Keresés
rovatok
interjú | 2021 tavasz
Fotó: Hernád Géza
Simonfalvi Anita
Tarot az Anzikszon
Beszélgetés Péntek Orsolyával
Péntek Orsolya friss Litera-díjas író, képzőművész, akinek pillanatnyilag legnagyobb vágya egy hatalmas kiállítótér, ahol bemutathatja óriási, huszonkét alkotásból álló festményfalát. A Tarot szekvencia egy festménye az Anziksz tavaszi lapszámának borítója. Az alkotó a sorozatban a kártyalaphoz kötődő társadalmi szerepeket, tudatállapotokat fordította absztarkt színnyelvi jelekre, a kedves olvasó találja ki, a borítón melyik szerepel!

Kisgyermekként mi szerettél volna inkább lenni? Festőművész, vagy író?

Konkrétan festő. Négyéves voltam, amikor közöltem anyámékkal, hogy festőművész leszek. Sokáig ez is maradt a terv. Aztán huszonöt éves korom körül elkezdtem komolyan írni. Persze írtam addig is, de az írás mindig a második helyen állt.  A társadalomban szerintem van egy tartózkodás a női művészekkel szemben. Úgy gondolom, nem kapják meg azt a figyelmet, azokat a lehetőségeket, amit a férfi művészek.

Ráadásul, ha egy nő egyszerre akar érvényesülni képzőművészként és íróként is, lehetőleg egyforma színvonalon, akkor nagyon fel kell kötnie a gatyát.

Emiatt voltak időszakok, amikor komolyan úgy gondoltam, hogy választanom kell a kettő között, amiből persze egy rakás belső konfliktus született. Sok évre abbahagytam a festést azért, hogy az írói karrieremet építsem, amiből az lett, hogy nem festettem, viszont írni se nagyon tudtam. Az első regényembe körülbelül 10 évem ment bele. Nagyjából háromszor annyi szöveget írtam meg, mint amennyi végül megjelent 2014-ben. De amikor kiadták, az olyan érzés volt, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, utána újra elkezdtem festeni. 

De ha mindig is festőnek készültél, hogy lett mégis az írás a fő csapásirány?

Huszonéves koromban úgy éreztem, hogy nem tudok festőként otthont találni az akkori hazai képzőművészeti életben, mivel inkább az olasz és a távol-keleti kortárs szcénát érzem magamhoz közel. Ez akkor még nem artikulálódott ilyen élesen, inkább csak nem találtam a helyemet. Akkor kezdtem történeteket írni. Igazából menekülőútnak indult. Talán azért, mert az írásaim kapcsán jöttek pozitív visszajelzések, legalábbis leközölték az írásaimat, egy irodalmi folyóirattól pedig díjat is kaptam. Ugyanakkor ez meg is rémített, úristen, én nem vagyok író, ebből most mi lesz? Megijedtem. 

Megijedtél?

Meg. Napi tíz órát kellett dolgoznom az önfenntartásért, dupla műszakban. Emellett festeni nem igazán lehetett, írni is csak úgy tudtam, hogy éjfélkor végeztem az egyik munkahelyemen, utána hazajöttem és kettőig, háromig próbáltam írni, általában addig bírtam, akkor kidőltem és másnap reggel kilenc órára sikerült bemennem egy hivatalba, a másik munkahelyemre. 2006 körül mégis összeállt egy könyv, ami a mai napig nem jelent meg. Ebben már ott volt a későbbi regénytrilógiának az a logikája, hogy a kötet különálló novellákként is olvasható, de hogyha egyben olvassa az ember, akkor megérti, hogy ez egy összefüggő történet.  Beadtam egy kiadónak. A kiadó vezetője azt üzente vissza, hogy tök jó, de pillanatnyilag nincs arra lehetősége, hogy új írókat vezessen be a piacra. Utána minden összeomlott körülöttem, a magánéletben is, brutális és jogsértő módon kirúgtak az akkori, sokadik munkahelyemről, majd meghalt az apám. Nem volt könnyű talpra állni, hosszú út vezetett a trilógiáig.

Trilógiának is tervezted?

Igen, csak azt nem tudtam, hogy a harmadik kötet miről fog szólni, és végül nem is az lett, amit a második kötet után kikombináltam. A harmadik kötetben nagyobb körképet szerettem volna az előző generációk nőinek életéről, de valahogy annyira karakteres lett Borka és Júlia, hogy elvitte az egészet. Nem jó, ha az író a szöveget megerőszakolja.

A szöveg az egy olyan öntörvényű létező, aminek egy idő után kőkemény saját akarata és szabályai vannak, és muszáj alkalmazkodnom.

A főhősökkel ugyanez a helyzet, van olyan, aki nem akar bemutatkozni, és van, aki meg elviszi a történetet. 

