Ha sietek, tíz perc az út apámig. Gyalog. Itt, a telepen nem is érdemes máshogy közlekedni. Mire előszedném a biciklimet a földszinti tárolóból, már félúton járnék. Nehéz elindulni, mindig úgy tervezem, hogy sietek, de mintha tudnám, hogy képtelen leszek rá, csak húzom az időt. Pedig ezeket a tíz-tizenöt perceket még szeretem is. Úgy vonulok a járdákon, a járdák és a házak között felburjánzó zöld alatt, a minden szabad felületet elfoglaló parkoló autók mellett, mintha dzsungelben járnék. Elképzelem föntről az egészet, olyan, mintha a betontömbök a föld kérge alól bukkantak volna elő, egy gigantikus föld alatti lény ujjai volnának, amelyek éppen ökölbe szorulni készülnek, és ezzel a szorítással préselnék ki a zöldet maguk közül.

Most éppen átvágom magam egy erdősávon, ahol különleges állatokat figyelek meg. Azt játszom, hogy ez a foglalkozásom. Nem kell bemennem a szerkesztőségbe hírügyeletre délután, hogy ott legyek reggelig. Nem kell találkoznom senkivel, csak majd apámmal, a fogatlan oroszlánnal.

Gyerekkorom óta rajongok azokért a dokumentumfilmekért, amelyekben rezervátumok, állatkórházak és vadmenhelyek dolgozói mutatják be a mindennapjaikat.

Úgy képzeltem, a felnőtt élet valami ilyesmi lehet, távoli vidéken élni, olyasmit csinálni, amit csak könyvben meg tévében lát az ember.

Jó reggelt! – kiáltanám oda az öreg tigrisnek, akit orvvadászok csapdájából mentettünk ki két éve, és elédobnék tíz kiló húst. Egy darabig gyönyörködnék a fenséges zabálásban, aztán átballagnék a vízilóhoz, hogy bőséges reggelivel lássam el, hatalmas állkapcsába dobálnám a gyümölcsöket, amiket raklapokról talicskáznék a természetesnek tűnő, de valójában mesterséges tó szélére, ahol lakik. Ezzel legalább egy órát eltöltenék, mielőtt benéznék a majmok területére, akiket egy kollégám már foglalkoztat egy ideje mindenféle ennivalóval, én csak azért mennék, hogy lássam, minden rendben van. Meg mert van bennük valami bizarrul mulatságos. Aztán átmennék a kórházi épületbe és kiműtenénk a csapdába esett tigris pofájából a tüskét. Délután szafarira indulnánk, hogy felkutassuk a természetes környezetébe visszabocsátott leopárdot, lássuk, hogy boldogul, aztán bejárnánk azt a területet, ahol még mindig orvvadászok lesnek a drágán eladható majomfélékre. Hol megölik, hol csak csapdába ejtik őket. Valamelyikükből vacsora lesz a világ másik végén a felső tízezer számára létrehozott elképzelhetetlenül elegáns, kizárólag zárt körűen működő étteremben, valamelyikükből pedig házikedvenc egy akkora házban, ahová beférne az egész rezervátum kétszer, és amelynek tulajdonosa az elképzelhetetlenül elegáns étterem rendszeres vendége, aki tehát ugyanolyan örömmel nézegeti a majmokat a saját illegális állatkertjében, mint amilyen örömmel fogyasztja az agyvelejüket minden hónap első hétvégéjén az exkluzív vacsorán.

De mi leszereljük, és betemetjük a csapdákat, azt reméljük, hogy a puszta jelenlétünkkel elriasztjuk az orvvadászokat, nekem is puska van átvetve a hátamon, és bármikor ráfogom arra az emberre, aki puskát fog itt egy állatra. És ahogy nesztelenül haladok előre, tudom, mindjárt meghallom a hátam mögül azt a semmivel össze nem téveszthető surranást és kattanást, ami azt jelenti, hogy puskát fog rám valaki, az orvvadász társa, mert az orvvadászok sosem járnak egyedül, akire pedig mindjárt puskát fog a tíz méterrel mögöttem járó kollégám, mert mi sem járunk soha teljesen egyedül. Klasszikus mexikói felállás. Afrika szívében. Nem keveredhetünk tűzharcba, az orvvadászok is jól tudják ezt, úgyhogy évtizedes macska-egér játékunk egyezményes jeleivel közlik, hogy megadják magukat a szabad elvonulásért cserébe. Erre mi is leengedjük a fegyvert, ezzel mi is megadjuk magunkat. Úgy nyeli el őket a növényzet, mintha ott sem lettek volna. És holnap újrakezdjük.

