Azon szerencsések közé tartozom, akik 2024. június 7-én ott lehettek A szomjas troll exkluzív előbemutatóján. Az évad utolsó pillanatában vadonatúj darabbal találkozni valóban kiváltságos helyzet, hát még ha ilyen fergeteges előadásról van szó! Volt-e a nézők megörvendeztetésén túl „titkos” szakmai indoka a júniusi előbemutatónak?
GD: Egy színházi évad összeállításánál előfordul, hogy a műhelyek munkáját és a próbafolyamatot úgy lehet a legjobban összehangolni, ha a próbaidőszak tavasz végére, a bemutató viszont ősz elejére kerül. A szomjas troll esetében is így történt. Ugyanakkor már a próbák során, májusban éreztük, hogy egy egyszemélyes játék esetében különösen fontosak lesznek a nézői reakciók, visszajelzések. Nem akartunk úgy elmenni nyári szünetre, hogy nem próbáltuk ki, hogy működik az előadás a nézők előtt. A másik „titkos indok”, hogy mindig szeretnénk valami különleges lehetőséggel megörvendeztetni leghűségesebb nézőinket, akik feliratkoztak a Bábszínház hírlevelére, erre is jó alkalom egy közönségtalálkozóval összekötött előbemutató.
TCS: Nekem is szükségem volt egy lélektani határra, egy dátumra, amikorra már száz százalékosan tudom az előadást. Nézők előtt játszani igazi téthelyzet: míg a próba olyan, mint rutinpályán vezetni, az előadás már ahhoz hasonlít, amikor kimegyünk a forgalomba. Sokat segített a szöveg és a játék tudásának elmélyítésében, hogy már ezzel a tapasztalattal raktározhattam el az előadást a nyárra.
A premierre augusztus 31-én került sor. Változott-e a nyár során az előadás?
TCS: Inkább én változtam. Megnyugodott bennem az anyag, helyükre kerültek a mozdulatok, zenék és szövegek, nem csupán az agyamba, de az izmaimba, az idegrendszerembe is beleíródtak a színpadi teendők.
Dóra, azt írtad a Minden báb! A Budapest Bábszínház kulisszatitkai című kiállítás katalógusában, hogy „A világépítés kérdésekkel kezdődik.” Milyen kérdésekkel, milyen válaszokkal és elhatározásokkal indult a munka? Úgy tudom, Csabában és a darab rendezőjében, Cseri Hannában egyaránt megvolt az igény, hogy A szomjas trollból alkossanak valamit.
GD: Csaba és Hanna valóban már évek óta dédelgette ezt az ötletet, és amikor Hanna a Bábszínházhoz szerződött, azonnal zöld utat kapott a terv. Sokat üldögéltünk együtt négyesben, Hoffer Károly bábtervezővel kiegészülve, és próbáltuk megkeresni a Varró Dániel remek szövegéhez és Csaba karakteréhez leginkább illő bábos világot. Egy egyszemélyes előadás esetében különösen fontos, hogy a játszó egészen magáénak érezze az előadást az első mondattól az utolsó faforgácsig vagy zenei akkordig, ezért a kezdő kérdéseink leginkább arra vonatkoztak, kit játszik ő, és miért meséli el épp ezeket a történeteket?
Volt-e valamiféle „axióma”, alaptétel, amiből Csaba és Hanna kiindultak?
TCS: Nagyon érdekelt, hogyan lehet ennyi különböző karaktert egyedül megszólaltatni a színpadon úgy, hogy ne csak a felmutatás szintjén jelenjenek meg, hanem mindnek meglegyen a saját egyénisége, és hogyan tudnak ők koherensen találkozni a mesélő alakjában. Nagy kihívást jelentett a narráció és a játék viszonya is: nem szerettem volna, ha a bábozás csupán a szöveg illusztrációja marad.
Az előadásban különböző bábtechnikák jelennek meg, a még viszonylag egyszerűnek mondható tárgyjátéktól a kesztyűbábon és árnyjátékon át a minden végtagot munkára fogó, rendkívüli koncentrációt igénylő masináig mindennel találkozunk. Meséljetek Hoffer Károly látványtervező munkájáról!
GD: Mindig lenyűgöző figyelni azt a folyamatot, ahogyan Hoffer Károly a bábok nyelvére fordít le egy történetet. Hihetetlenül aprólékosan dolgozik, rengeteg apró ötlettel teszi még izgalmasabbá a már ismert bábtechnikákat, és ha kell, hetekig kísérletezik a mechanikai műhely fantasztikus bábkészítőivel, hogy létrehozza a „szörpnyitóval egybekötött toronyórát”. A bábok evolúciójának valóban van egy íve az előadásban az egyszerűbb formáktól a bonyolultabbakig, mintha az asztalos a végére tartogatná a legszebb, legkidolgozottabb figurákat. Nagyon szeretem például azt a pillanatot, amikor Einót, az óratörpét egy kis fakockából „a nézők előtt” faragja ki, ezzel is megmutatva, hogy a mese itt, a mi szemünk előtt születik.
TCS: Sok beszélgetés és egyeztetés előzte meg a figurák megtervezését, mert Kari célja az volt, hogy minden báb egyedileg az én kezemre készüljön, mint egy „signature hangszer”. Folyamatosan bejártam a műhelyekbe kipróbálni a félkész figurákat, és minden mechanikai vagy esztétikai kérésemet figyelembe vették. Így minden tárgy és kellék kézre áll, mindhez személyes kötődésem van.
