Volt egy nagy sötét hodály. Már hónapok óta üresen állt, póklakásként. Valamikor kovácstüzek verdestek benne, nagy lánggal. És az üllőn egymással feleselt a kiskalapács meg a nagykalapács. Egyik napon kijött egy alacsony, de testes zsidóember. Szemüveg volt az orrán. Apró keménykalap a fején. Sok pénze lehetett, mert rögtön foglalót adott a hodályra.

Aztán jött egy tarka-barka nadrágú kőműves; az hozott magával vedret, abba símítót fából és acélból, meg kecskeszakállas meszelőt. Benyitott, köpött, sodort magának cigarettát s mint aki kémlel valami idegen várat, körbejárta a homályos, poros falakat. Majd pedig szétnyitotta a létráját és ráállott. Ekkor kezdett el az ipse körbejárni, ide-oda billegni, mintha táncos lenne azzal a létrával. S belefogott a porolásba. Mint kövér esőcseppek potyogtak a pókok. Párat agyoncsapott a kőmíves. Ha már nem lesz szerencséje, tízszer-húszszor ne legyen, az annya büdös mindenit ennek a sok szővőgető póknak.

Mondja az úr az ajtóból: – Héj, ne szidja a szővődéket.

– Mijért? – kérdezte a porbaburkolt kőmíves – aztán hogyne szidnám a keserves mindenit – s megint agyoncsapott kettő kövér pókot.

Az úr felszólt: – Mert itten is szővőde lesz.

– No – mondta a kőmíves – akkor nem szidom.

S mintha engesztelni akarná az urat, két napra rá a lucskos hodályt olyanná tette, mintha tejből fagyott volna össze minden fala… kimeszelte szinte szűzi hóval, úgy nézett ki s ime mostan egy ragyásképű tótasszony nyögdécselt a magosba kapaszkodva az ablakok körül… ujságpapír, rongy, vizesveder volt a fegyverzete meg egy kis spahtli, amivel a festők gittelnek mindenfélét. A tótné ezzel kaparta az üvegre freccsent mésznyomokat.

Aztán megérkezett ama bőrkabátos ember: a villanyszerelő. Az hozott magával porcellánt, csipeszt, dugót, biztosítékot, szappanbuborékként csillogó lámpásokat s kígyótestű vezetéket. Rögtön átment a szomszéd házba, okoskodott, be-bedugta orrát a transzformátorba, aztán kért három telefonra a kis úrtól, aki csak nyúlt a pénzért és adta derüsen, jó szívvel. Hát estére az évek óta sötétbe alvó hodályban mintha idevándorolt csillagok lennének: elkezdtek ragyogni a lámpák. A tótné az ügetett haza a téglagyárba, de a kőmíves és a villanyszerelő úgy egy esti italozásra barátságot kötöttek. Persze bevonulásukat élénk magyarázattal kísérték: egyik elregélte, hogyan fehérítette ki a feketét, a másik, hogyan rakott csillagokat a homályba… mert a mesteremberek mikor a maguk munkáját dicsérik, egészen az ősvilági teremtésig képzelik vissza a dolgokat.

Felnyílt ismét másnap a kapu s jött be rajta: eleinte két izmos és gyönyörű barna ló. Jobbra s balra döccent a kocsi, amint fölhágott a járdára, ide s oda lengett a bicska kinézésű kocsis az ülésen…

– Hó – ordította – hova lesz vive az áru?

Erre egy másik, kicsit öregebb, de épolyan derűs úr lépett ki; nagyon is örült, mikor meglátta a kocsist, a lovat, meg az ”árut”.

– Ide lelkem, ide fiam – mondotta, mintha ez a bicskaképű kocsis valóban lány lett volna vagy valami lélekfajta.

