Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Péntek Orsolya
Te nem érzed a súlyát, aranyom
Libegett a piros-fehér csíkos vászon. Az esőcseppek maradéka mint kláris csüngött a fakó napernyő szélén, a szél az emberek arcába szitálta a homok mellett a finom vízpermetet is; és a tenger felett mélyszürkében, világoskékben játszott az ég. Később kisüt majd a nap.

Szeptember elejére kiürül az adriai part. Jesolo meg a Lido még üzemel egy ideig, hintáztatja a szürke homokkal kevert víz a testeket, de hétről hétre eltűnik egy-egy család a partról, végül megjelennek az öregek, akik fehér nadrágban, fehér székekben ülve nézik a tengert délelőtt, mindig délelőtt, de estére nincsenek már sehol.

Egyedül ült a műanyag székben, messze a többitől, majdnem az öblöt lezáró kőfalnál.

Megszokta. Húsz évvel ezelőtt fedezte fel a kis venetói falut és a simára csiszolt sziklákkal körbevett öblöt.

Valamire emlékeztette, talán egy álomra, vagy egy filmre, amit még a feleségével látott. Soha nem figyelt oda a filmekre. Untatták.

Régóta nem tudta volna megmondani, hol él. Mondhatta volna, hogy téltől nyárig New Yorkban, nyár közepétől az ősz közepéig itt; de New York felől ebben az ittben összefolyt Lisszabon és Velence, Antibes és Anacapri, összefolyt benne az egész, apró Európa, amit alig tizenhét évesen elhagyott. Pedig az olaszországi táborban még nagynak tűnt.

Az mintha egy másik Föld lett volna. Egy nagyobb. Állt egy katonazubbonyos férfi előtt, aki másodszor kérdezett tőle valamit a családjáról. Azt hazudta, hogy a bátyja Oklahomában él. Máig nem tudta, miért Oklahoma jutott eszébe, de elindulhatott.

Valaki más volt még, aki elindulhatott. Az, aki állt a Gyulával a napon, aznap, amikor az amerikaiak bejöttek a tábor kapuján, álltak egymás mellett vigyázzban, ahogy megszokták. Gyulát Gyuláról vitték el, ezen nevettek korábban, igen, nevettek, fiatalok voltak, és a fiataloknak nevetni kell, akkor annak van ideje. Amikor később megkérték, hogy meséljen róla, és azt mondta, sokat nevettek, az emberek megütközve néztek rá, mintha illetlenséget mondana. Egy idő után nem mesélte el, hogy nevettek. Elmondta helyette a tetveket, és hogy véreset fosott az utolsó pár hétben. Akkor meg néztek rá szótlanul, vagy azt mondták, sajnálják.

A Gyula talán Izraelbe ment. Útközben valahol leszakadt. Addigra nem bírtak egymásra nézni. Senki nem értette meg, miért nem akarnak találkozni a többiekkel.

A többiek. Mintha ez valami cserkésztábor lett volna. Valami, amire emlékezni akar az ember.

Még a második tábor tetveire se akart emlékezni. A tetves olaszországi táborra, ahonnan legalább ki lehetett menni. Tovább. El, a picsába erről a kontinesről.

Aztán itt ülni ezeken a tetves székeken ennyi év után. Megrándult a szája széle. Az öregség.

Amerikában pókerarcúnak hívták. Mindent elért, de az egészből pont a pénz nem érdekelte igazán. A játék jobban. Az, hogy melyikük meddig megy el. Az arcukon az a mohósággal elegy kétségbeesés, amikor emelte a tétet, amikor tudta, hogy elveszítheti, ha nem is az egészet, de egy szép, nagy falatot az egészből. Annyi esze mindig volt, hogy sohase tegye kockára az egészet. A táborban sem ette meg soha az egész kenyeret.

Az éhséget legalább ismerte. Hatan voltak, meg a szülei. Egyedül élte túl. Gyerekkorában néha már délelőtt tizenegykor éhes volt, de csak délután ötkor jutott az ebéd maradékához. A reggel ugy tizenegy éves kora után jobb volt, nagynövésű volt, felvették, zsákolt a piacon vagy fát vágott vagy lótott-futott valamiért az iskola előtt, utána meg számtant tanított. Abból mindig jó volt.