Csaba természetesen nem csupán mozgat, nemcsak különböző tárgyakat kelt életre, ezzel megszámlálhatatlan lényt idézve meg a „zordon fjordok” mitikus alakjai közül, de ő maga is szerepet játszik: „faipari ismeretek” témakörben készül tanórát tartani (ezzel a nézőket is játékba vonva, hiszen mi lennénk a nebulók). Hogyan született meg az ő karaktere?
TCS: Sokat gondolkoztunk, hogy ki legyen az az ember, aki hitelesen el tudja mesélni ezeket a történeteket. Végül én dobtam be az asztalos karakterét, aki megszállottan szereti a műhelyét, a szabadidejében kifaragott figuráit, de unalmas faipari alapismereteket kell tanítania fád gyerekeknek. Amikor először megjelenik az ajtóban, télikabátban, ellenfényben, baltával, egy pillanatra még félelmetesnek is tűnhet. Aztán ahogy előre haladunk a történetben, kiderül, hogy nem csupán asztalos, de mesemondó is. Olyan alap attitűdöt kerestünk, amelyben az elején semmi játékos, semmi színházi nincs, egy szinte civil megszólalást, amelyből aztán váratlanul fel tudnak bugyogni ezek a verses mesék. Mintha ajtót nyitnának egy titkos belső világra, amely tele van különös lényekkel, talán a gyerekkorából itt maradt történetekkel.
Számomra egyszerre volt mulatságos, mégis fájdalmasan ismerős a mese, a játék, a hétköznapitól elemelkedett ellen kézzel-lábbal küzdő „felnőtt” figurája. Gondolom, hogy hosszan tudnánk erről beszélgetni, meseíróként nekem is megvannak az ezzel kapcsolatos tapasztalataim, mégis megkérdezem: Csaba, hogyan jellemzi egy bábszínész életét a fűrészporos valóság és a játék? De Dórát is kérdezhetném a mese szerepéről az életében…
TCS: Nekem a színpadi valóság gyakran valóságosabb és biztonságosabbnak is tűnik, mint a hétköznapi. Miközben a rögvalóságtól olykor kifejezetten fázom, szeretem kialakítani a magam kis biztonságos közegeit, mint a zene, vagy a játék.
GD: Érdekes, hogy az asztalos figuráját úgy is lehet értelmezni, mint aki küzd a mese ellen, ez valóban egy sokak számára szomorúan ismerős felnőtt-probléma. Ha így nézzük az előadást, szerintem örömteli, hogy végül a mese kerekedik felül, láthatólag az asztalos is boldogabb lesz a végére, miután enged az előtörő meséknek. Mi talán kicsit épp fordítva vagyunk bekötve: a mese az otthonos közegünk, és olykor a valóság betörése ellen kell védőfalakat húznunk.
Visszatérve a darabhoz: azt gondolnánk, a szöveg kész van, adott. De vajon valóban adott-e? Kellett-e rajta dolgozni? És lehetett-e? Hiszen egy verses szöveghez hozzányúlni, húzni belőle, olyan lehet, mint egy pulóverből kihúzni egy szálat – félő, hogy felfeslik az egész.
GD: Számomra ez volt a legnagyobb kihívás, hiszen a vers egy tökéletesre csiszolt, lezárt műalkotás, amelyből legszívesebben egy sort sem húztam volna. Viszont akkor ez nem egy 50 perces színházi előadás lett volna, hanem egy kétórás hangjáték. Meg kellett találnunk a versben azokat a részeket, amelyek elmesélhetőek a mozgás, a bábszínház nyelvén, és mint Csaba is említette korábban, fontos volt, hogy a színpadi történés ne csupán lekövesse, illusztrálja a szöveget. Engem nagyon megnyugtatott, hogy Varró Dani többször is bejött a próbákra, és rábólintott a húzásokra, javaslatokat tett, sőt még egy új dalszöveget is írt nekünk a fináléhoz.
Szintén a szöveghez kapcsolódó kérdés, hogy hogyan lehetett mindezt megtanulni?
TCS: Sokszor és aprólékosan olvasgattam magamban és fennhangon, és ugyan nem szokásom, de ezt a szöveget leírtam kézzel egy füzetbe, a megszólalókat külön színekkel jelölve. De nem elég csupán a szöveget megtanulni, itt arra is külön kellett figyelnem, hogy az artikuláció, a levegővételek, a szöveg tagolása gyakorlottan, készségszinten menjen. A beszédtechnikának, a szövegmondásnak és a hangképzésnek itt szinte koreográfiája van.
Egy bábszínházi előadás létrejötte igazi csapatmunka. De egy egyszemélyes bábelőadás végül mégiscsak magányos dolognak tűnik. Hogyan kerül játékhoz megfelelő állapotba a színész, ha egyedül van az öltözőben?
TCS: Igényel egyfajta elcsendesülést, meditatív rákészülést, előtte legalább tizenöt perc sétát. Amikor előadás előtt egyedül vagyok reggel, mindig végigmondom az egész szöveget, mintha egy tornagyakorlatot végeznék el. Aztán bejárom a színpadot, behangolom a hangszert, minden bábot és kelléket kézbe veszek: belakom a műhelyt, mielőtt megjönnek a nézők.
Író: Varró Dániel
Színpadi adaptáció: Cseri Hanna
Dramaturg: Gimesi Dóra
Látványtervező: Hoffer Károly
Fénytervező: Szondi György
Zeneszerző: Cseri Hanna, Teszárek Csaba
Rendezőasszisztens, súgó, ügyelő: Aradi Regina Anna
Rendező: Cseri Hanna
Játssza: Teszárek Csaba