Ekkor leszökkent a kocsis s megfogá a lovak kantárját: – Zistenedet Tóni – rivallt az egyikre – az apádat Tercsi nee –, s mint valami állatszelidítő rángatta a mozgásba jövő barmokat. Hijába, ez volt a tempó, csakis a kifejezésein látszik, hogy ki minő kocsis. Ez aztán annyit káromkodott, sorra véve az összes élt és nem élt szenteket, hogy kitűnő kocsisnak tűnhetett fel. Igaz, a végin, a fiatalabb úr többet is adott neki borravalóul: ugyanis néha az ilyen haragos kocsis vissza is szokta vágni ezzel: egye meg…

Nehezen curikkoltak ki a lovak az udvarból; mint a zápor hangzott a kocsis ordítása, de belül a hodályban már állott egy veresbajuszú asztalos, zöld, foltos kötényben, fűrésze már fönn lógott a falon, gyaluja szelíden hevert az asztalospadon, a szegek már csillogtak szerteszét s a harapófogó morc képet vágott. Ez az asztalos már nagy szakértéssel vizsgálgatta az ”árut”. Bele-belerúgott a szővőgépekhez való gerendafélékbe: mintha így akarná kivallatni őket, hol voltak, ki csinálta őket, hátha éppen az ő boldogult mestere, a Tunyák Rikárd. Mondotta is rögtön: – Ilyesmi holmit csak az én boldogult mesterem tudott rajtam kívül csinálni.

A két úr bólogatott, nem akarták mondani: – Nosza rajta jó asztalos… gondolták, minden egyes pillanat egy picike pénz, de ez így van rendjén: kicsorog a pénz véknyan, hogy aztán visszadűljön aranyló habokkal. Hagyták, hadd szimatoljon ez az asztalos… node most összecsapta a tenyerét s ezt mondá: – Alzó – s beleköpött az egyik tenyerébe s ezt a pökést oly lágyan s gyönyörrel simogatta szét, mintha úrinőnek bársonyon siklana a kezecskéje. Aztán a füle mellől elővette a ceruzát s kezdett firkálni. Amennyi ráncot csak bírt, összehúzott a homlokán: mintha ezek a ráncok szoroztak, osztottak, kalkuláltak volna. Végül is odaadta, hogy mit kell hozatni a fakereskedőtől. Ő oda nem akar elmenni, mint mondotta, nehogy az úrék azt gondolják, hogy kapok öt százalékot. Csak menjenek inkább maguk, de azt megsúgom: száraz fát hozzanak, mert az igaz, hogy olcsó hely a Váci, de becsap az mindenkit… minden deszkára rámondja: ez is elsőrendű, az is, óhó –, s billegette a kezét –, aztán közékever jó csomó másodrendűt.

Végül elmendegélt az asztalos a faárushoz, arrafelé még nem ivott semmit, de visszafelé már volt néki pénze betérni a Mári néni kocsmájába.

Hát aztán még jött ide az üveges, lakatos, gépszerelő; jött egy kedves, kocaformájú fűrészpor kályha; bedöcögött az a kis ember, akinek mindig nagy zsák volt a hátán s mégiscsak apró borravalókat kapott; jött a szénhordó s a hideg helyiségben immár meleg volt, mintha a kezdődő tél dacára a Nap bujdokolna a betonpadlója alatt s onnan fűtené a falat s az embert.

Múltak a napok: hát jött a postás és nagykíváncsin kérdezte, itt lakik kérem a Japán szővőgyár? Közel volt már az újév, gondolta a postás, két pengetyűvel több ez is újévre! Nosza megmondták neki, hogy itt lakik a Japán szővőgyár, oszt hozzon csak sok megrendelést, jó levelet és pénzt.

A postás szívesen megígérte, azzal szalutált és ment.

Abban a levélben egy szővőlegény írta: – Holnap tisztelt Fischer úr, gyövök, ha kapok hatvan fikszet egy hétre, meg a villamost is míg odaki találok valami szállást magamnak.

Azt kérdezte a fiatalabb úr: – Hatvan pengő, nem lesz ez sok?

– Nézd – mondta az idősebb – kevésnek nem kevés, de megéri.

S másnap érkezett is a szővő. Szétnézett levett kalappal s úgy mondta: – Ejha de jó meleg van itten Fischer úr!

Felelte néki az idősebb: – Vanni van.

A kisebb pedig kérdé: – Hát eljött?

