Keresés
rovatok
képző | 2020 tél
Fotó: Nádor Tibor
Vig György
TÁJKÉP AZ, AMIRE ÉN AZT MONDOM
Beszélgetés Nádor Tibor festőművésszel
A rendszerváltás évében vették fel a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol sokat szőtt, és majdnem szobrász lett. Napjainkban generációja egyik legelismertebb magyar festőművészeként tartják számon. Magát KÉP-TÁJ-festőként definiálja, akit szenvedélyesen érdekel, mi történik a fénnyel, a terekkel.

Bejutni a Színművészetire, a Zeneakadémiára vagy a Képzőművészeti Főiskolára a nyolcvanas évek végén hihetetlenül nagy teljesítmény volt. Hogyan lett festő szakos hallgató?

Ötödikre jött össze. Volt egy, az utolsó előtti, amikor majdnem fölvettek szobrásznak. Az egy külön téma, hogy mi lett volna, ha szobrász szakon végzek. Szóval ötödikre fölvettek. Közben volt egy csapat, ahol Szlávik Lajos volt a mester, körülötte Mohácsi András, Szőke András és még sokan, akik végül is nem maradtak a pályán. Szőke tízszer jelentkezett, és egyszer sem jutott túl az első fordulón, pedig nagyon jól fest és gyönyörűen rajzol. Szlávik hozott nekünk egy olyan szemléletmódot, ami tulajdonképpen Nagybányában gyökerezik. Ő maga Szőnyi Istvánhoz járt, aki Réti Istvánnál végzett. Nagybánya a maga idején forradalmi dolog volt, a mi időnkre inkább lenézett, avíttnak számító hagyomány lett, de mi nagyon hittünk benne, ami egyébként nem elsősorban Szlávikon múlt, mi éreztük így. Szlávik baromi jó festő, nagyon jól korrigált, és remek pedagógus is volt, meg egy vadember.

Körfolyosó, nyár

Gyakran említi, hogy szerencsés helyzetben van, mert sokakkal ellentétben volt mestere.

Ha egyetlenegy mestert kellene megneveznem, akkor valóban Szlávik Lajos lenne az. A festő szakon az első időszak nem egészen váltotta be a reményeimet, bár az ördög tudja, hogy fűztem-e hozzá különösebben reményt.

1989 után vettek fel, addig úgy szocializálódtam, és azért kezdtem el az egész tortúrát, a felvételiket, mert, ha bejutok, akkor ott békén hagyják az embert, van egy hely, ahol az a világ elfogadja, hogy te ezt akarod csinálni.

Akkor még volt olyan bűncselekmény, hogy KMK, azaz közveszélyes munkakerülés. Mi a festészetre, és nem a felvételire készültünk. Mivel kellett a személyibe a munkahely, mindenki háztakarító, meg újságkihordó és hasonló volt, ami azért is volt hasznos, mert reggelre minden megvolt, és gyakorlatilag egész nap lehetett festeni. Mire fölvettek, a helyzet megváltozott, plusz addigra már azt is nagyjából láttam, hogy nem igazán tudok azonosulni azzal, ami ott fogadott. Igazából nem is voltak illúzióim, hogy hú, most bekerülök, és ott lesz a mester, aki majd megoldja. Először Dienes Gáborhoz kerültem, akiről semmi rosszat nem tudok mondani. Nagyon korrekt volt, korrektül meg is beszéltük, hogy egyikünk se tud a másikkal mit kezdeni. Nyilván véletlen folytán kerültem az osztályába. Szerintem – nem tudom, hogy így volt-e, de nem tudok másra tippelni – valahogy befértem a ponthatárba, de valószínűleg egyik mester sem kapart értem marhára.

Barátságos képmezők II.

Valamit csak felvillantott, mert iszonyú nehéz volt bekerülni.

Persze, a festő szakon, ha jól emlékszem, húsz-harmincan lehettünk, és jelentkeztünk vagy kétszázan. Nyilván nem volt könnyű, de ezek fura dolgok, mert kívülről nekem is nagyon nehéznek tűnt, de amikor bekerültem hallgatóként az iskolába, már másképp láttam.

