Azt hittem, nem szeret.
Anya ízületeit idővel görcsbe rántotta a köszvény, én pedig megszoktam a visszautasítást. Néha, ha mégis könyörgőre fogtam, már csak a göcsörtös kezeit mutatta fel.
Elfelejtettem reménykedni. Biztos voltam benne, hogy nem szeret.
Anya elment.
Hiába kérleltem, soha nem hallottam a játékát.
Negyven év telt el, mire megtudtam az okát, a keresztanyám mesélte el. Mesélt betegségről, műtétről, kómáról, negyvenegy fokos lázról, anya éjt nappallá tévő imádságáról és Istennel kötött egyezségéről.
A betegágyam mellett alkut kötött Istennel, Isten pedig elfogadta az ajánlatát.
Anya többé nem zongorázott. És én nem tudtam feloldozni a fogadalma alól.
A zongora azóta is a nappali sarkában áll. Már nem lengi körbe titok, csak csönd árad belőle és szomorúság.