A kártyaparti

Nagyanyám karakán asszony volt, pontosan tudta, mikor mit kell tennie ahhoz, hogy minden úgy alakuljon, ahogy szeretné. Amikor Nagyapa egy görbe éjszaka elkártyázott egy kisebb vagyont, Nagyanyám elvette a kassza kulcsát, betiltotta a kártyázást, és csupán évente egyszer, szilveszterkor engedélyezett egy ultipartit, némi tojáslikőr társaságában. Nagyapa pedig beletörődött a sorsába, ezután már csak stikában járt a haverokhoz elverni az apanázst, amit Nagyanyámtól kapott. Nagyanya pedig tábornok módjára vezényelt, nevelte a gyerekeit, irányította a családját, és mintegy mellékesen tanácsokat osztogatott.

Amolyan megoldó ember volt, aki tudta, hogyan lehet a problémákat a legegyszerűbb módon elintézni; a dolog pedig olyan sikeres lett, hogy idővel nemcsak a rokonok, hanem az ismerősök is jelentkeztek, ha problémájuk akadt.

Az üzlet beindult, Nagyanyám pedig lubickolt benne. Vérbeli keresztanyaként adott tanácsot, és intézett házasságokat. A lakás valóságos átjáróházzá vált, a Nagyapám pedig nehezen tűrte, hogy a rokonok és az ismerősök egymásnak adják a kilincset. Többször szóváltásba került Nagyanyával, ékes német nyelven, mert ha rólam volt szó, vagy titkolni akartak valamit, azonnal átváltottak az anyanyelvükre. Nicht vor dem kind! – hangzott a vezényszó, és már folytatták is németül.

Amikor Nagyanyám érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, kompromisszumos javaslattal állt elő. Ha Nagyapa elintézi a telefont, megszűnik a vendégjárás, ő pedig a nap huszonnégy órájában nyugodtan intézheti az ügyeit. Ez a kérés akkoriban, amikor ezer emberre egy készülék jutott, és minimum párttitkárnak vagy vezérezredesnek kellett lenni ahhoz, hogy valakinek az otthonába bevezessék a telefont, igen bizarrnak számított. Nagyapa megjegyezte, hogy ezzel az erővel lehozhatná a csillagokat is az égről, amire azt választ kapta, hogy ha szereti, akkor ez a minimum.

Néhány hét elteltével szerelők jelentek meg nálunk, hosszasan méricskéltek, fúrtak, faragtak, és végül letették az asztalra a vágy titokzatos tárgyát: egy piros, tárcsás telefont. Aznap este helyreállt a családi béke. Nagyanyám különleges vacsorát készített, és éjszaka valószínűleg megjutalmazta Nagyapát, aki másnap frissen pedert bajusszal, fülig érő szájjal és peckesen jött-ment a lakásban, mint egy vén kakas.

Nagyanyám pedig rászokott a telefonra. Ahogy felkelt, első dolga volt, hogy telefonáljon a barátnőjének, akiről csak annyit tudtunk, hogy Cuncimókusnak hívják.

Megbeszélte vele, mit álmodott, mit fog főzni, majd ebéd után egyeztették a délutáni találkozó időpontját a Vörösmarty téri Gerbeaud-ban, este pedig értékelték a nap eseményeit, a kávét, a süteményt és a pincérfiú hátsóját. Másnap kezdték elölről. Nagyapám pedig végre nyugodtan kertészkedhetett, és nézhette a tévét.

Egy nap Cuncimókus helyett egy ismeretlen hívta fel Nagyanyát, és az iránt érdeklődött, hogy hogyan tetszett tegnap a kongresszusi beszéde. Elég határozott volt és jövőbe mutató? Mit szólt hozzá a párttagság? Nagyanya csak annyit válaszolt, hogy idegenekkel az utcán sem áll szóba, nemhogy telefonon, szóval, ha az elvtárs akar tőle valamit, akkor lesz szíves bemutatkozni, különben le is út, fel is út, ne foglalja a vonalat. A telefonáló sértődötten megjegyezte, hogy azt remélte, beszédét az egész ország hallgatta, hiszen a tévé élőben közvetítette, sőt a legfontosabb részeket az esti híradóban összefoglalták. Erre Nagyanyám ingerülten közölte, hogy a családban a tévézés nem az ő reszortja, neki másra van gondja, nem hülye kongresszusokra, az elvtárs hangja ugyan ismerős, de ha nem mondja meg, kicsoda, akkor lesz szíves kiszállni a vonalból, mert a Cuncimókusra vár. Ezzel letette a telefont, és mereven nézte tovább. Téves hívás.