Mit jelent, hogy majdnem fölvették szobrásznak?

Már nem emlékszem pontos számokra, de nagyon kevésen múlt a ponthatár alapján. Mindig is érdekelt a szobrászat, a plasztika. Miután fölvettek, Dienessel nem nagyon ment, aztán próbálkoztunk, próbálkoztunk, majd kapott egy ösztöndíjat, és elment Amerikába. A Kisképzőből jött egy tanár helyettesíteni, egy végtelenül kedves figura, nem akart ott semmit, nem akarta előadni magát, tulajdonképpen gondozott minket nagy szeretettel, és semmibe nem piszkált bele. Nagy részét ismerte a csapatnak, talán én voltam az egyetlen, aki nem a Kisképzőbe járt.

Egyre inkább elegem lett abból, hogy még csak nem is konfrontálódtunk. Én voltam az a hülyegyerek, akihez nem nagyon szólnak. Magamról nem az volt benyomásom, hogy ennyire rossz lennék, de a helyzet nagyon rossz volt.

Közben rengeteg szobrászt ismertem, velük tanyáztam, velük kocsmáztam, velük voltam nagyon jóban. Ismertem a szobrász szakon Somogyi Józsefet is, aki remek pedagógus, szobrász és diplomata volt egyszemélyben. Már a főiskola előtt is bejárhattam hozzá mintázni, mivel Karczag Éva szobrász, akivel akkor együtt voltam, szintén nála tanult. Somogyi tulajdonképpen szerette, amit csinálok, legalábbis kaptam tőle visszajelzéseket. Nem volt megveszve a dolgaimért, de érdekteleneknek sem találta őket. Gondoltam egyet, és megbeszéltem vele, hogy átmennék hozzá mintázni. Ő igazi polihisztor volt, a szakmát is holisztikusan látta, nem volt ellene kifogása.

Ehhez nem kellett szakot váltani?

Nem, megbeszéltem a Dienest helyettesítő tanárral, aki boldogan átengedett. Somogyi pedig tudta, akkor sincs semmi probléma, ha fél évig vagy háromnegyed évig egyáltalán nem nyúlok ecsethez. Ez is történt, mintáztam orrba-szájba, iszonyatosan élveztem. Az utolsó másfél hónapban visszamentem a festő szakra. Festettem négy-öt életnagyságú tanulmányt, meg pár kisebbet, és a szoborral együtt megvolt az évem. Nem kötözködött senki, mert látszott, hogy én nem lógok, csak máshol volt a fókusz. Rengeteget tanultam Somogyinál egyébként pont a képalkotásról, a térről meg a formaszerkezetről. Iszonyú jó volt, nagyon nagy iskola.

Műterem 2019. – Artus Stúdió

A festők a vásznon, tehát két dimenzióban fogalmazzák meg a teret. Segít, ha eligazodnak a harmadikban is?

Óriási mágia, hogy változik az egyik nézet a másikba. Járt Somogyi osztályába egy srác, aki kiment Firenzébe szobrász szakra. Sokat mesélt róla, és kiderült, hogy azért ott nem olyan a színvonal, mint nálunk. Gyakorlatilag csuklóból kirázzuk, amit ők tanulnak. Gondoltam egyet, miért ne, megpróbálom én is. Leveleztünk, elküldtem egy portfóliót, és már úgy volt, hogy lényegében mehetek én is. Gondoltam, mielőtt ebbe belevágok, még megnézem magamnak Firenzét. Nagyon élveztem, jó kis túra volt, azzal a lendülettel lementem Szicíliáig, érdekes volt egyedül utazni, de viszonylag gyorsan eldöntöttem, hogy én nem akarok Firenzébe menni. Nagyon jó város, de nem akarom én ezt. Meg ez az egész szobrászat… Szeretem, érdekel, de nem találtam magamban az elhivatott szobrászt.