– El én… amint látom vannak itt egészen jó zsakardok… hát kezdjem fűzni a masinát, rendben van a hatvan?

– Csak fűzze – mondotta a kisebb.

– Hát rendben van-e a hatvan meg ám a villamos is?

Pillantottak. No, gondolta a szövőlegény, az urak pillantása olyan, mint az aláírás. S eltette a közös pillantást, mint valami váltót.

Az asztalost csak most vette észre. Először elnézte, nézdegélte, hogy röpül a kis gyalu a kezében, hogy gömbölyödik a forgács a gyalulása fölött, hogy spriccel oldalt a köpése s mily kényelmesen spekulál. Akkor odaszólt: – Adjon isten, már készül?

– Ühm – felelte az asztalos.

– Oszt nézze csak – magyarázta néki a szővőlegény – az én praclim nem olyan marha nagy kéz, nékem ne csináljon olyan vastag rángatót a vetélőkhöz mint ezeken van.

– No jó – egyezett bele az asztalos.

S mire delet vertek, már ott ült a szővőlegény a gép alatt: látszatra kibogozhatatlanul áramló zsinórok között, izsgálta-vizsgálta a zsakardot, a sok pirinyó lyukat, amiből csak úgy ömlött a spárgaszál. Kivette az egyiket a lyukból s betette a másikba: – Ej de sok lyuk van a világon – mondotta az asztalosnak s az bólintott. De a szővőlegénynek ez úgy tetszett, hogy elkezdett ezen röfögni.

– Hát cigarettája van? – kérdezte mingyárt az asztalos.

Volt neki, de gyufája meg csak az asztalosnak.

– Kvittek vagyunk – vallotta a szővőlegény.

S dolgozott, fűzött, horgolt, rángatott, piszmogott annyit a közel ötezer szállal, hogy más már a nézésébe is belebolondult volna. S ekkor elment a két úr ebédelni. Ők maradtak.

Mikor az ajtó becsapódott mögöttük, kérdi az asztalos: –Mióta nincsen állása magának?

– Bánom is én mióta.

– Fontos az, hogy már megvan, igaz?

– Úgy-úgy – mondja a szővőlegény.

– Szövök én ezeknek selyemből egy óra alatt másfél métert. Hát ezt csak azért mondom, nehogy azt higgye, érti, hogy mert dolgozni nem tudok, azért voltam félévig facér. Azt a keservit a büdös világnak.

Az asztalos tűnődik, elmondja lassan hány hónapja üldögélt ő is otthon, telefaragva a fáskamráját télire eladandó szánkákkal.

– Hát bizony én se sokat izzadtam a mesterségemben.

– Hallja csak – kezdi újra a szővős – aztán van ezeknek pénzük?

– Annak a kicsinek? – véli az asztalos – az ilyen kicsi embereknek mindig sok a pénzük meg nagy a… – s mint a legyet hajtotta el szájáról a disznóságot.

Már este van, napok multán s egy fiatal legény olajos kézzel szerelget egy spulnizógépet. Már csak oda kell nyulni a kapcsolóhoz s e pillanatban nesztelen, szépen forgolódni kezdenek a kis vascsigák, amiken vékony selyemfonál szaladgál föl és le.

Hátrébb mint a szélmalmok kerekei forognak a gombolyítógépek. Itt alul ide s oda mászik lassan egy rúd, azon villog valami kis drótvilla, abba a láthatatlanul vékony fonál zizeg, aztán egy bütyök áll ki belőle s mikor a bütyök meg egy horog összecsókolódzik, az egész szerkezet ellenkező forgást vesz. Maga ez a bűvészet, az ámítás, mert mint a szerelő mondja, nem is itt elől a bütyök meg a horog –, s elneveti magát, – hanem hátul az az excentrikus tárcsa csinálja a stiklit…

– Az? – kérdi ámulva a fiatalabb úr, mert az idősebb szakember ebben –… s örül neki, hogy ilyen szép nagy játéka van negyvenéves korára.

