1998. október 21-én mutatták be Szerelmi levelező címmel dokumentumjátékát Krúdy Gyula művei és levelezései alapján. Az adattárunk tanúsága szerint azóta 25 különböző esten mutatták be a műveit. Vagy olyat, amelyiknek ön volt a szerzője, vagy olyat, amelynek irodalmi szerkesztője volt. Több estet évekig műsoron tartottak.
Igen, a Szindbád kertje volt ilyen például: először egy hétig ment, utána kétszer öt alkalom, és aztán hat nyár lett belőle. Akkor én javasoltam, hogy vegyük le a műsorról, csak éppen elfelejtettem új darabot írni, így ez a sorozat megszakadt. Viszont igaz, hogy a csúcson hagytuk abba.
Melyiket szereti jobban csinálni? Megírni egy rövidebb darabot, és megszólaltatni az irodalom nagy figuráit, mint akár a legutóbbi, Hölgyválasz című esten, vagy irodalmi összeállítást készíteni, amikor 10–15 szerzőtől is választ szöveget egy témához?
Egyiket jobban szeretem, mint a másikat. A szerkesztést azért, mert gyakorlatilag kész szövegeket kell összemontírozni, és kerek egészet alkotni anélkül, hogy magán a szövegen gondolkodni kellene; ez szerkesztői munka, valamivel gyorsabban megy, de ezek persze mégsem az én szövegeim. A másik változatban, amit általában Krúdy-születésnapokra írtam, ott is vannak Krúdy-sorok, teljesen önkényesen kiragadva az eredeti közegből, feltűnés nélkül belesimítva az általam kitalált-adaptált történetbe. Ilyenkor magamnak érzem az ő sorait is, bár a jobb mondatok persze mindig Krúdytól valók. Számomra az is nagyon megtisztelő, ha irodalmi szerkesztő vagyok, és az is, ha szerzőként jegyzem a darabot.
A nagy szerzők, akikről ír, mindig tudnak újat mondani, vagy mindig van újabb szempont, ahonnan vizsgálni lehet őket. Milyen formában szokott ez megmutatkozni? Vannak olyan momentumok, amelyekre még most, az összeállítások kapcsán derül fény?
Minden akkor dől el, amikor megkapom a megbízást, mondjuk abban a formában, hogy „valami kell Krúdyról”. Ha már kitaláltam a történetet, utána könnyen megy. Ha megadják a témát, mint a Szindbád Óbudán esetében, olyankor még könnyebb – csak meg kell nézni Krúdy utolsó óbudai írásait, és máris összeáll a kép. Igaz, hogy némi hamisítással, mert például az óbudai történet úgy kezdődik, hogy Krúdy lakást keres Óbudán, ami életrajzilag nem igaz, mivel kilakoltatták, és nem sokat válogathatott, a főváros kijelölte az új lakóhelyet. A kiegyenlítetlen tartozások miatt kénytelen volt elköltözni a margitszigeti szállóból a szerényebb Óbudára, szinte újra kezdve az életét. Krúdy hálás volt, hogy Óbuda befogadta, mint valami hajótöröttet, aki itt szállt partra, hogy elviselhető életet alakítson ki az „ódonságok városában”.
A szövegek szabad felhasználásával tudok új rálátást nyitni az ismert tényekre, vagyis lehet, hogy az egyes részletek nem úgy történtek, ahogy tálalom, de az egész mégis igaz, legalábbis remélem, nem idegen Krúdy szellemiségétől. Mondatokat, sőt bekezdéseket mozdítok el eredeti helyükről, új szöveggé gyúrom őket, önálló estté, ezzel pedig új jelentést nyernek, ezzel is lehet újat mondani.