Nem csak Júlia, a többi nőalak is nagyon kimunkált a regényeidben.

A világirodalom évszázadokon keresztül arról szólt, hogy a férfi írók férfi szempontból történeteket írnak, a nők pedig arra a szerepre vannak kárhoztatva, hogy a férfi szerelmes legyen beléjük, de ennél többet a legtöbb történetben nem tudunk meg róluk, maximum, hogy milyen a nézése, meg a járása. Nagyon kevés az olyan történet, ahol a nők úgy főhősök, hogy hitelesen meg van rajzolva, hogy mit élnek át és hogyan látják a világot. Mit gondolnak, mikor megtörténik velük az élet, milyen egy női világmodell. Ha ezt megfordítom, és a női világkép felől írom meg a regényt, akkor óhatatlan, hogy a történetben a férfiak olyan szerepbe fognak kerülni, mint a férfitörténetekben a nők. A szereplők közül a férfit én külsőként és másként érzékelem, mint egy férfi író.  

Elmondásod alapján is óriási tudással rendelkezel a felmenőidről, a trilógia mégsem egy hagyományos családregény lett.

Egyszerűen azért, mert a valóság meg a történet az két különböző dolog. Hogyha én 100 %-ban azt írom meg, amiről anyagom, vagy épp tudásom van, akkor bizonyos drámai fordulatok, vagy regénytechnikai megoldások nem működnek. Vagy azért mert túl sok, pl. a szegedi olasz családnál mérhetetlenül le van egyszerűsítve a regény. A szépapámnak hat lánya volt, és azt hiszem kettő fia. Nagytermészetű ember volt, voltak házasságon kívül született gyermekei is, örökbe fogadta a saját unokáját és egyéb szövevények. De ha csak ezt a nyolcgyerekes családot próbálom lemodellezni, már az egy önálló regény. Begolyózok én is, meg az olvasó is.  Nem véletlenül került a kötetek hátuljára egy családfa. De egyébként így is, foltokban, mozaikkockákban ez az én családom regénye is.

Vannak olyan fejezetek, ahol bizonyos momentumok, mondatok a családi emlékezetből származnak, de olyan szereplő mondja őket, aki valójában sohasem létezett.

Úgy tudom, most épp Pécs történetéről szóló könyvön dolgozol, ahova szintén beszüremkedett a családod.

Igen, több mint egy éve dolgozom egy Pécs történetéről szóló könyvön, amihez nagyon sokat kellett kutatni. És igen, az egyik nagymamám pécsi, nagyon kötődöm a városhoz. Pannóniában megvan a kontinuitás  a Római Birodalomtól a mostani világig. Hogy miként látják a történészek, arról a végtelenségig lehet beszélni, mint ahogy arról is, hogy a pannonizmus eszméje mennyire érvényes és mennyire nem. Ebből a szempontból kiemelt helyen van Pécs, ugyanúgy, mint Szombathely. Persze vannak, akik azt mondják, hogy nincsen semmi kontinuitás, hogy a pannonizmus nem érvényes. Nem tudom, de szerintem, ha valaki élt Pannóniában és utána kitérőt tett az ország más részeire, akkor megérti, miről van szó. Nekem nagy rádöbbenés volt például, hogy ismerem a gesztusrendszert és a normarendszert az egész egykori Római Birodalom területén. Persze ez nyilván a család miatt is van, mert több kultúrában szocializálódtam.  Minden ismerős, tudom, hogy merre kell menni, minden várost is azonnal átlátok, ugyanakkor, amikor elmentem Debrecenbe, álltam 10 percig a vasútállomáson, és azt gondoltam, hogy úristen, olyan, mintha külföldön lennék.

Megszületett a trilógia, kaptál egy Litera-díjat, és közben itt ülünk a festményeid között.

A Litera-díj meglepő volt.

Miért?

Mert jobbnak éreztem néhány szöveget a magaménál, nagyon erős volt a mezőny, és eszembe sem jutott, hogy én nyerem meg. Majdnem leestem a kanapéról, amikor felhívtak. És igen, kijött a trilógia első kötete a nyomdából, és egy hónapon belül újra festettem. Miután hosszú éveket tölt el az ember egy szöveggel, muszáj hogy befejezze, akkor már nem lehet félbehagyni, mert az már olyan kudarcélmény lenne, amit nem lehet elviselni. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy csak ezt az egy könyvet írom meg életemben, de ezt megírom.

És amikor sikerült, és a Kalligram vállalta, hogy kiadja, az nekem olyan hatalmas megerősítés volt, hogy kicsit átrendezte az énképemet is.

A képzőművészetben is megtaláltad végül a kapcsolódási pontokat?

