A beszélgetésünk kezdetén elmondtam, hogy feleségemmel fiatalon versimádók voltunk. Nyitottunk egy nagy füzetet a kedvenceknek, beleírtuk őket, ha újságkivágás volt, vagy valahol egy másik cédulára kerültek versek, azt is betettük a füzetbe. Egyik ilyen kedvenc, amit ebben a füzetben találtam, Baranyi Ferenc verse – amit el is hoztam, és megmutattam, elmondva a történetét. Igazán meghatódott a korai „rajongás” e jelképén, azon, hogy van előélete a kapcsolatunknak, pedig személyesen most találkozunk először.
Baranyi Ferenc: A romantika elégiája
A szűk sikátorok romantikája
– mely otthonosan mozgott Óbudán –
új házak közt helyét már nem találja
s egy ósdi komppal átkel a Dunán.
A szűk sikátorok romantikája
a Józsefvárosban keres hazát,
de nem kacsint szerencse ott se rája,
mert ott is egyre tágul a világ.
A szűk sikátorok romantikája
otthontalan bolyong ma Pest-Budán,
az ajtaját előtte kulcsra zárja
kertváros-Zugló és parkos Tabán.
Angyalföld is felszedte már alóla
a dalkoptatta macskaköveket,
a járdákat betonburokba vonta,
amin nem sétál senki, csak siet.
S a szűk sikátorok romantikája
megadóan bólint és mit tesz, ím?
Beköltözik egy földszintes lakásba
a Krúdy-könyvek sárgult lapjain.
1980
Sokat írt, és rengeteget írtak önről. Van valami, amit még világgá kiáltana önmagáról?
Szinte mindent elmondtam a versekben és a munkáimban, amit szerettem volna. Egy sztrók a közelmúltban egyébként is arra intett, hogy nyugalom, béke, csendesség most már a fő feladatom. Egy költőről sokkal többet tud a világ versolvasó része, mint a híres sztárokról, hiszen egy versben érzelmileg elkerülhetetlenül meztelenre kell vetkőznie.
A líra exhibicionista műfaj – tehát minden versben lebuksz. A költészet az, amikor a költő minden gondolatát, érzéseit és érzelmeit versekbe fogalmazza és világgá kürtöli. Sokszor a később intimnek tűnő pillanatokat is. Ezek után mit lehetne még mondani?
Van-e az életének olyan időszaka, részlete, amiről ma azt gondolja, hogy az volt a legkedvesebb, legfontosabb, legemberibb?
Talán az 1960-as évtized a legemlékezetesebb, mert ez a korszak, az olvadás évtizede volt szerintem Magyarország legnyugodtabb időszaka. Badarságnak tartom, amit manapság mondanak – különösen olyanok, akik akkor még nem is éltek –, hogy diktatúra volt. Szerintem már nem volt az. Talán Váci Mihály verse (Még nem elég) jellemzi legjobban, mennyire fűtött minket a tenni akarás, és aki akart, sokat tehetett, ahogy a versben is van: „Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell!/És nem elég akarni: de tenni, tenni kell!” Nyüzsgő és mozgalmas irodalmi élet volt itt akkoriban, sok eseménnyel és sok remek alkotó kortársunkkal. Ez a pezsgés volt akkor a legfontosabb.
Sokfelé dolgozott, sok mindent csinált. Mitől, miért lett költő?
Én egy „mediterrán” pali vagyok, érzelmes, érző ember. A vers érzelmi, indulati kifejezésmód – el kellett mondanom az érzelmeimet. (Okos ne versekben legyen az ember.) Amikor megkezdődött az igazmondás a 1960-as évektől, elindult az enyhülés. Az olvadás egyik jelzője volt Jevtusenko (Babij Jar, Sztálin örökösei stb.), sokat foglalkoztunk vele, ő többször járt Budapesten. Akkoriban kezdték szervezni az irodalmi esteket is. Izgalmas volt, amikor egy falusi esten 200 ember ült, és érdeklődött az irodalom, a versek, a változások és a megjelent alkotó iránt. Ma ez már szinte elképzelhetetlen.
Régebben mondtam valahol, hogy „A vidékre járás, a folyamatos tanulás jó kiegészítő sportja volt a költészetnek”.
Hamar sikeres lett – volt kapcsolata Aczél Györggyel?
Összesen két találkozásunk volt Aczéllal. Először az 1960-as években Csepelen egy rendezvényen elszavalta egy fiú az egyik ütős versemet, amiért a főnökei kimarták. Aczél visszavetette – nem tűrte az ilyen hülyeségeket. (A hatvanas években Ladányi Mihály, Soós Zoltán és én amolyan fenegyerekek voltunk. Semmi mást nem csináltunk, csak számonkértük az elméletet a gyakorlatban. És az rendszerint nem rímelt.) A második találkozásunk az 1960–1970-es évek fordulóján egy kisvárdai kortárs esten volt. Az irodalmi esten felolvastam ugyanazt az inkriminált versemet. Egy helyi funkcionárius is ott ült a nézők között, és utána levelet írt Aczélnak – behívattak, és találkoztunk, de semmi folytatása nem lett. Aczélnak sem kegyeltje, sem üldözöttje nem voltam – amúgy kulturált, jól tájékozott ember volt, érdekelte az irodalom és művészet minden ága, ami azóta a legtöbb politikusra nem jellemző.
