volt, már a barátjával. Furcsa helyzet volt, de az jó érzéssel tölt el, hogy megtisztelt azzal, hogy idehozta azt a fiút, akit szeret. Az elmúlt 15 évben majdnem mindennap beszéltünk telefonon, de volt olyan időszak is, amikor Olaszországban játszottam, hogy évekig egy városban éltünk. Azt hiszem egyébként, hogy egy tizenhét éves lánnyal akkor sincs könnyű dolga egy szülőnek, ha a szomszéd szobában lakik.
A kisfiad viszont még csak nyolcéves. Sportol már?
Imád focizni, de nyáron levittem az uszodába, volt vízilabda táborokban, és úgy tűnik, azt is megszerette. Szeretném, ha időben kiderülne, lenne-e kedve, tehetsége és kitartása a vízilabdához, viszont azt már most el kell kezdeni. A versenysportnak sajnos megvan az a hátránya, hogy bármennyire lelkes is a kisgyerek, 11–12 évesen már nem tud felzárkózni a korábban kezdőkhöz.
Az uszodában nyilván mindenki tudja, hogy a te fiad. Mint ahogy rólad is mindenki tudta gyerekkorodban, hogy édesapád az egyik legnépszerűbb színész. A fiad most ugyanazt éli meg, mint te akkoriban?
Valóban, hasonló helyzet, és a fociedzéseken talán kevesebb figyelmet kap, ki is vagyok én, ami Mórnak talán jobb. Annak idején én sem szerettem, hogy percenként állították meg édesapámat az utcán. Ráadásul a gyerekkoromban a mostaninál jóval ismertebbek, elismertebbek voltak a színészek, a színháznak is nagyobb presztízse volt. De mint ahogy nekem is, a fiamnak is meg kell tanulnia ezzel együtt élni.
Az édesapádon kívül a nagypapád is színművész volt. Benned nincs művészi véna?
Nekem csak a színház szeretete maradt. Az öcsém az, aki bár egy kis vargabetűvel, de végül a színház közelében él és dolgozik.
Gyerekkorodban is szeretted a színházat?
Nagyon. Kis túlzással a színházban nőttem fel. A Budapest Orfeumot rengetegszer, a Hippolyt, a lakájt még többször és minden darabot, amiben az édesapám játszott, láttam. Kívülről fújtam a dalokat, egyszer be is énekeltem még apukám belépése előtt.
Mégis az uszoda lett az életed fő színtere. A napi edzések, versenyek egy kívülálló számára lemondásokat, más hobbi feladását sejtetik.
Soha nem éreztem azt, hogy bármiről is lemondanék. Az uszodában jól éreztem magam. A játék volt előbb, aztán maga a vízilabda, és akkoriban egyáltalán nem volt téma, még nagyon sokáig, hogy olimpikonnak kell lenni. A mai ötévesek már mind olimpikonok akarnak lenni. Ha valamit elmulasztottam a vízilabda miatt, az az, hogy a gimnáziumban mondjuk többet tanulhattam volna.
Amit az ember szeret, azt örömmel csinálja, nem érzi fáradságnak, munkának. Nekem a vízilabda ilyen, azért maradtam még egy órát edzés után is gyakorolni, mert ezt szerettem, ez volt nekem a legfontosabb.
A tanulást viszont később bepótoltad. A szakedzői mellé egy történelem diplomát is szereztél.
Igen, hiányérzet volt bennem, ezért végeztem el a Pázmány történelem szakát. Nem volt könnyű, halasztásokkal, önzetlen évfolyamtársi, baráti segítség nélkül nem is sikerült volna, hiszen ekkor már Olaszországban játszottam. Volt olyan, hogy 12 órát vezettem, csak hogy hazajöjjek egy vizsgára, aztán már indultam is vissza. Sajnos, nem éltem meg az igazi egyetemista létet, nem engedhettem meg magamnak még az első évfolyamon sem, amikor még itthon voltam, mert két hét után visszaesett az uszodai teljesítményem. Ezzel együtt nagy kaland volt. Borzasztóan örültem, amikor sikerült egy-egy vizsgám. Lehet, hogy mai fejjel más szakot választanék, talán valamivel gyakorlatiasabbat, de erre a diplomára is büszke vagyok. Annak idején Horkai György szövetségi kapitány mindig azt sulykolta belénk, menjen mindenki egyetemre, a vízilabda „megköveteli” a diplomát. Varga Zsolt gimnáziumi osztálytársammal, barátommal az elsők között voltunk, akik egyetemre mentünk. Annak a háromszoros olimpiai bajnok csapatnak a 90 százaléka diplomás lett.