Abból az aspektusból érdekelt a mintázás meg a szobrászat, amiről az előbb már szó esett, tehát a térről szerezni egy másfajta tapasztalást, összetettebb tudást.

Valahogy nem láttam magam, ahogy öntöm a bronzot, faragom a követ. Nem éreztem, hogy erre rá tudnak épülni a következő éveim. Visszajöttem, és viszonylag gyorsan hoztam két-három döntést, mert tudtam, hogy valahogy ki kell kerülni ebből az állapotból. Végiggondoltam, kik tanítanak a festő szakon, és rövid idő után arra jutottam, hogy ott a Gerzson Pál, akit akkor épp nem nagyon szerettek a főiskolán, mert az 1989 előtti időszakban tanszékvezető is volt, meg talán – de ezt nem tudom teljes biztonsággal – párttag is. Gerzson festészete nem ragadott meg annyira, nem találtam hozzá igazán utat, de valahogy kiderült, hogy ő úgy foglalkozik a festészettel, hogy nála remélhetek rendes korrektúrát. Nyaranta Szigligeten tartott művésztelepet. Levonatoztam, és felvetettem neki, hogy át szeretnék menni hozzá. Átvett. Az első időben nem találtuk a hangot egymással, ő azt hitte, én nem tisztelem művészként. Volt némi félreértés, aztán egy idő után elkezdtük megérteni, mit akar a másik, és tényleg jó barátság alakult ki közöttünk. A képző főépülete az Andrássy út és Izabella utca sarkán volt, neki a főépületben voltak az osztályai és egy műterme is. A szobrászok meg az Epreskertben dolgoztak. Én akkor már nem szobrászkodtam, de ott volt a gobelin műterem is. Ezt a tantárgyat az első évben fel lehetett venni, a mindenféle tanulmányaim mellett, csináltam is akkor egy 50×60-as kis gobelint, nagyon élveztem. Még kóstolgattuk egymást Gerzsonnal, amikor megkeresett a gobelin tanárnő, hogy senki nem jelentkezik hozzá, meg akarják szüntetni a tantárgyat, és én, aki már szőttem, nem akarnék-e esetleg? Akartam, mert kedvelem a technikáját.

A gobelinnek van egy nagyon speciális színkeverési technológiája, fonalakkal jön létre az optikai színkeverés, nagyon izgalmas történet. Az Epreskertben volt a gobelin műhely, és ott voltak a szobrász cimboráim is.

Ráadásul már akkor is műteremhiány volt, zsúfoltak voltak a műtermek. Fél év után kialakult, hogy lesz egy nagy gobelinem, ami legalább kétéves munka, és akár a diplomamunkám is lehet. Rájöttem, hogy tulajdonképpen ez tök jó nekem, mert áthordom a festő cuccaimat, a terem egyik felében festeni fogok, a másikban szőni, és szépen be is rendezkedtem. Néha jött szövögetni egy-egy lány, de nagyjából egyedül dolgozhattam. Gerzsonnal megbeszéltem, hogy havonta egyszer-kétszer átslattyogok a munkáimmal. Akkor már elkezdtem nagyméretű képeket festeni. Volt úgy, hogy egy 160×250-es farosttáblával mentem át az Izabella utcába, és ez így Gerzsonnak is tökéletesen jó volt. Azt az egyet nem szerettem, hogy egyszer sem vette rá magát, hogy átjöjjön, inkább megvárta, amíg én viszem a képeket, de belefért. Nekem csodás volt, megkaptam az engedélyt, hogy nyáron is ott legyek. A gobelin melós dolog, életforma, két évig valóban napi szintű munkát jelentett. Nagyon sok fázisa van: a tervezés, a színkeverés, aztán a szövés, szövés, szövés. Egy 150×170-es méretű képet szőttem végül. Így esett, hogy megtaláltam a helyemet.

Hórajzolat (Hideg képvidék)

Mi történt a diploma után?