Ott van például a Krúdy-recept – Hogyan kell élni?, amit a Társaskörben mutattak be; ehhez olyan idézeteket szedtem össze, amelyekben Krúdy szó szerint életvezetési tanácsokat ad, noha többnyire ő maga is csak vágyott arra, hogy ezeket betartsa. Amikor Krúdy és kortársai volt a téma, halvány árnyalatot tudtam módosítani azon a megrögzött képen, amelyen szeretjük az írót nagy magányosnak látni. Krúdy Gyula Ady és Móricz nemzedékéhez tartozott, ők az újságoktól kezdve a hetilapon át a folyóiratokig, mindenféle kiadványoktól a képes mellékletekig, mindenhova írtak. Krúdy is elképesztően sokat dolgozott, és részben nagy magányos volt, de mindig voltak elszánt hívei az olvasói vagy újságíró kollégái között. Szép Ernővel nagyon jó barátságban volt, a Margitszigeten valódi irodalmi környezetben élt, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Bródy Sándor, Hunyady Sándor szomszédságában, velük megvolt a maga társasága. Az esteken a szolid történettel mindig igyekszem valamire felhívni a figyelmet; természetesen nem kell nagy felfedezésekre gondolni, hiszen itt elsősorban Krúdyt ismerő és Krúdyt szerető közönség van jelen a Társaskörhöz eltéphetetlenül kötődő Krúdy-kultusz eredményeként.
Az estek túlnyomó többségében talán újdonságként hatott, a kertben bemutatott darabokban is, hogy a pódiumon, színpadon nagyon jól lehet érvényesíteni Krúdy humorát, amire nem szoktak felfigyelni, mert a hagyomány szerint főleg az idővel, idősíkokkal játszadozó, emlékező írót keresik benne, noha Krúdynak hol nagyon kedves humora van, hol gyilkos iróniája. Telitalálat, amit Hatvany Lajos írt róla: „Krúdy művei biedermeyerbe göngyölt bombák, olyanok, mintha nemes borok palackjában vitriol lenne”. Márpedig, ha Krúdy a betűk bonbonjába, sorai édességébe bombákat rejtett, érdemes törekedni arra, hogy az estekből kitűnjön, mennyi humorral, iróniával gondolkodott nőkről és férfiakról, szerelemről, irodalomról, életrendről, szokásokról. Egyik előadás sem volt sírdogálós, merengős, mindegyikben volt humor, ami ott van Krúdyban, csak észre kell venni.
Ilyen színdarabok írásához nagyon jól kell ismerni a szerzők köteteit, életrajzát és a korszak hátterét is, különösen, ha időnként még bele is bújik szereplői bőrébe. Formálódtak a szerzők az Ön számára, amióta dramatizálja életük egy-egy szakaszát?
Annyiban formálódtak, hogy nem elég megtanulni és megtanítani a tényeket, ugyanis az egyes szerelmi szálakat kibogozni, és bármely érzelmi kapcsolatot egészében szemlélni meglehetősen bonyolult, de ebben segítenek a levelek, naplórészletek, visszaemlékezések. A nagyvonalú életrajzi adatok kapnak tartalmat a dokumentumok felhasználásával, erre építek ezekben a játékokban is. S ha akad néhány mozzanat (mindig akad), ami kinyomozhatatlanul homályban marad, oda ki kell valamit találni. Egységes folyamatként szemlélve többet mondanak az életrajzi adatok, és ez óhatatlanul valamiféle értelmezés is, az életesemények jelentőségének, szerepének értelmezése. Ugyanígy jártam el Karinthy és Kosztolányi szerelmi történeteinek feldolgozásakor, ott is a naplókban fellelhető, igazolható tények vannak a pódiumjáték cselekménye mögött.
Sokan írnak manapság a szerelmekről, anekdotákat idéznek fel, mindkettő eléggé kedvelt műfajjá vált. Az ilyen írások, színpadi játékok segítik azt, hogy jobban megérthessünk egy szerzőt, és egy kicsit bővüljön a tudásunk az életrajzzal. Motiválhatják a közönséget, hogy kissé utána olvasson, akár egy-egy kötetet, akár az életrajzot.
A szórakoztatás mellett ez kifejezetten célja is az esteknek. A nézőnek nem kell felkutatni a leveleket, naplókat, különösen nem a kézirattárakban, de ha érdekes történetet tárunk elé, van remény arra, hogy elkezd olvasni valamit az adott szerzőtől. Részben szeretnék kellemes estét szerezni, és talán valameddig megmaradó élményt nyújtani a Társaskör vendégeinek, másrészt szeretném elérni azt, hogy keressék az előadás hangulatához, motívumaihoz kapcsolódó további műveket. Egyszer kaptam is visszajelzést, hogy valaki hazament, és levette Krúdy valamelyik kötetét a polcról.
Hasonló volt a legutóbbi, Hölgyválasz című est, ahol Hunyady Sándorról tudhattunk meg többet a darabbéli Krúdytól, belecsempészve a kevésbé ismert tényeket az estbe.
