Úgy tudom, sportolónak készült. Hogyan lett aztán dobos, táncos, koreográfus, fotós, tanár?
Ez egy nagyon összetett, itt-ott kibicsakló történet. Négyéves koromtól tornász olimpikonnak készültem. Közel húsz évig tornáztam kisebb-nagyobb megszakításokkal, ilyen-olyan sérülésekkel. Tizenegy évesen viszont elkezdtem rajzolni, képzőművészettel foglalkozni, párhuzamosan a tornával. Középiskolában már vizuális irányba kanyarodtam el, leálltam néhány évre a tornával. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább zenész leszek, dobolni tanultam. Elvégeztem egy kézműves sulit az érettségi után, mert nem vettek fel a Képzőre, de nem akartam katona lenni. Aztán jelentkeztem a TF-re, ahol újra elkezdtem tornázni, de az első félévben eltörtem a csigolyámat. Tulajdonképp derékba törtem a tornász karrieremet. Ezután kezdtem táncolni egy teljesen döbbenetes véletlen okán. Apám-anyám hivatásos táncos volt, és nem akartam soha a nyomdokukba lépni, mert cikinek éreztem.
Egy hivatásos együttessel kezdtem együttműködni, közben dolgoztam az Egyesült Államokban először tornaedzőként, majd koreográfusként, aztán mind a kettőként. Öt évadot töltöttem el így félig Magyarországon, félig Amerikában, egészen másfelé ment a vonat, mint amerre elindult.
Amerikában Károlyi Bélával dolgozott?
Igen. Ő egy erdélyi magyar ember, a román válogatott edzője volt régen. Jött egy meghívó a TF-re – akkor már csak másodosztályban tornásztam – Texasból, a válogatott táborából, hogy nyáron három edző és egy hallgató kimehetne dolgozni. Én voltam az az egy hallgató. Nagyon kemény meló volt.
De jó volt, megtanultam a nyelvet, megtanultam a szakmát. A tornászlányoknak táncolni is kell a talajgyakorlatokban, ezért az esti szabadidőmben két válogatott lány talajgyakorlat koreográfiáit csináltam. Mindketten olimpiai kerettagok lettek azzal a gyakorlattal, amit én állítottam össze. Onnantól úgy mentem ki Amerikába, hogy lenyomtam a két hónapot a táborban, és még maradtam pár hónapot, amikor már csak utaztam mint koreográfus, és tonnaszámra csináltam talajgyakorlatokat a gyerekeknek.
Hogyan keveredett vissza?
2003-ban jöttem haza, nagyon sok sikerrel a hátam mögött, sok ígéretes állásajánlattal, tudva azt, hogy Amerikában két hét alatt kerestem meg az itteni fél éves fizetésemet, ha elvállalom bármelyik lehetőséget. Többek között megkérdezték az Operettszínháztól, hogy vállalnám-e a Musical Ensemble vezetését, majd Földi Béla, a Budapest Táncszínház igazgatója is megkeresett, hogy szeretné, ha az ő együttesében táncolnék. Lemondtam mindent, és elmentem az együttesbe táncolni.
Miközben táncoltam, tanítottam is, mert amikor elment az egyik kollegina szülési szabadságra, engem kértek fel helyette. Furcsa kis véletlenek sorozata.
Honnan jött a Táncoló Filmkockák ötlete?
Nem az én ötletem volt, hanem két tanítványomé, akik a Bálint Házban szerveztek kulturális programokat. Az volt a címe, hogy Tánclépésben. Megkerestek, hogy jó lenne közösen egy összeállítást csinálni Tánclépések filmben címmel. Kb. három filmet tudtam én is, amit mindenki: van a Dirty Dancing, a Footloose meg a Fred Astaire-filmek. Ebből persze több is. Megbeszéltük, hogy én hozom az információt, ők hoznak képeket, és az előadásra jönnek táncosok is.
Elkezdtem a legelejéről kezdve begyűjteni minden információt, ez eltartott majdnem egy évig. Készítettem egy Powerpoint prezentációt az akkori informatikai tudásom szerint, amibe fotókat, videórészleteket raktam, és barátoknak tartottam egy táncmozi maratont. Egy lány a Nemzeti Táncszínházból ott volt ezen a táncmaratonon, és mesélte, hogy a Nemzeti Táncszínház is beszáll a Múzeumok Éjszakájába. Megkértek, hogy hattól éjfélig csináljak egy táncos-filmes maratont három részben, fél órás szünetekkel. Arra számítottunk, hogy rendes fluktuáció lesz, de aki ott volt az első részen, az már nem ment el, és folyamatosan jöttek még érdeklődők. Aznap több mint kétezren megfordultak ott az aulában. Meglepő rekord volt, és akkor úgy gondoltuk, erre tényleg van kereslet. A következő évad elején kísérleti jelleggel, hetvenfős nézőtérrel indítottuk a sorozatot.