Az nagyon meglepett, hogy a gyűjtők és a képzőművészetbe beruházni hajlandó magánemberek  azonnal megtaláltak. Voltak kiállításaim, de nem a legismertebb galériákban, viszont, amíg ki nem tört a járvány, elég sok képet adtam el. Azt hiszem, képzőművészként egy részben formálils, részben informális struktúrában tudok létezni egyelőre, aminek nyilván az az oka, hogy nem a szabályos, hivatalos utat járom. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének képzőművész barátaim, ne értékelnék sokra egyes, formálódó kortárs életműveket. De ettől függetlenül továbbra is inkább az amerikai, koreai vagy olasz kortársakra tudok rezonálni, a mesterek közül meg legfeljebb a nálam két generációval idősebb Gyarmathy Tihamérra és Hantai Simonra. A vicces az, hogy a velem egy idős koreaiakat elnézve néha  olyan érzésem van, mintha ők is ismernék és továbbgondolásra érdemesnek tartanák Gyarmathy tapasztalatait – pedig nyilván nem ismerik. 

 

Te készítetted az Anziksz tavaszi lapszámának borítóképét, mesélnél róla?

Mostanában olyan szekvenciákban, sorozatokban gondolkozom, amelyek önálló képekként is megállnak, ám egy kompozícióba rendezve az egyes képek egymással is párbeszédbe kerülnek. A Velence sorozatban a város színeit, fényeit, vízrétegeit és időrétegeit bontottam fel, és építettem össze egy állandóan változó látvánnyá, amely lemodellezi magát az örökké változó arcú várost, míg a Tarot sorozatban a 22 kártyalaphoz kötődő társadalmi szerepeket, tudatállapotokat fordítottam le absztarkt színnyelvi jelekre. Ez egy hosszú kísérlet, mivel a 22 lap mindegyikéből több festményt is készítek a lapok (betűk, szerepek) egyes aspektusait figyelembe véve, és kapcsolódik hozzá egy interaktív kiállítás modell is. Az Anziksz címlapja a Tartot sorozat része. A harmadik sorozat, amin elkezdtem dolgozni, az az elemek sorozata, így a Tűz, Víz, Levegő stb. képei. Ez még kialakulóban van.  Egyenlőre nem találok olyan galériát, ahol a festményfalamat méltó módon bemutathatnám – igaz, most talán elindul a tárgyalás egy intézménnyel, de egyelőre erről nem akarok többet mondani.  Amit itt látsz, ezek a festményfal részei.

Ahhoz, hogy kirakjam ezt az 50×70-es darabokból álló kompozíciót, hatalmas térre volna szükségem. Ilyen galéria jelenleg Budapesten nem sok van.

Hiába rakom ki ezt a falat az óbudai lakásomban, egyrészt nem is tudom az egészet kitenni, mert nem fér el, másrészt rajtam kívül nem látja senki. Na, ez nem jó érzés.

Gyerekkorod óta Óbudán élsz?

Kilencéves koromban költöztünk ide. Igazi kulturális sokk volt elsőre, nem Óbuda, hanem a lakótelep. Nagyon vegyes volt az a szociokulturális közeg, amibe belekerültem gyerekként, de szabályosan kinyílt a világ. A  sokkot így nem negatív értelemben értem. A nyolcvanas évek második felében még tartott az a nem túl sikeresnek bizonyuló kísérlet, hogy a különböző társadalmi csoportokat a lakótelepeken összeeresztették. Ha tetszett, ha nem, meg kellett ismerni egymást. Ekkor találkoztam először másfajta szegénységgel, mint a miénk. Mi is szegények voltunk, de voltak otthon könyvek – szellemi értelemben tehát nem nyomorogtunk. Itt viszont olyan emberek is éltek, akik minden szempontból nyomorgók voltak, másrészt  több generációra visszamenőleg teljesen más világban éltek, mint mi: a legszegényebbek világában. Ez a fajta szegénység mélyen megrendített, és azóta képtelen vagyok a világot csak polgárként, csak középosztálybeliként, csak értelmiségiként nézni. A helyzet a rendszerváltással még inkább bedurvult, mert pont ezek az emberek lettek még a perifériáról is kiszorítva. Akkor jött el a még mélyebb mélyszegénység ideje. Ezidőtájt kezdtem önállóvá válni, és egy óbudai melós házban végignéztem a kilencvenes éveket. Nem felejtem el. 

De szeretek itt élni: Budapest túl nagy, a belváros nagyon hangos, ez az óbudai kint is vagyok, bent is vagyok nekem nagyon bejön.

Óbudának van egy nagyon határozott karaktere, ami miatt szerintem teljesen különáll Budapesttől. Meg Óbuda mégiscsak a Római Birodalom végvidéke. Igazából soha nem mentem el a kerületből, bár, volt egy év, amikor beköltöztem a belvárosba, de szabályosan visszamenekültem. Aki megszokja, hogy van ég, van tér, van víz, az már nem igazán tud szűk térben, a belváros közepén boldogulni.