Néha ők győznek. Eltűnnek, mielőtt razziára indulnánk, elvonszolják az áldozatot, vagy az értékes testrészét levágják, és hátrahagyják a hulláját. 

 Persze nem tudok semmit az egészről. Minden információm dokumentumfilmekből való, és újabban Instagramról meg TikTokról, ahol követek néhány afrikai és új-zélandi állatgondozót, zoológust, biológust, állatorvost. Nem tudom, miként kerül a raklapra a zöldség a vízilónak, honnan és hogyan jut el a hűtőházba a hús a ragadozóknak, ahogy azt sem tudom, milyen lehet egy olyan reggel, amikor nincs kedve felkelni annak az embernek, aki mégis minden héten legalább kétszer mosolygós, rövid videóban mutogatja a rajta csimpaszkodó majmokat, meg ölelgeti az oroszlánkölyköket. Mi van, ha az egyik kollégája egy igazi genyó, aki folyton keresztbe tesz neki, ezért ő el akarja kerülni, hogy egy műszakba osszák be vele, és amikor nem sikerül, lőttek az egész napnak? Olyankor videót sem készít, ideges, kedvetlen, kijön az allergiája, utálja az életét, és csak megpróbálja kibírni valahogy. Én is inkább elvállalom az ügyeletet, hogy ne kelljen délelőtt együtt ülnöm a szerkesztőségben a Kóczó Lacival. Azzal a leereszkedő félmosolyával. Meg a felfortyanó epémmel valahányszor ránézek. Tavaly egyszerűen lenyúlta egy egész cikksorozat-ötletemet, és meg is csinálta, persze középszarul, tehát pont úgy, hogy nehéz legyen belekötni, de azért meglegyen a kattintás, és az mindig megvan, mert isten tudja miért, rengeteg követője van Facebookon és Instán. Éppen úgy oldotta meg, ahogy minden mást is csinál. Fogalmam sincs, mit keres még mindig nálunk.

Van-e ilyen nagyarcú munkatársa a rezervátumban dolgozó srácnak? Nem tudom, de elég sokan dolgozhatnak egy rezervátumban, kizárt, hogy ne volna közülük legalább egy. És mi van, ha ő maga az? Végül is, nem a többiek nyitnak Instagram- meg TikTok-fiókot, nem ők mutogatják a munkájukat, róluk nem tudok semmit. Lehet, hogy mind röhögnek rajta, míg én hetente kétszer irigykedve bámulom a kijelzőn. Igen, könnyen lehet, hogy röhögnek rajta és azt mondják rá a háta mögött, hogy ő a legnagyobb majom az egész rezervátumban.

Engem most egy nagy, vörös, nyugdíjas orángután nőstény figyel majd az ablakból, amint elhaladok a csimpánzkölykök játszótere mellett, és odaérek apám tömbjéhez. Az öreg orángután nőstény arca olyan közömbös, hogy biztosra vehetem, meg sem rezzenne, ha pont az őrhelye alatt esnék össze holtan. Csak azzal zökkenthetném ki a végtelen szemlélődésből, ha zajt csapnék az ablaka alatt, mondjuk egy este ott beszélgetnék valakivel. Mondjuk, Zsombival, akivel véletlenül futnék össze, amikor eljövök apámtól, és azonnal úgy beszélgetnénk, mintha tegnap hagytuk volna abba, úgy is éreznénk, hogy tegnap hagytuk abba, csak közben valahogy mégis olyan sok mondanivalónk lett, hogy észre sem vennénk, hogy ránk esteledik. És akkor az orángután asszonyság úgy tenne, mintha már réges-rég aludni akart volna, nem az ablak mögött fülelve várná, hogy bosszút álljon mindenkin, akinek van kivel beszélgetnie, fojtott rikácsolásba kezdene, hadonászna a hosszú karjaival, még a műfogsorát is ránk villogtatná. 

Mióta várom, hogy egyszer összefussunk itt Zsombival? Úgy tudom, a szülei még élnek, még mindig itt laknak a zöld házban, 9/C, még a kapukódjukat is tudom, mégsem jut eszembe soha felcsengetni, hogy megkérdezzem, mi van vele. Mi van velük. Zsombinak nincs Facebookja, Instán sem találtam, sem Twitteren, sehol ezen a széles interneten. Talán tényleg kutató lett, az az utolsó információm, hogy biológiát tanult az egyetemen és külföldre ment egy ösztöndíjjal. Valahova Északra, talán Norvégiába.