A harmadik előadás már telt ház volt, a negyedikről harminc embert haza kellett küldeni tűzbiztonsági okok miatt, nem fértek be. Az utolsó három rész a nagyszínpadon ment, ami kétszázötven férőhelyes, és az is tele volt. A következő évben már csak a nagyszínpadon ment az előadás, és végig telt házzal. Valami volt ebben.
Vajon mi?
Mindenki nagyon szeret mozizni, filmezni, és mindenki szeret tanulni. Ha jó környezetben, családias hangulatban, oldott állapotban vagy, akkor sokkal nyitottabb vagy az információra. Ha ez a „tudtad-e?” jellegű infotainment előadás időutazással és sztorikkal van töltve, arra vevők az emberek.
Vegyes saláta, aminek a fele egészséges, a másik fele meg finom. Elköltöztünk a Várból, bekerültünk a MOM Kulturális Központba, ahol a 350 fős férőhely is megtelt. Óbudán, az Esernyősben is sorra telt házzal mennek az előadások.
Miben különbözik a Tánc és… sorozat?
Úgy éreztük, hogy kezd kifutni a Táncoló filmkockák. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy kicsit tudományosabb-ismeretterjesztőbb dolgot csinálnánk, ami egyben szórakoztató is, és a táncot körülvevő tudomány- és kultúrterületekről beszélnénk. Sokan nem is tudják, hogy mennyi minden összefügg azzal, hogy valaki tinci-táncol a színpadon. Nem is gondolunk arra, hogy mi mindenhez kell mérnöki tudomány, mit csináltak már a görögök, mi az a világító textil, hogy működik egy színpad, mi az az elektromosság stb. Miért lejtettek régen a színpadok? Sok technikai dolog van, ami magában száraz információ lenne, de hogyha konkrét táncos példákhoz kötjük, akkor életre kelnek, értelmük lesz, és egyből meg is jegyzik. Szerintem nagyon-nagyon sok ember azért nem érdeklődik a táncművészet iránt, mert nem ismeri. Tetszik – nem tetszik, ennyi. De minél mélyebbre megy valaki a témában, annál tartalmasabb lesz a kapcsolatotuk.
Tudja, hogy van egy műszak, tizenöt-húsz éve tréningező táncosok, hogy mi rejlik a hatvan perc mögött, amit ő lát, hogy egy karmozdulatban mennyi munka van. Mi a tánc anatómiája? Hány sérülést élt már túl ez a táncos? A nézők számára nagyon megemeli az előadás élvezeti minőségét, ha van háttértudásuk. Az is motivál, hogy bár nem táncolok színpadon már jó tíz éve, de valamilyen szinten mégis színpadon akartam lenni, az exhibicionizmusomnak azt a részét kielégíteni, amikor emberek előtt vagyok, atmoszférát teremtek, megtöltöm a helyet az energiámmal, miközben nem kell táncolnom. A rengeteg sérülés miatt a vége felé a tánc inkább fájdalmat okozott, mint örömet.
Pont erről szól a Tánc és egészség rész.
Van egy lista, hogy melyek azok a sportágak, amelyek a legjobban megterhelik az emberi testet. Az első helyen a szertorna áll. A második helyen van az amerikai futball, a harmadik helyen pedig a ketrecharc és a klasszikus balett holtversenyben.
Persze ennek is van egy jó oldala meg egy rossz. Igazából az egészség részt már úgy alakítottam, hogy csak egy része táncspecifikus, a másik teljesen általános. Beszélek arról is, hogy miért alszunk, mi történik, amikor eszünk. Mik azok a zsírok, vitaminok, szénhidrátok stb. Rendkívül színes ez a négy előadás.
Nem hiányzik a tánc?
Nem. Tényleg nem. Azért is hagytam abba a tánctanítást is, mert egyre inkább érzem, hogy az én vonatom már egy kicsit távolodik ettől a pályától.
A középiskolában tanultam már fotózást, de az még az analóg időszak volt, előhívó folyadék stb. Érettségiztem is belőle, de nem nagyon érdekelt a dolog, mert akkor éppen másik vizuális csatornán működött minden idegszálam. Viszont 2016-ban kaptam egy meghívást Kínába. Kelet-Európából és a környező országokból hívtak táncpedagógusokat és táncosokat is. Megláttam a prospektust, amiben bemutatták, milyen vidékeken fogunk járni, és akkor azt mondtam, ide muszáj vinni egy jó fényképezőgépet! Elkezdtem kint fotózni, tényleg mesés helyeken jártunk. Egy kínai fotós srác is volt velünk, ő dokumentálta a tábor mindennapi dolgait, fantasztikus fotókat készített. Megkértem, hogy tanítson. Amikor hazajöttünk, úgy éreztem, hogy mentem egy nagy kört, és visszatértem ugyanoda, ahonnan elindultam. A képzőművészet iránt érzett éhségemet totálisan kielégíti a fotózás, ha megfelelő szinten csinálom. Tulajdonképp mindent, amit eddig csináltam, a festést, a zenét, a színházat, a táncot, a koreográfiát, le tudom fedni a fotográfiával. Három éve fotózom, két éve keresett meg az egyik kollégám, Csizmadia Tamás, aki egy ösztöndíjra pályázott mint balettmester, pályakezdő tanár. Kellett neki egy-két fotó arról, ahogyan tanít. Reggel bementem, és elkezdtem fotózni, ahogy dolgozik a gyerekekkel. Akkor éreztem rá arra az adag endorfinra, amit az termelt, hogy David Attenborough-ként jöttem-mentem, vártam a megfelelő pillanatot, becserkésztem a jó szöget, és klikk! Úgy éreztem, hogy vizuális vadászaton vagyok, és imádtam. Gyönyörű fotók születtek, ő pedig megkapta az ösztöndíjat. Ezután kezdtem a táncosaimat fotózni.
