Ezek az írók − egymástól eltérő, sokszor egymásnak ellentmondó módon − megtagadják a hagyományos regény valamennyi elemét: jellem, cselekmény, tér és idő.
Esterházy Péter hétéves volt, amikor az „új regény” kifejezés megszületett Émile Henriot tollából, aki 1957. május 22-én méltatta Robbe Grillet Rések és Nathalie Sarraute Tropizmusok című regényét. Esterházy első művei két évtizeddel azután keletkeznek, hogy Robbe-Grillet és „csoportja” megkérdőjelezi a regény műfaját. Esterházy hasonlóra vállalkozik, mint az francia „új regény” képviselői, még esztétikai nézetei, írói módszerei is meglepő azonosságokat mutatnak azokéval, ám egy percig sem válik kérdésessé eredetisége. A legteljesebb mértékben illenek rá azok a szavak, amiket Kosztolányi mondott az írókról: „Az író az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet”. Már a Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) című korai írásában jobban érdekli a nyelvvel való játék, a nyelv születése, mint a nyelv használóinak sorsa.
A francia „új regény” és Esterházy művei között nem nehéz megtalálni a közös vonásokat. Szabó Gábor Esterházy időkezelésében Robbe-Grillet és általában a francia „új regény” hatását véli felfedezni: „az Iszkolás szinte lajstromszerűen idézi meg azokat az elbeszélői eljárásokat, melyeket az „új regény” kísérletezett ki az időtapasztalat megszokott rendjének megbontása érdekében.” – írja a „…Te, ez iszkol” című könyvében. A magam részéről minden olyan állítást, amely szerint az „új regény” hatott Esterházy írásművészetére, tévesnek tartok. Hatásról nem, egybeesésről annál inkább beszélhetünk Esterházy és az „új regény” viszonylatában. Elöljáróban idézzük Alain Robbe-Grillet és Esterházy Péter egymással felcserélhető gondolatait a hagyományos regény legfőbb ismertetőjegyéről, a mondanivalóról: „író az, akinek semmi mondanivalója nincs” – mondja a francia „új regény” meghatározó egyénisége. Esterházy pedig így vélekedik: „az gyanús, ha az írónak mondanivalója van.”
Pontosan fél évszázad választja el Alain Robbe-Grillet és Esterházy Péter csaknem szó szerint megegyező állítását az írói hivatásról. A hagyományos, de akár a modern irodalomhoz szokott olvasó és kritikus bizonyára mindkét esetben felkapja a fejét. Ám ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a két gondolat egybeeséséről. Legalábbis arra ne gondoljunk, hogy a két kijelentés azonos tőről fakad. Ami közös, az a hagyományos irodalom elutasítása. Ami merőben különböző, az, amit a francia „új regény” és Esterházy Péter a hagyományos regény helyett az olvasónak kínál.
Az alábbiakban Esterházy és a francia „új regény” tér- és időszemléletében próbálom kimutatni az egyezéseket és a különbségeket.
A tér
No, fiúk, most aztán hol a benn, hol a künn?
Esterházy Péter
A világ se nem fontos, se nem abszurd. Egyszerűen van.
Alain Robbe-Grillet
A klasszikus térszemléletet hiába keresnénk Esterházy műveiben. Ugyanakkor az „új regényre” − különösképpen Robbe-Grillet regényeire − jellemző leírás a leírásért, amely teljesen kiszorít minden mást a regényből, s amely az „être là”, a puszta „ottlét” esztétikáján alapul, szintén távol áll Esterházy térszemléletétől. Érdemes egybevetni Robbe-Grillet és Esterházy Péter leírásait. Látszólag semmi különbség. Ugyanaz a minden részletre kiterjedő aprólékosság, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ha Robbe-Grillet-nél átugorjuk ezeket a leírásokat, hamar a regény végére jutunk, míg Esterházynál a leírások a szereplők, a történet, az irónia, a humor kísérőjelenségei. A könnyebb összehasonlítás végett mind Robbe-Grillet-től mind Esterházytól egy asztalterítő és a rajta lévő tárgyak leírását választottam.
Robbe-Grillet leírása: „A kávéskanna az asztalon van. Ez egy négylábú, kerek asztal, semleges, valaha elefántcsont vagy fehér, sárgásfehér színű alapon vörös és szürke kockás viaszosvászonnal leterítve. Középen egy szögletes kerámia darab szolgál alátétként; ennek rajzolata teljesen eltűnt, legalábbis felismerhetetlenné vált a ráhelyezett kávéskannától.
A kávéskanna barna fajanszból van. Gömb formájú, rajta egy henger alakú szűrő, gombaszerű fedővel. A kiöntő egy elvékonyodó S, alul enyhén kiöblösödve. A fogója, ha akarjuk, fül formájú vagy inkább egy fül külső cimpájáé; de ez inkább egy nem sikerült fül, túlságosan kerek és lebeny nélküli, ami így egy „bögrefül” formájú. A kiöntő, a fül és a gombafedő krémszínűek. A többi rész nagyon egységes, fényes, világos barna.”