Talán haza sem jött. Talán éppen ő az, aki most megfigyeléseket végez egy távoli részén a világnak és esze ágában sincs mutogatni az életét.

Elkanyarodhatnék most a kirakott kukák mellett, ma például odasétálhatnék a 9/C-hez, megkereshetném a szülei nevét. Nem is kell keresni, bal oszlop, alulról a negyedik. Mikor múltak el azok az idők, amikor az ember felcsöngetett a barátjához, megkérdezte kaputelefonon, hogy lejöhet-e játszani, de szürke időben remélte, hogy a barátja anyukája vagy apukája azt mondja, hogy menjen fel inkább ő? Mikortól hiszem azt, hogy barbárság csak úgy becsöngetni valakihez? Talán ki sem nyitnák. Azt hinnék, reklámújságot akarok bedobni.

Zsombinak volt egy terepszínű műanyag puskája, most is érzem az ujjaim között a nejlonszalag tapintását, amivel a vállon át lehetett vetni. Azzal jártunk ide a Farkaserdőbe, vadászni. Akkoriban a házak között sóder volt, meg vigasztalan szürke föld, esőben cuppogós sártengetté változott a telep. A földből kis ágak álltak ki, amelyeket gyakran letörtek a gyerekek, pedig a szüleink megtiltották, azt mondták, azokból fák lesznek, nemigen hittük, a fák az út túloldalán voltak, az erdőben. Még én is letörtem egyet, nehogy azt higgyék a nagyobb srácok, hogy csak azért, mert lány vagyok, nem merem. Hogy Zsombit ne csúfolják miattam, amiért olyan sokat járunk az erdőbe. Lássák, kivel van dolguk. Gyűlöltem magam, de letörtem, kemény voltam, és ostoba, mint minden gyerek a telepen. Leszámítva talán azokat, akikkel sosem játszottunk, akiket csak az anyjukkal kézen fogva láttunk, akiknek kitaposott útvonaluk volt a házuk és az óvoda, aztán az iskola között. 

Volt egy igazi távcsövem, apámtól kaptam, nehéz volt, húzta a nyakamat, mégis mindig magammal vittem, ha Zsombival találkoztunk. Felváltva hordtuk, egyikünknél a távcső, másikunknál a puska, meg sem beszéltük, így volt igazságos, nem lehet egyszerre mindkettő valakinél. Sokat hasaltunk a fűben, túlmentünk a tűzrakóhelyeken, a fő sétányon, el a nagy emelkedőig, az tökéletes volt vadlesre. A mókus volt a legkomolyabb vad itt akkoriban. De a mi erdőnkben párducok osontak, gorillák tördelték az ágakat, minden fatörzsön óriáskígyók tekeregtek, és makik meg papagájok rikácsoltak a fejünk fölött.

Hát ezért, gondolom most, hát ezért jut eszembe éppen ő majdnem mindig, ha erre jövök, néha csak olyan halványan, hogy észre sem veszem, gondolok rá. Vele kezdtük, az Egzotikus állatok képeskönyvvel, a Mi Micsodával, a Kalandok a dzsungelbennel, a Búvár zsebkönyvek ragadozóival, együtt néztük nyáron a matinéműsorokat a tévében az állatkerti gondozókkal, akik mindent de mindent tudtak a rájuk bízott állatokról, vele mondtuk először a kukában turkáló Homoki nénire, hogy mosómedve, vele neveztük a telepet az erdőtől elválasztó utat öbölnek, ahol nem volt egészen veszélytelen az átkelés, mert időnként nagy kék cápák úsztak ott keresztül, tekintetük közönyös, homlokukon számok.

Az erdő most is itt van, az út túloldalán, de összement, tele van kutyákat sétáltató gazdikkal és sportemberekkel. A vállamon városi hátizsák van átvetve, belefér a laptopom is, remek darab, az anyaga nem engedi át a hőt, legalábbis sokáig tartja a hűvöset, ha rendesen becipzározom. Semmi nem úgy lett, mondanám Zsombinak, ha összefutnánk, ezt mondanám neki először. Kivéve a fák. Azok tényleg megnőttek, mondaná erre ő.