A Teavolution üzlethelyiségét nem lehet teaháznak hívni, mert arról a kétezres évek csicsás, túlillatosított kávézói jutnak eszünkbe. Teakuckónak pláne, mert egyrészt annál nagyobb, másrészt idétlen. Simán teázónak azért nem, mert inkább szaküzlet és oktatóközpont. A dojo szó jelentése edzőterem és meditációs központ, szó szerinti fordításban a „tanítás helye” a japán harcművészetekben, úgyhogy a legjobb talán ezzel leírni Nagy Balázs és Nagy Dóri vállalkozását. 

Nagyon régóta foglalkozom ahhoz borral, hogy zavarba jöjjek a teáktól: a történetük évezredeket ver rá a boréra, a fajtáik megismerésére egy élet nem tűnik elégnek, az igazán szakszerű elkészítésük, fogyasztásuk és élvezetük pedig kívülről varangyos boszorkányságnak tűnik – eddig tehát úgy voltam vele, hogy jobb, ha bele sem kezdek, mert csak meggyalázom. De elég volt leülni Balázzsal beszélgetni ahhoz, hogy öt perc alatt bebizonyítsa: ez természetesen hülyeség. 

„Nagyon jó a párhuzam, Dórival mi is a bor felől érkeztünk. Szerettünk borkóstolókra járni, tanulni róluk, aztán ennek mintájára végigjártuk a kávés vonalat is, hiszen itthon akkoriban jelentek meg az első specialty kávézók. Az első igazi teával azonban a sporton keresztül találkoztunk: az egyik edzőtársunk felesége tajvani, és egyszer csak kaptunk tőle egy zacskó teát, hogy kóstoljuk meg. Hányódott egy darabig a konyhánkban, aztán egyszer a kezünkbe került és megfőztük – és megdöbbentünk.

Azonnal „beütött”, hogy ez tényleg valami nagyon más, mint amit addig teának ismertünk.

Ez alig tíz-tizenöt éve történt, azóta pedig Balázsék eljutottak oda, hogy mindketten pályát módosítottak, rendszeresen járnak Tajvanra és Kínába, ahol a világ leghíresebb teaültetvényein személyesen tárgyalnak a termelőkkel, és hozzák magukkal a csodálatosabbnál csodálatosabb teákat Óbudára.

„Könnyű párhuzamot vonni, hiszen ugyanúgy megvannak a teanövény fajtái, ahogy a borszőlőnél: ugyanúgy vannak tömegtermelésre szánt fajták és ritka, nagyon érzékeny különlegességek, ősi, magról fejlődők vagy friss nemesítések. Ugyanúgy megvannak a híres termőhelyek, a különleges és felkapott terroir-ok – amikor elkezdtünk belemélyedni, mi is szinte egy az egyben megfeleltettük a módszertant, ahogy a borokat tanultuk korábban. A nehézsége mindössze abban rejlett, hogy Budapesten csak pár hely volt, ahová érdemes volt elmenni tanulni, ezért az alapfokú kurzusok, kóstolók után elkezdtük tágítani a kört. Elmentünk Varsóba egy teafesztiválra, megnéztük, mi van Bécsben, majd Berlinben, Prágában – ahol sokkal nagyobb teás élet van, mint itthon. Kiutaztunk egy eseményre Londonba, amit lefújtak: ha már ott voltunk, végiglátogattuk London összes teás szakboltját. Előbb-utóbb pedig adta magát, hogy csak el kellene mennünk Kínába…” 

Akkorra Balázsék összeállítottak már egy teacsomagot, amivel a specialty kávézókat keresték meg, de a forgalmazás nem volt egyszerű: a teakereskedők sokszor nem tudtak árat adni, mivel egy-egy beszerzési csatorna kiépítése annyi munkába és energiába kerül, hogy ezt senki nem szívesen adja ki a kezéből. Így hát felkerekedtek és kiutaztak Kínába egy nemzetközi teavásárra.
„Ott ért minket a meglepetés, hogy az csak a nevében volt International Tee Fair: valójában a kínai belföldi piacnak szólt. Alig valaki beszélt angolul, szinte senki nem tudott export árakat adni, főleg ilyen kis mennyiségekre, sőt exportengedélyük sem volt – de nagyon lelkesen fotózkodtak velünk. Végül egy helyi kapcsolattartó srác a szárnyai alá vett bennünket és mindenben segített bennünket. Hatalmas élmény volt látni, hogy mennyire szívesen fogadtak:

ő segített teaültetvényekre eljutni, összehozott minket a termelőkkel, úgyhogy végül vettünk egy belföldi repülőjegyet, és tovább utaztunk.

Elképesztő tapasztalat volt. Főleg, hogy a rendeléseknél próbáltam kenni, amikor a mennyiségekről volt szó: ők nyilván konténerekben gondolkodtak, mi pedig fél-egy kilókban. De nekik is természetes volt, hogy ez csak egy induló, nagyon pici piac, amiből később még bármi lehet.” 

Jó kapcsolatokat sikerült kialakítaniuk, de ehhez persze szükség volt a gördülékeny kommunikációra: a 2014-es első út után mindketten belevetették magukat a tanulásba, és két évvel később Balázs már tolmács nélkül tárgyalt Kínában. Ma pedig a napjaik nagy része erről szól: a beszélgetésünk közben például Dóri egy törzsvásárlójukkal töltött jó fél óra után épp egy tajvani szállítmány sorsát egyengette. 