Esterházynál a Pápai vizeken ne kalózkodjban szerepel az alábbi leírás: „A fehér abroszon a mocsok egyszerű topológiája (sör, bor, menü, készétel, frissensült, a konyhafőnök ajánlata). Meghatódva vizsgáltam az alakzatokat, s csak másodsorban zavaromban. A boroskancsó alatt ovális folt lapult, szinte szabályos ellipszis; a lavinaszerűen terjeszkedő paprikászsíros sötétedés – amely az én poharamtól indult − még nem érte el, és ha hihetek az elszíneződött vászonrostoknak (amelyek jelzik, hogy a szaft − mert szaftról volt szó − minden tőle telhetőt elkövetett), akkor már nem is fogja. Legföljebb, ha újból kidől valami: de az más tészta − hogy egy képzavarral jussunk előrébb. E két főalakot számtalan pötty vette körül, olyan mértéktelen tülekedéssel, hogy már nem is számíthattak piszkálódásnak, csak díszítésnek. Nosztalgiával szemrevételeztem egy körökből álló, összetett látványt (amikhez egyébként is nagy érzékem van), pohártalpak silány lenyomatát: mostani munkahelyemen (aznap szabadnapos voltam) az abrosz sima, hófehér, a vasalás mentén támadt él jelzi a következő dimenziót.”
Esterházy leírásában a mesélő és a leírt tárgyak között állandó kapcsolat van. Az embernek ez a fajta jelenléte teljességgel hiányzik Robbe-Grillet leírásaiból. Ennek az író esztétikai alapállása az oka: a fenomenológia tanaival megegyezően Robbe-Grillet törekvése „a tárgyak pusztán külső és felszínes bemutatása”, amivel megszünteti a kapcsolatot az ember és az őt körülvevő tárgyak között.
Esterházy leírásait nem tudjuk „átugrani”, mert akkor lényegi dolgokról maradunk le, míg Robbe-Grillet-nél ezt könnyű szívvel megtesszük. Robbe-Grillet leírásai még akkor is „leválnak” a történetről, amikor magába a történésbe épülnek be.
Valami megtörtént már, tehát elmúlt. Ez azonban nem biztos.
Esterházy Péter
Sajnos, az idő csakhamar nem lesz többé úr.
Alain Robbe-Grillet
Az idő kategóriájával is speciálisan bánik Esterházy. „Nem érzem magam lekötelezettnek az időhöz”– mondja egy interjújában. „Regényidő, valóságos idő, valamint az ábrázolt idő egybefolynak” − jelenti ki másutt. A szubjektív idő felbomlik, egymásba mosódik, vagy ahogyan a Termelési-regényben olvassuk: „azt szeretném, ha az idő csak úgy becsorogna a regénybe”. Esterházyt akkor is foglalkoztatja az idő problematikája, amikor ennek látszólag semmi jele nem mutatkozik. A Hahn-Hahn grófnőben arról ír, hogy múlt, jelen és jövő együtt van a mai Budapesten: „valamennyi jövendőbeli Budapest már jelen van ebben a pillanatban, egyik a másikba csavarodva, összeszorulva, egybepréselve, szétbonthatatlanul.” Az „egymásba csorgó” időről van itt szó, amire a változatlanság a legfőbb jellemző. És ezt az idézett regényben egy lappal előbb egy olyan képpel illusztrálja, amelyik a Joliot-Curie térre való utalással félreérthetetlenül Örkény Apróhirdetés című novellájára kacsint: „Most az utcácskák helyén utcácskák vannak, a lendületes félkaréj körút helyén a körút, s a műemlékekben oly gazdag Vár hűlt helyén a műemlékekben oly gazdag Vár áll, s ugyanez igaz az emberekre is, e sorok írójára is, a Dunára is, és a Joliot-Curie térre is persze.”
A fogadós naplójában csupán annyit állít az időről, hogy „mozdulatlan”, s hogy „Valami megtörtént, tehát elmúlt”. Ám sietve hozzáteszi: „Ez azonban nem biztos”. A minden állítás megkérdőjelezése Esterházy művészetét ugyancsak az új regénnyel rokonítja. Nathalie Sarraute egymásnak ellentmondó nézőpontjai egymás állítását teszik bizonytalanná, egymás igazságait oltják ki. De Esterházy időfelfogása a legközelebb a Nobel-díjas Claude Simonéhoz áll, aki az időt nem próbálja semmilyen rendszerbe foglalni. A Le Monde-nak 1960 októberében adott nyilatkozatában ezeket mondja: „Az emlékezetben minden azonos szinten helyezkedik el: a dialógus, az emóció, a vízió együtt élnek. Egy olyan szerkezetet akartam kovácsolni, amelynek segítségével egymásután ábrázolhassam azokat az elemeket, amelyek a valóságban egymásra épülnek, egy pusztán érzéki architektúrát akartam találni.”
A Függőben Esterházy egy Thoreau-idézet segítségével akár Claude Simon regényébe is beillő megjegyzést tesz az időről: „ők minden időjárásban, a nap és éjjel minden órájában igyekeztek fülön csípni az időt, és vándorbotjukra is rávésni, két örökkévalóság, múlt és jövő határán állni, ami pontosan megfelel a jelen pillanatnak, s kötéltáncosként végigmenni azon a vonalon, megvetették a várakozást, a jövő, így ők, megfojtja a pillanatot, ezzel szemben a múlt kitágítja, kétségtelenül szövevényesíti, de ez a bonyodalom gazdagság és nem kacat, tehát semmiképpen sem dolgozik ellene, nem lehet a múlt elemeire, így ők, pöcsétet ütni, és dossziéba tenni”.
Az ötvenes években a francia „új regény” az irodalmi élet középpontjában volt. Ennek ellenére, dacára annak, hogy számtalan fordítás jelent meg a világ minden táján, olvasóközönsége rendkívül csekély számú. A francia „új regény” ma már nem több – nem is kevesebb – , mint egy irodalomtörténeti korszak. Esterházyt, akinek olvasótábora egyre bővül, ma már a modern európai irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon.
Magyar Miklós: Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter című kötetének online bemutatója itt nézhető meg!