Dehiszen a főszemély mégis a szővőlegény. Egyelőre az árva, egyedüli szővőlegény, aki mint valami emberpók, húz és vet s lám most is mit tesz? Rendes téglát kap néhányat, de bizony ő becsomagolja barna papirosba s úgy akasztja egy hosszú kötélre, amely facsigán fordul a magosba. Ilyen csomagolt téglát tesz ide s oda nehezéknek a hengerekre… aztán csütörtök délelőtt tíz óra… asztalos, villanyszerelő, gépész, éppen itt levő kocsis, pénzbeszedő, mind-mind odagyűlik a szővőlegény köré. Már ott áll mereven az ezer fésűvel fogazott bordázat, végein két nádból való ívvel s alatta, rejtekében már lesi a vetélő, hogy mikor futtatják ki kis egérként színes terhével. Már így hosszában ezerszám vonul a befűzött fekete szál, amit most egyik oldalról ezüsttel, a másikról meg pirossal kell befutnia a kis egérnek, fogai között hurcolván az átkötő szálat.

S ekkor kitátja a száját a szővőlegény: ”Piros csizmát visel a babám” – danolja s ezzel ripsz, ránt egyet a szerkezeten s fut az ezüstfehér szál végig a sok feketén szempillantás alatt, rupsz, s mintha vidám csárdást járna, rátipor a fapedálra s rohangál vissza a kis vetélő foga között a piros színnel. S amint táncol a szővőlegény a munka örömére, futnak ide s oda a piros meg az ezüstszálak s nyomja előre a sok fésű kötést kötés mellé. Semmise volt itten az imént, most meg a lélek eltelik, nyál fut a szájába, mert egy olyan csinos nyakkendő-selyem kerekedik a szővőszéken, hogy az asztalos, a villanyszerelő és a többiek csak nyakkendőkről kezdenek beszélni, meg a villanyszerelő mingyárt arról: hogy juhuj, volt neki egy tyúkja, annak nem kellett semmiféle beszéd, se bor, se pálinka, csak az új nyakkendő… az úgy nézte azt a nyakkendőt lihegve, mintha tükör lenne, jó, hogy meg nem fésülködött benne… az úgy elszédült a nyakkendőmtől, hogy beesett rögvest a karomba.

A szővőlegény meg táncol, ide veti, oda veti istenáldotta jókedvét, a selyemfonalát, néha dalol aztán abbahagyja: 

– No mondja csak tovább villanyszerelő.

– Osztán mondja csak maga – kérdi az agglegény asztalos is – oszt biztos, hogy a nőkre olyan nagyon izél a nyakkendő?

A két úr nézi és hagyja őket. Istenem, véli a pillantásuk… fülükbe édesen fúródik a vetélők futkosásának tündéri zaja, a taposástól meg-megreccsenő pedál, a fel-le emelkedő bordázat zuhogása…

Majd eloszlanak. Asztalos a gyalujánál szép forgácsot gömbölyít; a villanyszerelő gumikesztyűsen vezetéket kapcsolgat; a pénzbeszedő nadrágja hátsó zsebébe teszi az inkasszált pénzt s örül neki, mert jutalék jár belőle; a kocsis meg praktikus oldalról fogja fel az üzemindítás szent pillanatát: –Adjon az úr egy jó kis fröccsre, ha már megindultak.

Ad a két úr, hogyne adna, hiszen óra múlva készen van a másfél méter nyakkendőselyem, kifeszülve a smirglipapírral burkolt hengeren. Itt van színesen a lámpafény alatt az első selyem. Itt van, csak még egy kis tánc szővőlegény, hogy kissé zihálva büszkén abbahagyjad, mutogasd a munkád s mondjad az asztalosnak: – No itt van a másfél méter egy óra alatt.

S feleli az asztalos, bajuszát törölve: – Kiláttam én azt előre magából… de én meg azt mondom, hogy valamennyi szővőszék kész lesz két hét múlva.

S a két úr magától ád nékik este egy-egy pengőt, hogy eligyák, eldalolják, eltáncolják lányokkal az első másfélméteres selyem, a megindult munka örömére.

In: Gelléri Andor Endre: Szomjas Inasok – Elbeszélések
A Nyugat kiadása 1933
A novellát eredeti helyesírással és központozással közöljük.