Amikor rájött, kivel beszélt, felemelte a tekintetét, de egy hang sem jött ki a torkán.

Nagyapám, aki mindig praktikus ember volt, a maga csendes módján csak annyit jegyzett meg, hogy iszik egy pohár konyakot, leül, és megírja a végrendeletét – és ezt javasolja Nagyanyámnak is.

Nagyanya csak a konyakban fogadott szót. Toll és papír helyett a vasárnapi ruháját és a templomot választotta, ahol addig könyörgött a plébánosnak, amíg feladta neki az utolsó kenetet.

Este hétkor érkeztek. Egyszer csak ott volt a nappaliban négy ballonkabátos, szigorú tekintetű, morózus alak. Ellenőrizték a szobákat, benéztek a szekrényekbe, az ágy alá, majd szótlanul méregetni kezdték a nagyszüleimet. Nagyapa épp méltatlankodni akart, amikor az egyikük csitítóan felemelte a kezét, és az ajtóban megjelent egy ismerős alak. Nagyanyám később úgy nyilatkozott, hogy szerinte nem is hasonlított az újságok fotóira, sem a tévé képernyőjén látottakra, simán elment volna mellette az utcán.

A férfi nyögve leült a karosszékbe, zsebéből egy csomag mezítlábas Munkás cigarettát húzott elő, és rágyújtott. Mélyről köhécselt, mint az erős dohányosok. Ráérősen megjegyezte, hogy szívesen játszana egy partit. Nagyapa szabadkozott, a kártya az ördög bibliája, Nagyanyám meg kivájná érte a szemét, de a vendég felvilágosította, hogy sakkról lenne szó, az izgalom kedvéért filléres alapon. Ha Nagyapa győz, a belügyminisztérium tulajdonát képező szigorúan tikos K-vonalat nyilvánosra cserélik, és fátylat borítanak az ügyre. De ha veszít, nos, akkor azt inkább nem ecsetelné. Ezzel a kedves vendég a nyelve hegyére tapadt dohányt finoman a tenyerébe köpte, és az ujjai között játékosan elmorzsolta.

Nagyanyám alig hallhatóan felnyögött. Úgy érezte, menten elájul, életösztöne azonban felülkerekedett. Felhívta a figyelmet, hogy a főtitkár elvtárs messze földön híres sakkozó, és ugye úriember biztosra nem fogad. Mit szólna mégis a kártyához, egy ultipartiba szívesen beszáll.

A főtitkár meglepetésében lebiggyesztette az ajkát, bólintott, mire Nagyanyám felugrott, és sietve hozta a fésülködő asztal felső fiókjában őrzött kártyapaklit.

Hajnalodott, mire a parti egy terített betlivel véget ért. Az ablakon beáramló fény a gomolygó cigarettafüstön keresztül megvilágította a szoba sarkaiban hortyogó őröket, és az asztalnál ülő két férfit, akik mereven bámulták a Nagyanyám előtt tornyosuló aprót. Pontosan százharminc forintot.

Nagyanya jóízűen nyújtózva, széles mosollyal közölte, hogy a telefon marad, illetve ha nagyon akarják, kicserélhetik egy nyilvános vonalra, de csipkedjék magukat, mert minden nap számít. Egyébként a nagy izgalomtól korog a gyomra – ha a főtitkár elvtárs is megéhezett, szívesen látja reggelire, de csak egy kis maradék krumplilevessel tud szolgálni, mert a boltban napok óta nem kapni húst. A kedves vendég annyit bírt kinyögni, ha krumplileves, akkor legyen krumplileves, neki megfelel, azzal felállt, és követte Nagyanyámat a konyhába.

A reggeli szó nélkül és gyorsan telt. A vendég csak egy kis tejfölt szeretett volna, de az sem volt kapható. Miután végzett, és megköszönte a reggelit, megjegyezte, hogy Nagyanyám belopta magát a szívébe, és csak remélni tudja, hogy minden traktorista és munkás elvtársnő ilyen karakán. Még annyit kért, hogy az alvó kollégáit küldjék utána, azzal távozott.

Nagyanya a szobába visszatérve a férjéhez lépett, finoman megpaskolta az arcát, és németül közölte, hogy nem lehet a délutánokat mindig üres fecsegéssel és süteményzabálással tölteni, majd gyakorlott mozdulattal a retiküljébe süllyesztette a pénzt, a kártyapaklit a fésülködőasztal felső fiókjába rakta, és Nagyapára kacsintott.