Addigra már annyira jó volt a kapcsolatom Gerzsonnal, hogy bár az osztályban több olyan srác is volt, akik stílusban közelebb álltak hozzá, mégis én lettem az egyik, akit ajánlott egy féléves svájci ösztöndíjra Genfbe. Persze ebben nagy valószínűséggel az is szerepet játszott, hogy én voltam az egyetlen, aki franciául tanult. A svájci ösztöndíj egyik fantasztikus előnye az volt, hogy baromi sok pénzt kaptunk egy alapítványtól. Egy házban laktunk hasonló korú filmesek, képzőművészek, össze voltunk eresztve, és együtt bandáztunk, dolgoztunk. Pillanatok alatt bevettek, gyakorlatilag csak jót tudok mondani a svájciak befogadókészségéről.

Lehet, ha most lennék friss diplomás, és kapnék egy hasonló lehetőséget, jobban elgondolkoznék, hogy visszajöjjek-e? Akkor semmi kétség sem volt bennem, teljesen felszabadultan jöttem haza, tele voltam energiával.

Ráadásul a rendszerváltás idejéről beszélünk, épp megváltozott a világ. Úgy értem haza, hogy de jó, hogy ezt láttam, lett egy vízióm, merre is kezdjek el kaparászni.

Tehát a külföldi ösztöndíj lendületet adott a pályájának. Azóta a festésből, a képeiből él?

Amikor visszajöttem, akkor még egyáltalán nem tudtam megélni abból, hogy festek, nem ismertem galériásokat, gyűjtőket, az egész akkor kezdett kialakulni. Csináltam mindenfélét, koncertjegyeket is árusítottam az utcán, de egyszer például építettünk egy öt méter magas eszkimó iglut hungarocellből egy klímaberendezéseket gyártó cég kölni kiállítására. Ez már egész közel volt a szakmához. Tehát csináltam mindenféle munkákat, közben megismertem embereket, akiket érdekeltek a képeim, gyűjtőket, alakulgatott a pályám is. Folyamatosan festettem, mindig az volt a legfontosabb. Amikor megszületett az első gyerekünk, lett egy kis anyagi vákuum, hirtelen egész más financiális szükségletek jelentkeztek, volt egy nagyon kemény évünk.

Szalonna táj

Hány gyereke van?

Két lányom, a kisebb tizennyolc, a nagyobb húsz ­éves.

Hogyan szűnt meg a vákuum?

Mohácsi András ajánlására meghívtak tanítani az Iparművészeti Egyetemre, amit most MOME-nek hívnak. Elkezdtem óraadó tanárként, folytattam mint tanársegéd, majd adjunktus lettem. Ez anyagilag is jelentett némi biztonságot, szakmailag, intellektuálisan pedig jó kihívás volt.

Amikor tanítasz, neked magadnak kell először tisztában lenned azzal, mit is akarsz mondani. Az ember megtalálja a saját fogalmait, mondatait. Nem eleve magától értetődő egy festő számára, hogy megfogalmazza magának, mit néz.

Persze sokféle festő van, nekem jókor jött a tanítás. Az első négy-hat év nagyon inspiráló volt ezzel a kényszerítő körülménnyel, hogy verbálisan is elő kell tudjam adni azt, amit ebben a tevékenységben fontosnak gondolok.

Már nem tanít. Megszűnt az inspiráció?

Bennem nincs klasszikus tanítói küldetéstudat, sosem gondoltam, hogy az én felelősségem lenne átadni a következő generáció számára a tudást. Az embereket szerettem és a helyzetet, hogy képeket nézünk és beszélgetünk. Azért lehettem talán hiteles a hallgató-tanár viszonylatban, mert egyszerűen több ideje foglalkoztam a festészettel, több mindent láttam, többször kerültem olyan helyzetbe, hogy beszélnem kellett képek kapcsán. Tehát a helyzetet, hogy beszélgetünk, szerettem, az egyetemi hierarchiában való létezés viszont egyre inkább nyomasztott. Két éve otthagytam a tanítást. Tizennyolc évig csináltam megszakítás nélkül, ami eleve nagyon hosszú idő. Nem véletlenül jár a gazdagabb vidékeken hasonló munkakörben dolgozóknak – szinte kötelezően – hosszabb alkotói szabadság, hogy fel tudjanak töltődni újra.