Reggel az árusok megetették. Az öregasszony adta mindig a legtöbb kenyeret. Hogy hívták. Erzsébet. Emőke. Ernesztina. E betűs neve volt, kékfestő köténye és hatalmas tompora. Megtörölte mindig a kést a szoknyájában, mielőtt levágta neki a kenyeret a magáéból. Néha főtt tojást adott hozzá. Szalonnát soha, pedig ott volt a pult sarkán, a sáros répák és zellerek és krumplik mellett, kilógott a csücske az újságpapírból.

Megette volna a szalonnát. A tepertőt is megette, ha megkínálták.

De az öregasszony szemérmes volt. Se megkérdezni, se megkínálni nem merte.

Feljebb volt a piac, a folyótól jóval feljebb. Behordta neki a zsákjait a kordétól az asztalig. Nem érezte, hogy súlya volna. Néha eszébe jutott, hogy szánalomból kérik a segítségét. Egyszer rá is kérdezett, de az öregasszony kinevette.

– Te nem érzed a súlyát, aranyom.

Ezt mondogatta magának aztán ott is. Nézte a cipője orrát, felvette a zsákot, és azt mondta magának, te nem érzed a súlyát, aranyom.

Hónapokig mondta, és majd összeszarta magát a zsákok alatt, ahogy fogyott róla a hús, de legalább tudta, hogy kell dolgozni. Akik nem tudták, megdöglöttek.

– Apa, ne beszélj így róluk – nyafogta egyszer a lánya. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon neki, de végül nem válaszolt.

Nem lehet egy másik nyelven beszélni róla  csak azon a nyelven lehet – írta fel magának másnap az íróasztalán a hófehér papírra, amit a titkárnő bekészített. Szeretett lejegyzetelni mindent. Rámeredt a mondatra, majd összegyűrte, mint a szemetet.

Újév után volt, akkor, amikor Lilika visszanyújtotta neki a pénzt borítékkal együtt, ő állt ott, a borítékkal a kezében tanácstalanul, utána zsebre vágta, aztán elfelejtette, egészen másnapig, amikor leírta azt a mondatot, és utána a zsebébe nyúlt.

Csinos, fehér borítékokba rakta nekik a pénzt, mind a nyolcnak minden év elején, ráírta a nevüket, és a dátumot. Nem tudott ajándékot venni ilyen kicsiknek, és nem volt hajlandó a karácsonyt ünnepelni. A többit meg a felesége nem volt hajlandó. Így maradt ez az újévi ajándékozás. A felesége az első pár évben még megvette nekik, amit akartak. Aztán meghalt. Azóta csak borítékokat adott. Szilveszter éjjelén beletette a pénzt, ráírta a dátumot és a nevet, és betette a borítékokat a komód felső fiókjába. A házvezetőnő zsémbelt, hogy ki fogják rabolni, ha ennyi pénzt tart otthon. Kinevette.

Mindegyikük úgy kapott a boríték után, mintha kenyeret nyújtana nekik. Mind a három lánya, és az öt unoka is. Egyedül a legkisebb, a Lilika nem.

– Mesélj – mondta, és visszaadta a borítékot. Ő forgatta a kezében tanácstalanul. A hatvan év alatt soha, senki nem adott vissza pénzt, legyen az kenőpénz vagy vételár vagy ajándék. Csak ez a pimasz, aki megállt előtte, majd elszaladt. Akkor nevezte el Lilikának a Lily helyett.

– Mi az, hogy „ka”? – kérdezte, és a térdére tette a kis kezét.

– Magyarul van. Azt jelenti, hogy te egy kicsi Lili vagy.

Ezzel megelégedett. Onnantól magát is Lilikának hívta, és így tanulta meg leírni a nevét is.

Egyszer elvitte a jégre. Hallotta, hogy Lilika néven mutatkozik be egy sárga sapkás kislánynak, aki visszakérdez, hogy jól értette-e.

– Magyarul van – mondta az unokája, és hátranézett rá. Intett neki.