Mert bármennyire furcsa, ez érződik a játékukon, és attól, ha csak a facebook előtt ülnek két edzés között, úgymond lazítva, nem lesznek jobb játékosok. Mondjuk az is igaz, hogy sokkal nagyobb az elvárás most, mint volt húsz éve, és ez nyomasztó tud lenni.
Európa-bajnokság, olimpiai kvalifikáció vár rátok. Sokat dolgozol?
A világbajnokságon rosszul szerepeltünk, emiatt minden élesebb, fontosabb lett a januári Európa-bajnokság, és igen, olimpiai kvalifikációt kell szerezni. Rengeteg munka van. Szövetségi kapitányként tíz hónapig nincsen konkrét, „kézzel fogható” munkám, tavaly mégis túlfeszítettem ezt az időszakot videoelemzésekkel, stratégiák gyártásával, hogy a játékosok jobbak legyenek. Nem sok értelme volt, és rengeteg energiámat emésztette fel. Aztán a hatodik hely arra a következtetésre juttatott, hogy nem nekem, hanem a játékosoknak kell akarniuk, hogy jobbak legyenek. Most azon dolgozunk, pszichológussal együtt, hogy a játékosokban – egyenként elbeszélgetve mindenkivel – felébresszük az igényt a folyamatos erőbedobásra, a tudatosabbá válásra. Nyilván nem hozom fel példának saját magamat, senkitől sem szeretném azt elvárni, amilyen én voltam, mert nem az az egyetlen út. De a linkség senkinek sem lehet az útja. A sportolók sokszor könnyen kapnak dolgokat, amik elkényelmesíthetik őket.
Mi a helyzet Óbudán a vízilabdával?
Ábrahám István szervezi a vízilabdát a Vízművek Sporttelepén, de sajnos azt nem tudom, milyen Óbudán vízilabdázni, mert nem jártam ott, a csillaghegyi uszodában is csak egyszer úsztam. Azt viszont tudom, hogy vízilabdázni mindenképpen jó, uszodában felnőni egészséges, a víz télen sem hideg, ha valaki nem beteges, nem jelenthet problémát, úgyhogy én minden óbudai kisgyereknek és a szüleiknek csak ajánlani tudom. Ezért kezdtük el mi is a kisfiammal.
Visszatérve a családodhoz, jó mintát kaptál szüleidtől. Teljes, harmonikus családképet, amit neked is sikerült megteremtened.
Édesapámmal ellentétben, aki az egykori Abbáziában töltötte a vasárnapokat az apukájával, mi az öcsémmel biztos családi hátteret tudhatunk magunk mögött. Nekem és a feleségemnek is ez a fontos, a gyerekeink biztonságban, már-már burokban nőnek fel, ami látszik is rajtuk. Annak ellenére, hogy a kislányommal ellentétben Mór elég zárkózott, mind a ketten magabiztos, boldog gyerekek.
A negyedik éve tartó Szabadidő, szeretem! ingyenes rendezvénysorozatokon több mint 30 000 ember sportolt, mozgott együtt a III. kerületben, ezzel hívva fel a figyelmet az aktív életmód jelentőségére. Idén a legnépszerűbb eseményeket kétszer rendezték meg, így az Óbudai Futófesztiválon, az Óbudai Teljesítménytúrán, valamint a Tour de Óbudán a tavaszi és őszi időszakban is indulhattak a sportolni vágyók. A Sportágbörze, valamint a Nyugdíjas Vizes Sportnap rendezvényekkel kiegészülve az év folyamán összesen nyolc rendezvény megvalósítását tűzték ki célként, ahol mindenki megtalálhatta a számára kedves sportágat.