Kikkel volt személyes, baráti viszonyban az írók-költők közül?
Szoros barátság fűzött Ladányi Mihályhoz, Soós Zoltánhoz és Váci Mihályhoz – mi sokszor találkoztunk, és mindent megbeszéltünk. Egyébként az akkori irodalmi életben nem nagyon voltam benne, mert az urbánus vonalnak túl prosztó, falusi voltam, a népiesek pedig gyanúsan művelt embernek tartottak. Ebben a köztes helyzetben tárgyilagosabb tudtam maradni, ami szerkesztőként nagy előnyt jelentett. A barátaim inkább zenészek voltak, de az írók közül Szakonyi Károly, Csukás István ma is barátaim.
Teljesültek gyerekkori álmai, büszke arra, amit elért?
Gyerekkoromban világhírű karmester akartam lenni, de mindenképpen zenész. Ez a vonzalmam a mai napig megmaradt, és a zenei fordításokban, előadásokban, rádió- és TV-műsorokban kiteljesedett.
Két évig tartott ez az állapot, a második kötetem után megtámadott a Népszabadság, és a karakán Kardos György attól kezdve 20.000 példányban adta ki a könyveimet. Még manapság is 3000 példányban jelenek meg, ami fantasztikus a verseskötetek néhány száz darabos kiadásaihoz képest. Büszkeség? Igen, hízelgő ez az elismertség.
Rengeteg műfordítása van. Hogyan választotta ki a lefordítandókat?
Orosz költőkkel indult a fordítói munkám. Eredetiben tetszettek a versek, de hallani akartam magyarul is. Azután „olaszos” és „franciás” lettem, különösen a poitiers-i egyetemi félév alatt, ami egy reneszánsz irodalmi központ is volt. Tehát Pascoli, Dante, majd a franciák jöttek sorra. Közben a fordításokban is meghatározó lett a zene, mert úgy éreztem, hogy az operák régi magyar szövege nem hiteles. A Gyöngyhalász című opera például elsősorban a dal alapján vonzott (amit először hallottam, az Horváth Jenő dala volt Bizet zenéjére). A zenészekkel kapcsolatos információk összegyűjtése vezetett a részletesebb kutatáshoz és megismerésükhöz, amiből a zenetörténeti sorozataim kinőttek.
Miért lett ilyen erős kapcsolata a zenével?
Már Cegléden, a zeneiskolában nagy zenész, komponista álmokat szövögettem. Az első opusz A tenger című opera komplett zenéje és szövege volt. Jóval később írtam egy vígoperát A váltságdíj címmel, amit Dubrovay László zenéjével már 1999-ben bemutattak, de 2014-ben volt az Operettszínházban az igazi ősbemutatója teljes színpadi műként. (A zeneszerző ekkor nyilatkozott úgy a darabról, hogy az 1992-ben készült, A váltságdíj című vígopera évek óta a fiókban hevert, mert „áthallásos” témája miatt senki nem merte megrendezni, így színpadon most játsszák először). A „zenefertőzés” összességében alázatos segédmunkássá tett, ez a vonzalom egész életemet végigkísérte, és ma is erősen ösztönöz.
Azt hiszem, kiegészítésként a költő verse ad választ igazán a vonzalom okára:
Zene, belül
Parányi melegség,
mi átfut a szíven,
tétova szándék, mely
segíteni mozdul,
növő hajlandóság
más ember iránt – ez
mind muzsika bennünk.
Gyűlölet, amely csak
igazságtalanság
ellen lobban – szintén
muzsika mibennünk:
dübörgő s robusztus
zene, amely győztes
áradással önti
el a gonoszságnak
állásait lelkünk
szikkadt rejtekében.
Ezer megbicsaklott
indulat s derékba
tört álom szívsértő
éles törmeléke
alól buzog égre.
Mi fűzi Óbudához?
Elsősorban a hangulata. Barátom, Draveczky Balázs (a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum korábbi igazgatója) is sokszor hívott ide. Az ő verseskötetét a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) adta ki Győri D. Balázs névvel, amihez én írtam az előszót. Aztán – hogy a vendéglátásnál maradjunk – Cecei Tiborral, a Kéhli vendéglő tulajdonosával is találkoztam, ő is jó verseket írt, az óbudai Krúdy Gyula Kör évkönyveiben jelentek meg művei. Amikor találkoztam Merényi Judittal, az Óbudai Társaskör akkori vezetőjével, szorosabbá vált a kapcsolat. Ő volt az igazi népművelő a szememben, rendkívül agilis, hozzáértő és nagyon jó szervező. Egy előadóestemen a felkért művész lemondta a fellépést, ő vállalta a beugrást, elmondta a verseimet, hamarosan profi lett ebben is. Judit ötlete volt az Operamesék sorozat is, amit azután több zenetörténeti program is követett.
Ön ma is aktív, termékeny művész. Most csak 82 éves, de lehet, hogy egyszer mégis megöregszik?
Nem tervezem. Sportolgatok – reggeli torna –, mindenhová gyalog megyek. De eddig is minden órának leszakajtottam a virágát az életem során. Egy korábbi versemben írtam: „Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek/miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,/pedig adódna még idő kifogni az adott időn,/igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.”