Agrodesign

Említette, hogy saját festészetének fontos része a világról alkotott fogalomalkotás, definiálás, gondolkodás. Ez lehet a kortárs művészet megértésének egyik kulcsa a klasszikus, a laikus néző számára is evidensnek tűnő hagyományos alkotásokkal szemben?

Magamat is azok közé sorolom, akik folytatnak valamiféle klasszikus hagyományt; rendkívüli izgalomban tartanak az anyag lehetőségei, az ábrázolás, a kifejezés kérdései. Végtelenül izgalmasnak tartom azokat az alkotókat, alkotásokat is, akik kontextusokat vizsgálnak, mondjuk a művészetet magát, de engem másfelé visznek az ösztönös reakcióim.

Engem a festészet lehetőségei izgatnak. Ami igazából leköt, vagy festésre indít, az mindig olyasmi, ami elméleti vagy politikai, társadalmi értelemben nem reflektív.

Én valahogy belemélyedek a fénybe, a fény természetébe, figyelem, mi és hogyan működik bizonyos helyzetekben. Valószínűleg nem túl izgalmas infó, de ez nagyjából a hagyományos festészeti irány folytatása egy olyan, magát festőnek gondoló embertől, aki nyilván nem zárkózik el a jelen dolgaitól sem. Nézőként nagyon sok mindent élvezek, amit soha nem csinálnék magamtól, mert eszembe sem jut.

Hogyan szakaszolja eddigi pályafutását?

A diploma körüli történet elég hangsúlyos összefoglalása annak a folyamatnak, ami számomra arról szólt, hogy hagyjuk a figurális dolgokat, és nézzünk valami egészen mást. A diplomám a gobelin és két hasonlóan nagyméretű táblakép volt, amiket bretagne-i kirándulásaim motiválták. Azután jött egy szakasz – bizonyos értelemben ma is tart –, amiben már volt egy határozott tudatosság, felhasználva, amit korábban összeszedtem, részben magamtól, a mestereim segítségével, a kortársaimat figyelve, egymástól is tanulva, amikor kialakult a saját elképzelésem arról, mit akarok csinálni a festészetben.

Elkezdtem nyaranta a természetben dolgozni, aztán megindult a Szobamozi sorozatom – ott a beeső napfényt vizsgáltam –, később kimentem a gangra. Ezek igazából nem lineáris periódusok.

Nem az egyikből következik a másik, de valamilyen összefüggés mégis van közöttük. Alapvetően olyan festő vagyok, úgy is szocializálódtam, azt tanultam, és ma is igaz rám, hogy mindig valamiféle látványélményből indulok ki. Természetesen a látványhoz való viszonyom nagyon sokat változott. A legelső ilyen az volt, amikor erdőben készítettem kicsi szénrajzokat. A szén nagyon alkalmas a megfigyelt tónusviszonyok foltszerű rögzítésére, tehát kevésbé hangsúlyosak a formák. Ezt a részt átfedte, amikor elkezdtem a beeső napfény pászmáit rajzolgatni otthon. Szinte rögtön meg is lett a címe a tematikát összefogó névnek, ez lett a Szobamozi. Azt néztem, hogy mi történik a fénnyel a szobámban. Nyáron most is járom a vidéket, rajzolok, festek, ami részben nyilván feltöltődés is. A képek egy része adott esetben elkészül úgy a helyszínen, hogy ki is állítom őket, más részük pedig jegyzet, vázlat, ötlet, lehetőség. A téli időszakban, amikor az ember beszorul a fűtött vagy fűtetlen műtermekbe, legtöbbször ezeket a témákat, vázlatokat próbálom feldolgozni, ami sok esetben azt jelenti, hogy új utakat próbálok belőlük nyitni. Ezt fejelte meg, amikor nagy olajképek születtek a Szobamoziból. Ezzel kapcsolatban mondta Szűcs Miklós kollégám, barátom, hogy „te a szobában is az erdőt rajzolod, az erdőben meg a szobát”. Tehát ezek nem egymás utáni váltásban jönnek, hanem jönnek-mennek, néha az egyik csúszik előrébb, néha a másik. A gang, a szobamozi és az erdő – ezzel létre is jött az a készlet, amivel dolgozom. A gang négy-öt évig tartott, aztán nem folytatódott. A szobamozi vagy erdő-, tájrajzolás olyan, mint a kamarazene: eltűnik egy kis motívum, aztán megint előbukkan.