Egyetlen másikat se vitt el soha a jégre. Se a jégre, se cukrászdába, se az iskolai előadásra, se színházba, se koncertre. Csak ezt. Igazságtalan volt. Nem érdekelte.

Csak ez adta vissza a borítékot, és kíváncsi lett rá, mint ahogy olykor kíváncsi volt egy beosztottjára vagy egy új házvezetőnőre, akit a felesége bemutatott. Ki akarta találni, hogyan működnek. Mindig az érdekelte, amelyik máshogy működött, mint a többi. A többi egyforma volt.

– Nyújts egy embernek egy borítékot, amelyben pénz van, vagy ő azt hiszi, hogy pénz van benne. Mindegyik egyformává válik. Majdnem mindegyik – mondta Lilikának, és figyelte az arcát, hogy emlékszik-e arra, hogy öt évvel ezelőtt feltépte a borítékot, aztán visszaadta neki, úgy kibontva, és megfogta a térdét, és azt mondta, mesélj.

– Ne adj nekik pénzt – válaszolta Lilika azonnal, aztán levegőt se véve folytatta –, hanem kérj tőlük valamit. Egy ötvencentest, mondjuk, mert nincs apród.

Meghökkent.

– Egy ötvencentest?

Ott állt előtte a tízéves gyerek, és bámulta, félmosollyal, hitetlenkedve, mint amikor kiderült, hogy nem ismer egy rajzfilmet vagy nem néz tévét.

Este kért a házvezetőnőtől egy ötvencentest. A magas, fekete nő rápillantott, majd kutatni kezdett a zsebében, és a markába nyomta az érmét. Nem látszott az arcán semmi, se meglepetés, se érdeklődés.

Kitette maga mellé a kisasztalra este, amikor leült egy könyvvel.

– Az emberek – mondta magában, de legyintett.

Nem volt dolga az emberekkel, 1944 augusztusa óta nem volt dolga velük, amikor beterelték őket a Perc utcai házba. Az anyja körülnézett az udvaron, de nem szólt egy szót se. Megszokta, hogy nem szól.

Az apjáról és a két bátyjáról akkor már hetek óta nem hallottak. A két nővére összekapaszkodva suttogott. Alig emlékezett az arcukra. Néha, hajnalban, félálomban hallani vélte a hangjukat, de ahogy felébredt, és meglátta a felesége vállát, elfoszlottak ezek a hangok a semmiben.

– Nincs mire emlékezni. Ami volt, az már nincs, és nem lesz soha – mondta neki, ha a múltjáról kérdezte.

A mai napig nem tudom, hogy engem szeretett, vagy a pénzemet – gondolta, aztán azt mondta magának, nincs mire emlékezni, ami volt, az már nincs, és nem lesz soha, és a felesége sem lesz már soha.

A lányai pedig nem is voltak az övéi. Illedelmesek voltak. Egészen szépek. Egész jó partit csinált mindegyik.

Egyik sem beszélt magyarul. Minek beszéltek volna. A felesége szülei még a háború előtt kijöttek egy nyomorúságos lengyel faluból. Egyszer aztán ellátogattak Krakkóba. Rosszul öltözöttek és dühösek voltak a férfiak, és szépek és büszkék a nők. Onnan Varsóba mentek, aztán Prágán át haza. Nem akart Budapestre menni.

Milyen közel vagyunk – gondolta Krakkóban, de nem akarta látni a tábort. A tábormúzeumot. A felesége meg ismerte annyira, hogy ne hozza szóba. A repülőgépen visszafelé kért egy üveg vörösbort. Lassan itta meg.

Amikor két nappal később egy újságíró interjút kért tőle, és megkérdezte tőle, mit jelent neki a siker és a pénz, vállat vont.

– Vehetek egy üveg portóit a kontinensről New Yorkba tartó járaton. Vagy kettőt. Többet nem lehet meginni a landolásig tartó pár órában.

Rámosolygott a fiatalemberre. Az nevetett, mintha jó viccet hallott volna, cinkosan nevetett, hogy bennfentesnek tűnjön.

Seggfej – gondolta, és újra nevetett.