„A beszállítóinkkal inkább baráti a kapcsolatunk, mint üzleti: ez a piac nekik is inkább hobbi. Kínában természetesen nagyon jól ismerik az emberek a teákat, hajlandók is megfizetni a jót és hatalmas a belső piacuk: igazából semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy Európába szállítsanak. Mégis küldenek nekünk teát – a családi fotóikkal együtt.” 

Természetesen mire idáig jutottunk a sztorizásban, addigra a harmadik felöntésnél tartottunk: a jó teákat ugyanis akár 10-15 alkalommal fel lehet önteni és közben folyamatosan változik, teljesedik az ízük. A teát pedig nem nagy, ölben szorongatható bögrékből isszuk, mint a giccses reklámokban (persze a gyapjúzokniba és pokrócba burkolózás megengedett, ha valakinek az esik jól), hanem pici, filigrán porcelán kelyhekből.

„Először forró vízzel vagy az első forrázattal kiöblítjük a csészéket, hogy felmelegítsük – ez higiéniai szempontból sem utolsó dolog. Utána pedig szépen, ráérősen, kis adagokban kóstoljuk, mert ahogy nyílnak a tealevelek – ahogy látod, itt egész tealevelekről van szó, nem törmelékről – folyamatosan változik az ízük. Ázsiában apró adagokban készítik a teát, szemben az európai módszerrel, amikor egyszerre főzöl egy liternyit, ami az elején túl forró, utána pedig marad egy fél liter kihűlt teád.

Szürcsölni pedig kifejezetten ér: ha egy kis levegőt is szívsz a szádba a teával, az segít abban, hogy a teljes szájüregedet betöltsék az aromák.

Látod? Pont, mint a borkóstolásnál.
Ez egy tajvani oloong tea: mondjuk olyan, mint egy tokaji aszú. Nagyon finom és jó minőségű, de az is azonnal értékelni fogja az ízét, aki egyáltalán nem ismeri a teákat.
Mi éppen azért dolgozunk kis adagokkal, mert egyrészt mindig szeretnénk valami újat mutatni a közönségünknek, másrészt nagyon nem mindegy, hogy meddig tároljuk őket. A japán és zöld teákat például a hűtőben tartjuk – azok olyanok, mint egy rozé: egy éven belül meg kell inni őket ahhoz, hogy legjobb formájukat mutassák. Vannak viszont olyan érlelt, fermentált teák, amiket külön humidorban kéne tartani, mint a szivarokat, hogy a megfelelő páratartalom miatt ne száradjanak ki és hosszú ideig megőrizzék a minőségüket – én speciel építettem egyet egy hűtőtáskából, mert ekkora humidort venni olyan drága lenne, hogy azt inkább teára költjük…” 

Már itthon is hallani a teasommelier címet, ám ezt igazából nehéz megfeleltetni a borral foglalkozó sommelierek munkájával. Indiában kezdték el használni a kifejezést, de míg a bornál a sommelier főként az étel és bor párosításokkal dolgozik, a tea esetében ez legfeljebb annyit jelent, hogy az átlagosnál sokkal jobban ért hozzá.

„Én is kitettem a nemzetközi kurzusokról szóló diplomáimat a falra, hogy aki bejön, az lássa, hogy nem a szél hordta össze, de nem hívnám magam teasommeliernek. Legfeljebb teakészítőnek.”

„Mindenkitől azt hallom elsőre, hogy teázni macerás, de ezzel az erővel tojást főzni is az. Dórival nagyon tudatosan figyelünk arra, hogy teremtsünk magunknak időt teázni nap közben – mert persze minket is elsodornak az intéznivalók. De ha leülünk teázni, akkor csak arra figyelünk, ami a testednek és az agyadnak is nagyon jót tesz. Figyelsz magadra, amiről sokszor nagyon könnyű elfeledkezni.
Valójában a víz a legfontosabb az egészben: hogy milyen az ásványianyag-tartalma, kémhatása és a hőfoka. Nagyon könnyű túl forró vízzel tönkretenni egy teát, de nekünk fontos az is, hogy melyik fajta teához milyen ásványvizet vagy szűrt vizet használunk. Viszont ha erre valaki rákattan, nagyon könnyen kitapasztalja saját magának, mert nagyon jót lehet játszani  azzal, hogy ugyanazt a teát különböző vizekkel készíted el és kóstolod meg.
Persze ez már akkor jön, amikor valakit »megfertőzött« a teázás, a világ nagy része nem így csinálja. Egyszer voltunk egy jó nevű termelőnél, ahol láttam, hogy válogatás közben egy ember folyamatosan söpörte össze a lepotyogott leveleket és lapátolta zsákokba. Elképedtem, hogy mekkora veszteséggel dolgoznak, mire a termelő elmosolyodott: »ne viccelj, azt adom el legelőször!« Gondolj bele, mi lehet a filteres, aromákkal áztatott dobozos teákban…
Tényleg, erről még nem esett szó: a száraz teának nincs vagy vagy alig van illata. Tehát ha kibontasz egy teát, megszagolod és potpourri-illat csap meg, akkor fogj gyanút: biztos, hogy mesterséges aromát adtak hozzá!”

Teavolution Tea Room and Shop
Budapest, Nagyszombat utca 1/C
(Kukkantsanak be az árkád alá, onnan nyílik az üzlet!)
teavolution.eu