Igen, azt az előadást már eleve úgy terveztem, hogy bele fogom illeszteni, ahogyan Krúdy bemutatja Hunyadyt, mert manapság már nem túl ismert kortársáról van szó. Kár, hogy szinte elfelejtettük Hunyady Sándort, pedig az egyik legjobb magyar novellista. Már azt sem tudja mindenki, hogy két híres film irodalmi alapanyaga is tőle származik, az 1957-es Bakaruhában az egyik, a másik pedig Makk Károly Egy erkölcsös éjszaka című filmje, amely A vöröslámpás ház című elbeszélése alapján készült. A Hölgyválaszban két önéletrajzi ihletésű novellát is beépítettem Hunyady megszólalásába. Bízom benne, hogy a vallomásos részek beemelésével valamelyest sikerült felkelteni a kíváncsiságot az író művei iránt.
Talán az Óbudai Társaskör közönsége nyitott is erre…
Sőt, még Merényi Judit volt az igazgató, amikor az egyik est után hiányolták a nézők, hogy miért nem mondtuk el, mikor kinek a versét hallhatták, mert annyira tetszett nekik, hogy utánanézve még többet is olvastak volna.
Jó lenne, ha ez a már-már korosodó közönség magával hozná, vagy ki tudná nevelni az utánpótlást, hogy a nézők következő korosztálya valóban érdeklődő, igényes fiatalokból álljon.
Volt olyan társasköri bemutató, ami személyesen élmény maradt?
A Szindbád kertje mindenképp: hat nyáron át zseniális színészekkel (Béres Ilona, Varga Mária, Tóth Ildikó, Mácsai Pál) és rendezéssel (Máté Gábor), eddigi pályám csúcsa ez. Majdnem minden előadáson ott voltam, és nem tudtam betelni vele; nem azért, mert én írtam, hanem azért, mert a színészek fantasztikusan játszottak. A szerkesztett estek közül az Álarcosan volt számomra kiemelkedő, amikor Merényi Judit, aki nem éppen érzelgős típus, a versektől mégis meghatódott, és a műsor után szakszerűen megjegyezte, hogy „megríkattál”. Akkor éreztem, hogy érdemes.
A múlt század modern magyar irodalmán kívül foglalkozik a kortárs irodalommal is. A tízéves Apokrif folyóirat felelős szerkesztőjeként főleg a legfiatalabbakkal, a feltörekvő fiatal szerzőkkel. Nehéz ezen a téren mozogni?
Az Apokrifben régen nem szükséges már áldásom adni semmire, hamar beletanult mindenki a szerkesztésbe, sőt a tíz év alatt a lappal együtt a kitartó munkatársak is felnőttek a feladathoz. A beérkező kéziratokról most is közösen szavazunk. Nem kell meghasadnom, mert minden nagyon együtt van, irodalomtörténet és napi gyakorlat is. Az Apokrif szerkesztéséhez sokat tudtam meríteni abból, ahogy a Nyugatot szerkesztették. Azt sem olvasták annyira sokan, pár száz példányban jelent meg, de annál fontosabb volt. Ahogy a jellegzetes nyugatosságnak van, remélhetőleg egyszer az apokrifességnek is lesz irodalomtörténeti jelentősége. Minden számban közlünk egy induló szerzőt, aki életében először nálunk publikál, ezt állandóan napirenden tartjuk, ezért indult a folyóirat. A hajdani fiatalok azóta egy- vagy többkötetes szerzők lettek. Továbbra is örömmel fogadjuk a mindenkori húszévest, aki nálunk akar először megjelenni;
2015-ben jelent meg a Szerelmes Budapest című kötete, 2016-ban a Magyar irodalom fiataloknak. Jelenleg dolgozik újabb köteten?
Idén nem jelent meg könyvem, de Szálinger Balázs a Hévízbe kért tőlem esszét Karinthy Utazás a koponyám körül című regényéről, ezt nagy örömmel írtam. A Holnap Kiadónak köszönhető, hogy 2011-től sorra jelennek meg köteteim a könyvhétre. Pedig eléggé lusta, inkább csak felszólításra dolgozó szerző vagyok – ha nincs a kiadó, ezeket a könyveket nem írtam volna meg.