Néha az anyja rábízta, hogy hozzon bort. Aznap elment az egész hajnali keresete a karcos, erős borra. Pedig mi egy üveg bor ennyi emberre.

– Anyám soha nem lakott jól, mielőtt megölték – mondta egy vacsorán. Már nem emlékezett, mit ünnepeltek. Egy diplomaosztót. Egy születésnapot. Az unokái még kisebbek voltak, Lilika talán még meg sem volt.

Csönd lett az asztalnál. Utána az egyik lánya kezdett el beszélni, hangosan. Nem tartott sokáig az a csönd. Öt másodpercig talán. Máskor épp ennyi idő alatt kötött meg egy üzletet. A partnerei is mindig hangosan kezdtek beszélni a végszó után. Megijedtek.

– Nagyapa, te ki voltál azelőtt, mielőtt gazdag lettél? – kérdezte Lilika azon a délutánon, amikor a jégpályáról jöttek, és azt mondta, kérjen valakitől egy ötvencentest. Gyalog sétáltak át a parkon, szeretett gyalogolni, és nem szerette a nagy autókat, amelyek úgy úsztak el előttük, mint a gőgös, ostoba hattyúk.

Lenézett rá. A két metszőfoga kissé kiállt, a mogyoróbarna szeme ragyogott, az arca kipirult. Nem volt olyan szép, mint a lányai. Néha a saját anyjára emlékeztette.

Elnyújtotta a magánhangzókat, affektált.

– Nem tudom. Nem volt időm rá, hogy valaki legyek előtte – válaszolta automatikusan, és megállt. Egy orosz cukorkabolt előtt cövekelt le, a csíkos napernyő annak ellenére is ki volt húzva az üzletbejárat fölött, hogy egésznap hófelhős volt az ég.

– A Dunához jártunk le nyáron a bátyáimmal. Ők úsztak a folyóban, és engem is tanítottak. Hogy csónakot béreljünk, arra csak egyszer volt pénzünk. És képzeld, találtuk azt a pénzt – mesélte egy szuszra, és csak akkor döbbent rá, hogy magyarul beszél, amikor Lilika tágra nyílt szemébe belenézett.

– Megtanítsalak? – kérdezte tőle és leguggolt. Most egy vonalban volt az arcuk. Hasogatott a térde. Nem tudta, hogy fog felegyenesedni, de a gyerek bólintott.

Az elején nyújtotta a magánhangzókat, és rágógumizott a szavakkal.

– Csukd be a szád – kiabált rá minden péntek délután; a péntek délutánok voltak az övéik, kettőtől hatig. Hatkor hazavitte.

A lánya minden alkalommal behívta egy csésze teára, ő minden alkalommal visszautasította. Nem volt mit mondaniuk egymásnak.

Lilika végül egy szerda délelőtt állított be, hogy pénzt kérjen. Tizennyolc éves volt, szabálytalan, okos arcú, sovány lány. Az egyetemet ott hagyta, elszegődött pincérnőnek, aztán azt is ott hagyta, végül beállított.

Nem nézett rá, miközben pénzt kért, a levélnehezéket huzigálta az asztalán ide-oda. Rászólt, hogy hagyja abba. Abbahagyta. Sokat kért. Többet kért, mintha eltette volna a borítékokat tíz év alatt, gondolta, aztán elhessegette a gondolatot. Rossz üzleteknél csinált így. Kellettek a rossz üzletek is. Kell hibázni. A hiba biztosíték – mondogatta, és nem értették.

Épp visszaért a szállodába, amikor zizegni kezdett a telefon a zsebében. Nem tudta megszokni. Nem akarta felvenni, de újrakezdte.

– Nagyapa, megvannak a csónakházak a Dunán. Úgy hívják azt a partot, hogy római. Mint Rómát. Piros napernyők vannak, meg egy olyan dolog, mint egy cirkuszos kocsi. Vagyis kettő.

Csönd volt, mintha utánaszámolna annak a kettőnek.

– Kettő – jelentette ki határozottan.

Alig lehetett hallani a beszédében azokat az affektáló magánhangzókat, amelyeket annyira utált.