Ma is ugyanaz a szoba?

Az ember mindig kitalál magának egy belső szobát. Nyilván kell valami, amit leginkább valami belsővel tudunk azonosítani. Ez egy olyan folyamat része, amikor egy benyomással kezd el foglalkozni az ember, de egyszer csak, előbb vagy utóbb létrejön valami, aminek nagyon sok látható vagy adott esetben csak láthatatlan köze van magához a benyomáshoz, de ami már a megformálódás, megformálás által egy sokkal komplexebb, rétegzettebb, és félreismerhetetlen pontosságú hatása van.

Ezek a benyomások fények, foltok, színek egymásra hatásából állnak?

Ha gyorsan és egyszerűen kell megfogalmaznom azt, amit csinálok, akkor azt mondom, hogy az alapfelvetésem mindig maga a kompozíció, tehát, hogy egy adott, határozott képfelületen mi, mennyi, milyen struktúrában áll.

Ezek a fényrendszerek, a tónusrendszerek, a kontrasztok rendszerei, illetve a ritmus. A foltok ritmikája, az észlelés egész strukturáltsága. Nagyjából.

Közben meg az ember kimegy a tájba, fantasztikus dolgokat lát, elképesztő dolgokat, és szinte mindig felmerül a kérdés – mi a fenének festeni? Valami gikszer van ebben a dologban. Erre mondtam a hallgatóknak annak idején – és ez nem csak egy tájrészletre igaz, mert ha ránézünk egy kelkáposztára, arra is –, hogy az bizony nem akar semmit, békében akar maradni, és ebben a helyzetben meg kell érteni, hogy aki akar itt valamit, az én vagyok. Én történetesen festeni akarok.

Vihar, vihar – Velvet Undergroung reflex

A művész is káposzta?

Nem idegenkedem ettől a gondolattól. Nagyon szeretek nézni, figyelni. Jól elvagyok úgy is, hogy hosszasan nem beszélek; nagyon fel tud dobni, ha olyan témákra, jelenségekre lehet vagy kell figyelnem, amely tanulmányozása valamilyen szempontból megegyezik a saját kíváncsiságommal. Ezt a figyelést, látást nagyon fontosnak tartom, tehát – visszatérve az előző kérdéshez – leginkább az indít festésre, hogy rájöjjek, mi a fene történik, amikor figyelek. Mivé válnak a dolgok, amikor figyelem őket? Nem vagyok tájképfestő, miközben iszonyatosan fontosak azok az élmények, amelyeket a tájban szerzek. Szerintem Monet sem volt, Ferenczy Károly sem, Nagy István sem volt az. Abban az élményben történik meg valami, hogy muszáj belőle valamit, mondjuk képet csinálnom, mert látni akarom és láttatni, ami történik. Nem illusztrálni akarom a dolgot, hanem látni akarom, hogyan keletkezik valami, ami eddig még nem volt, és egyszer csak a felületen megjelenik. Ami ilyen szempontból valóban olyan, mint a káposzta, mert nem akar semmi mást, mint ami ott megjelenik.

Nekem fontos, hogy megfogalmaztam: nem vagyok tájképfestő, pedig a legnagyobb kedvenceim között vannak olyan alkotók, akiket a művészettörténészek ebbe a kategóriába sorolnak.

Ha igazából megnézi őket az ember, meg még olvas is egy-két dolgot, érti, hogy mi történik a képen, kisüti: nem az volt a legfontosabb náluk sem, hogy az adott tájnak valamiféle emléket állítsanak.