Esküvő

Nagyapám magának való, különös figura volt, aki elvek szerint élt. Vallotta, hogy csak annak a temetésére megy el, aki az övére is, így életében temető felé se járt. Ellenben képes volt bármikor leugrani a villamosról, ha esküvőt látott, beállt a sorba, és elég el nem ítélhető módon, amúgy magyarosan, lecsókolta a menyasszonyt, miközben a násznépből mindenki azt hitte, hogy az a pimasz alak biztos a másik családhoz tartozik. Nagyanyám elnéző mosollyal tűrte Nagyapám furcsaságait; mindig azt mondogatta, amíg gyerek nem lesz belőle, nem szól. Elég sokáig tarthatta a száját, mert lezavartak hatvan évet, jóban-rosszban együtt, miközben egymásnak kellő tiszteletet adva, szigorúan magázták egymást.

Néhány hónapja, egy vasárnapi közös családi ebéd után Nagyapám magához intett, és közölte, hogy kapok három hetet, szervezzek neki egy esküvőt. Érdeklődésemre megnyugtatott, hogy nincs semmi baja, 92 évesen konyakkal öblíti le a havannát, és röptében a legyet, szóval leszek szíves csipkedni magam, mert nem ér rá. Finoman figyelmeztettem, hogy nem vagyok kerítőnő, se esküvőszervező, ha annyira akar, intézze el maga.

Megragadta a karom, és halkan, hogy a többiek ne hallják, a fülembe sziszegte, hogy ha az időskori szenilitás jeleit látom rajta, hívjak mentőt, ellenkező esetben meglephetnénk a Nagyanyámat egy esküvővel, amire hatvan éve vár.

Értetlenségemet látva hozzátette, hogy mielőtt kivezényelték a frontra, a tábori pap összeadta őket, de a polgári ceremónia elmaradt. A hadifogságból hazatérve pedig már nem értek rá ezzel vacakolni, örült, hogy túlélték valahogy. Szóval, ha azt akarom, hogy Nagyanyám özvegyi nyugdíjat kapjon, miután magára hagyja a földi árnyékvilágban, legyek olyan jó, és intézkedjek. Az orvos három hónapot mondott, ő pedig három hetet, ennyi biztosan belefér. A kapcsolataimmal nekem ez semmiség.

Az esküvő tömör volt és velős. Óbudán, a Fő téri házasságkötő teremben zajlott két tanú jelenlétében, akik közül az egyik én voltam. Az anyakönyvvezetőnek nem kellett sokat magyarázni: látva a tömeget, két perc alatt végzett, az ifjú házasok pedig boldogan távoztak.

Nagyapa ünnepelni akart. Betessékelt minket a szomszédos Postakocsi vendéglőbe, a pincérrel kihívatta a tulajt, akivel közölte, hogy mindenből a legjobbat és a legdrágábbat akarja, a cigány pedig lesse minden kívánságát, addig húzza, amíg görcs­be nem áll a keze. Mit mondhatnék? Jól éreztük magunkat. Életemben akkor ittam először Mumm pezsgőt, és ettem flambírozott báránybordát száz éves tokaji aszú mártásban. Nagyapám pedig elemében volt. Szakadatlanul anekdotázott, elénekelt egy teljes nóta és katonadal repertoárt, mint egykor a tiszti kaszinóban – csak most nem a bajtársai vették körül.

Mire a cigány kidőlt, a Nagyapám is suttogóra fogta. Jelentőségteljesen Nagyanyához fordult, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézve közölte, úgy érzi, mától tegezhetnék egymást. Nagyanyám csitítóan megpaskolta Nagyapa ráncos arcát, és közölte vele, hogy hatvan év után ezt már biztosan nem tudja megszokni, maradjanak a jól bevált magázásnál.

Mosolyogva még hozzátette, ha az újdonsült férje annyira akarja – ahogy eddig is –, az ágyban tegezheti. Egyébként ideje hazamenni, mert lekésik a nászéjszakát.

Egyik ámultból a másikba estem. Nagyanyám a huncut mosollyal a szemében felállt, a kabátját kérte, majd Nagyapámba karolva kilépett az étteremből, és az óbudai Fő tér kockakövein egymást támogatva hazafelé vették az irányt. Nagyapám kaján vigyorral még visszafordult az ajtóból. Felhívta a pincér figyelmét, hogy mindig az utolsó fizet, különös tekintettel az esküvőszervezőkre, és ezzel rám mutatott. Nagyot nyeltem, de végül is nem bántam, hogy így alakult. Visszaültem az asztalhoz, kitöltöttem a maradék pezsgőt, intettem a prímásnak, aki nyögve felemelte a hangszerét, és játszani kezdett. Szinte sírt a hegedű – és vele együtt én is.