Csak táncos témákban utazik?
Már nem. Tavaly szeptemberben egy baráti pár, volt tanítványaim, megkértek, hogy fotózzam az esküvőjüket. Ausztriában tartották, 2700 méter magasan. Ez egy bakancsos, három napig tartó esküvő volt. Aztán portrékat készítettem, csináltam mindenféle sorozatokat emberekről, táncosokról, vagy például egy metálénekesnőről is. Most ebbe vagyok teljesen belevetődve, de egyelőre a befektetés részénél tartok.
A közönség a galériából indult, a táncosok is ott kezdtek el táncolni, és behúzták az embereket a nézőtérre. Szuper volt.
Közben összerakott fotósoknak is egy előadássorozatot, aminek itt, Óbudán volt az első kurzusa.
Régóta kötődöm Óbudához. Keresztapám vállalkozása itt működik a kerületben, övé a Parkfenntartó Vállalat. A középiskolai nyári hónapjaimat fűnyíróként töltöttem Óbudán, a traktorommal keresztül-kasul bejártam a kerületet. Aztán dolgoztam a Szentlélek téren locsolófiúként. A locsolófiúnak az a feladata, hogy egész nap ott ül a Szentlélek téren, és bizonyos időközönként meglocsolja a petúniákat, amik nagyon érzékenyek. Az egyik nyáron ezzel töltöttem egy teljes hónapot, abszolút stresszmentes dolog volt, locsolgattam, pihentem.
A pózkurzus részre táncosokat hozok a Táncművészeti Egyetemről. Volt olyan, aki harminc éve fotózik, és a kurzus végén az mondta, hogy egy csomó mindent most hallott először. Nagyon jólesett, mivel külső forrásból dolgoztam, nem a fotósok által tanult dolgokból. Azt az előadástechnikát, amit a Táncoló Filmkockáknál csinálok, beemeltem a fotósok közé. Próbáltam ezt is felrakni arra az energiaszintre, amire a többi előadást, és imádták, mert nem egy száraz anyagot kaptak. Szóval fotózok, és közben kurzusokat tartok fotósoknak. Reményeim szerint a közeljövőben egy táncfotó kiállítást is összehozunk itt, az Esernyős Galériában.
Jár táncolni valahová? Szórakozóhelyre gondolok.
Kizárt dolog! Nem.
Koncertre sem?
Az a másik, amit nem szeretek. Imádom az élőzenét, de a koncertszituációt nem bírom elviselni. Amikor tömegben, nyájban mozgunk, az nem az én világom. A szórakozóhelyeken való táncolás másféle kommunikációja a táncnak, mint amire én használom. Amikor kikapcsolódni akarok, nem azt szeretném csinálni, mint amit egész addig 10–12–15 órában csináltam. Azért nem táncolok, mert azt éreztem, isten őrizz, hogy még egyszer ki kelljen mondanom, hogy plié, meg azt, hogy 5–6–7–8, megőrülök tőle! Legyen valami zene vagy saláta, vagy sétálás, vagy tábortűz, csak ne tánc! Nem tudnék végigülni most egy táncfilmet. Egy táncelőadást se! Amikor egy szakmával foglalkozó ember beül a nézőtérre, biztos, hogy nem fogja berántani az előadás. Én azt nézem, honnan van megvilágítva, hogy megy ki az egyik díszlet, hogy jön be a másik, hopp, ott nem találta el egymást a két táncpartner stb. Erre van kihegyezve a szemem meg az agyam, és egyszerűen nem tudok örvendezni, hogy jaaaj, Giselle, de jó volt.
Elvesztettem a befogadás naivitását, ezzel az élvezeti értékét. Viszont ami érdekes, amit imádok a táncban és a tánctanításban is, az a zóna, amibe akkor kerülök, amikor kombinációkat gyártok vagy improvizálok. Ott áll előttem harminc ember, és valamit táncolni kell nekik, amit nekem kell kitalálnom egy random zenére. Akkor megindulok. Ez az a flow zóna, amiben szeretek lenni. Ezt imádtam, amikor festettem, és megvan ez a fotózásban is. Kiélesedik minden idegszálad, szalad a mátrix, és benne vagy éppen jó helyen, jó időben.