Nyáron képeket nézegettünk egy művésztelepen, és valahogy rájöttem: itt vannak ezek az élmények, elkezdek velük foglalkozni, de egy ponton túl – akár teljesen – leszakadok róluk. Nem lényeges, hogy ott most egy domb volt vagy három, elkezd a dolog a saját ritmusa, a felületek milyensége alapján alakulni, és lesz valamivé, ami adott esetben köszönőviszonyban sincs a motívummal, ami kiváltotta. Innen már csak egy lépés volt, hogy rájöjjek, tulajdonképpen tájkép az, amire én azt mondom. Ezen a nyomon tovább haladva most ősszel egyszer csak világossá vált, hogy számomra olyan, hogy tájkép, nem létezhet. Én nem tájképeket festek, hanem KÉP-TÁJakat. Ez szerintem nemcsak játék a szavakkal, hanem én tényleg a kép tájékait művelem meg, és nem egy tájkép elemeit próbálom festői eszközökkel visszaadni. Ez nem mond ellent annak, hogy iszonyúan fontos az eredeti élmény.

Képtáj felület művelés

Közben újra elkezdett fejeket festeni.

A figurativitást nagyon szerettem a főiskolán, fontos volt, de egy ponton el kellett hagynom. Most viszont az is elkezdett érdekelni, mi van, ha úgy foglalkozom figurákkal, mint a tájjal. Talán így valamit vissza tudok hozni, mert kicsit fájó nekem, hogy nincs. Néha úgy érzem, hogy el vagyok zárva attól az egész dologtól, ami persze lehet, hogy hülyeség és kényszer, de közben nagyon szerettem figurálisat festeni.

Nagyon szerettem azt a helyzetet, amikor egy délelőttön keresztül figyeltem egy figurát, hogy változik a fény, megértettem a formáit, a mozgását, ez nagyon klassz dolog volt.

Ilyen munkáiból is állít ki Óbudán, az Esernyős Galériában?

2015 óta rengeteg képem született, azokból válogatok. Még egy cezúra: akkor kezdtünk Vértestolnán egy művésztelepet csinálni Fischer Balázzsal és Mohácsi Andrással, és nekem nagyon bejött az a táj, sok olyan élményt adott, ami foglalkoztatni kezdett, miközben az eddig elmondottakból nyilvánvaló, hogy nem akarok Vértestolna festője lenni. Amikor ez elindult, egyszerre nagyon sok minden dolgozni kezdett bennem. Elkezdtem rajzolni a fejeket, nagyon fura fejeket. Felületekből, színfelületekből, neonszínekből indultam ki. A neon régóta izgat, pontosabban annak a festészeti megfejtése. Többen, például Keserü Ilona is foglalkozott ezzel, de még nincs olyan egyértelmű hagyománya, nincs olyan egzakt színtana, mint a tradicionális színskáláknak. Fura és egyúttal nagyon izgalmas is, hogy mit tudsz vele kezdeni a kép részeként, ha nem csak gegnek használod. Ehhez újra kell gondolni az eddig használt színskálákat, színhangokat, mindent, amiből eddig építkeztél. Ez ugyanúgy bennem van, ahogy a tájképek, keresgélek tovább. Napról napra alakul minden, próbálgatom, figyelem, ahogy kezdenek ezek egymáson átszövődni, várom, valóban lesz-e belőlük összefont kötelék, vagy csak keresztezik egymást. Ez egy valódi kérdés, amire még nem tudom a választ, de ha már felmerült bennem, akkor utána kell járnom.

(A képeket a művész és a tulajdonosok hozzájárulásával közöljük)

 

 

 

Nádor Tibor alkotásai a Tér Galériában, (Kosztolányi Dezső tér 4.) január 31-éig, az óbudai Esernyős Galériában január 28-ától március 8-áig tekinthetők meg.

http://nadortibor.hu/en/news

 

Nádori Tiborral Szentkuty Nikolett beszélgetett a Kultúrpart Trend FM-en futó adásában, 2019. január 15-én: