rovatok
gyűjtő | 2018 tavasz
Fotó: Hernád Géza
Vig György
TÉR, ZENE, SZERETET, SZIGET ÉS VIZEK
Gerendai Károly a gyűjtőszenvedélyről és az időről
Aki először néz körül a Sziget Kft. irodaházában az Óbudai-szigeten, valószínűleg meglepődik, hiszen az egykori Gerendai-birodalom központja úgy fest belülről, mint egy kortárs művészeti múzeum. A folyosókat, a tárgyalókat, az előcsarnokot neves magyar képzőművészek képei díszítik, a főnök irodájában pedig még a falnak támasztva is festmények állnak.

Azóta is sok időt tölt itt, mióta eladta a fesztivál tulajdonjogát?

Sokkal kevesebbet, mint régen, mostanában csak heti egyszer szoktam bejönni a hétfő délelőtti vezetői értekezletekre. A folyamatos pörgést már elengedtem, de nem azért, mert eladtuk a cég 70%-át, hanem mert már a befektető megjelenése előtt, tőle teljesen függetlenül eldöntöttem, hogy a 25. Sziget Fesztivál lesz az utolsó, aminek a szervezésében aktívan részt veszek.

Kiöregedtem, és már nem értem eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését ahhoz, hogy én határozzam meg továbbra is a rendezvényeink fő irányvonalát.

Ha fontos nekem a fesztiváljaink jövője – márpedig bizonyos értelemben a gyerekeimről van szó –, az is fontos, hogy mi lesz velük, ha már nem én vagyok a legnagyobb tulajdonos, tehát teret kell engednem a lelkes és innovatív gondolkodású fiatalabb kollégáknak.

Roskó Gábor: Rózsa Sándort elfogja a borkommandó

Egy időben fesztiválokat „gyűjtött”, a Sziget mellett olyanokat, mint a Balaton Sound, a Telekom VOLT Fesztivál, a Gourmet Fesztivál, a Gyerek Sziget. De szerette a különleges autókat, meglehetős borgyűjteménnyel rendelkezik, és már egy komoly galériát megtölthetne a kortárs művészektől származó alkotásokkal.

Ami a fesztiválokat illeti, számomra a szervezés hobbi is volt, nemcsak munka. Velem mindig az történik, amikor valamibe belefogok, hogy közben még inkább megjön hozzá a kedvem. Mivel ilyenkor elmosódnak a határok a szórakozás és a teendők között, előbb-utóbb azon veszem magam észre, hogy egyre több fesztivált szervezünk, vagy újabb és újabb éttermet nyitunk. Ráadásul sok minden érdekel, ezért több dolgot is igyekszem egyszerre csinálni, aminek a vége viszont mindig az, hogy szembesülnöm kell azzal a szigorú ténnyel, hogy egy napba csak 24 óra fér bele. A legtöbb projektemet csak „kipróbálni magamat” alapon kezdtem el.

A műtárgy gyűjtés azért egy picit más sztori, mert persze ebben is benne van a sznobériám, de benne van az a személyes történet is, hogy sok olyan alkotó volt a környezetemben, aki multifunkcionális, azaz nemcsak képzőművészként próbálta ki magát, hanem zenészként is.

Rendezvényszervezőként, legalábbis az első időszakban főleg ezeket a zenei világban is jelen lévő művészeket ismertem meg. Mivel kialakult velük valamilyen személyes viszonyom, úgy gondoltam, hogy azáltal, hogy a képeiket is kiteszem a falamra, új szintet hozok be kapcsolatunkba.

Ef Zámbó István: Hűtő

Volt ebben karitatív motiváció is, úgy értem, hogy így támogatta az anyagilag nem igazán elkényeztetett képzőművészeket?

Volt, akinél benne volt ez is. Mivel az ismerősöknek beleláttam a magánszférájába is, tudtam, hogy jól jönne, ha vennék tőlük pár képet. A gyűjteményemben vannak olyan alkotások, amelyeknél inkább a művész emberi oldalát értékeltem, és azt gondoltam, hogy a vásárlásommal nemcsak magamnak szerzek örömöt, hanem neki is segíteni tudok, de túlnyomó részt persze azért vettem képeket, mert tetszettek. Ráadásul szerencsére elég gyakori az az eset, amikor ez a két dolog egybeesik, mármint, hogy tetszik is az alkotás, meg segítek is vele az alkotónak.

Elég személyes viszonyom van a képekkel, ezért amikor valamit megszerzek, sose gondolok arra, hogy majd valamikor haszonnal adhatom-e tovább. Sőt még a gondolatától is viszolygok, hogy eladjak bármit a gyűjteményemből.

Míg a legtöbb gyűjtőnek érthető módon az is szempont, hogy mennyire éri meg az adott kép, mennyire fő mű, mennyire emelkedik várhatóan az értéke, nálam ilyen nincs.

Gyerekkorában is gyűjtött dolgokat?

Persze, mindenfélét, gyufacímkét, bélyeget, fémpénzeket, matchboxot, még sörösdobozt is. Tehát valamit mindig gyűjtöttem, de egyik sem volt olyan kitartó tevékenység, amiről tényleg azt lehetne mondani, hogy érdemi gyűjtemény lett belőle.

El Kazovszkij: Az új oszlopos szentek

A sörösdobozról jut eszembe, hogy sose szerette az alkoholt, gyakorlatilag absztinens, mégis nagy borgyűjteménye van. Miért?

Valóban gyűjtöm a borokat is, igaz ma már kevésbé lelkesen, mint korábban. Ez például úgy alakult ki, hogy bár tényleg nem iszom alkoholt, de szívesen megyek borkóstolókra a baráti társaságommal. Jó dolognak tartom a barátokkal járni az országot, a pincéket látogatni, megismerkedni a borvidékekkel, a borászokkal. Nyilván mindig én voltam a sofőr, de még így is hülyén éreztem magam, hogy mit keresek egy borászatban, ha nem iszom.

Zavaromban kitaláltam, hogy akkor legalább emlékbe veszek én is mindenhol pár üveg bort, aztán ahogy egyre több lett belőlük, elkezdtem tudatosabban gyűjteni a borokat, olvasni a szaksajtót.

Így már nekem is lett közöm ehhez az egészhez. Miután lett egy több ezer palackos gyűjteményem, már nem jövök zavarba, ha a borokról kell valakivel beszélgetni.

Meg se kóstolta őket?

Maximum egy kortyot kérek a borkóstolókon, de azt sem nyelem le, csak ízlelgetem, aztán kiköpöm. Visszatérve a történet gyűjtés oldalához, a tárgyakhoz való viszonyom mindig is meghatározó volt az életemben. Volt sok olyan vágyam, ami miatt a környezetem sokáig inkább csak megmosolygott, mint például az a gyerekkori ábránd, hogy egyszer nekem is lesz egy Maserati sportkocsim. Szerencsére sokat sikerült megvalósítani közülük még viszonylag fiatalon, viszont csak 40 éves koromban lett először saját tulajdonú ingatlanom. Persze előtte is laktam valahol. Amikor 16 évesen elköltöztem otthonról, a barátaim szülei fogadtak be. Amikor a gimi mellett dolgozni kezdtem, már lett keresetem, és albérletekben laktam, aztán ahogy családom is lett, és egyre sikeresebb lett a cégünk, már megengedhettem magamnak, hogy egész jó lakásokat béreljek, de úgy gondoltam, nem kötök kompromisszumokat, addig nem kell saját ház, amíg nem lesz lehetőségem olyat venni, amit megálmodtam magamnak.

Van bennem egy fura, nagyfokú sznobizmusból építkező tárgykultusz, ami az öngyújtótól kezdve az órámon át a családi házig egy csomó dolog kiválasztásánál működésbe lép.

Már gyerekkoromban kialakult bennem ezzel kapcsolatban egy csomó frusztráció. Inkább nem hordtam egyáltalán órát addig, amíg meg nem vehettem magamnak egy olyan darabot, ami végre kielégítette a vágyaim. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok az a típus, aki szereti, ha a ruháján lévő feliratról azonnal látják, hogy milyen drága volt. Nem magamutogató sznob vagyok, aki a világnak szeretné bebizonyítani, hogy mi mindent engedhet meg magának, inkább minőség- és márkafüggő vagyok. Nekem az számít, hogy a tárgyakban legyen meg a hozzáadott érték, az az anyagminőség, dizájn, technológia, innováció stb., de leginkább egyediség, amitől azt érzem, hogy ez a kategóriájában a legjobb. Ha valamiről ezt gondolom, akkor azt birtokolni szeretném, együtt akarok vele élni, használni, például hordani szeretném, vagy csak egyszerűen nézegetni. Néha már vicces, vagy másoknak inkább irritáló túlzásokba is esek. Lehet, hogy ez már a kapuzárási pánik, de nemrég vettem egy márkás gitárt és egy erősítőt, csak azért, mert mindig irigykedve néztem ezeket a tárgyakat a színpadokon a profi zenészeknél.

Az én esetemben elsőre még nem is tűnhet extrém dolognak egy menő gitárt birtokolni, csakhogy soha életemben nem tudtam gitározni. A boltban nem is mertem elárulni, hogy magamnak veszem.

Ez még mindig jobb, mintha egy 200 lóerős épített chopperrel állított volna haza. Fog rajta játszani is, vagy csak örül, hogy van?

Persze, remélem, hogy valamit majd prüntyögök. A feleségem rögtön kikötötte, hogy fogadjak egy gitártanárt.

Ebből is látszik, hogy valódi gyűjtő azért vadászsza le a tárgyakat, mert szeret gyűjteni, illetve, hogy a gyűjteményében található holmikra gyakorlatilag semmilyen praktikus szempontból sincs szüksége.

Amikor piszkálnak, hogy absztinens létemre miért gyűjtök bort, azzal szoktam példálózni, hogy a filatelista se nyalogatja fel borítékra a gyűjteményét, hogy elküldhesse egy levélen. A gyűjtői szenvedély nem arról szól, hogy használni is akarod azokat a tárgyakat, hanem arról, hogy elmondhasd, sikerült megszerezni őket.

Horváth Tibor: Kultúáért

Mikor kezdett műtárgyakat gyűjteni?

A legelső képet 20 éves korom körül vettem. Egy váci étteremben láttam meg egy orgonacsokrot ábrázoló Meiszter Kálmán festményt.

Édesanyám nem sokkal azelőtt halt meg autóbalesetben, és az orgona volt a kedvenc virága. Gyerekkoromban mindig szedtem neki egy csokrot hazafelé az iskolából.

Az alkotóról addig nem is hallottam, a stílusa teljesen más, mint amiket szeretek, de a kép akkor és ott megfogott, ezért megvettem ezt a festményt, kb. kéthavi bevételemet adva érte. Utána még 2–3 év eltelt, amíg megint vettem egyet.

Megvan még az az első?

Persze, eddig a konyhában volt, most egy nagy átalakítás miatt új helyet kell keresnem neki. Semmilyen szinten nem illeszkedik bele a gyűjteményembe, de az a festmény másról szól.

Az iroda folyosói modern művészeti galériaként is felfoghatók

Mikor kezdte tudatosan gyarapítani a gyűjteményét?

Egy idő múlva már kicsit tudatosabban vettem a képeket, de még mindig nem azzal a céllal, hogy majd egy gyűjteményt fogok összehozni. Vásároltam pár dolgot Bada Dadától vagy Dr. Máriástól, a Tudósok zenekar két művészétől és az egykori Bizottság-tagoktól: ef. Zámbó Öcsitől, fe Lugossy Lacától, Wahorn Andrástól. Azért tőlük, mert személyesen is jól ismertem őket, és mivel kedveltem a zenéjüket, egyéniségüket, azt gondoltam, hogy ha már eredendően képzőművészek, azt az oldalukat is jobban megismerném. Később megismerkedtem újabb alkotókkal, és tőlük is vásároltam. Egy idő után annyi képem lett, hogy már az is számított, hova akasszam ki őket. A képnek nem jó, ha raktárban hever, azért készült, hogy lássák.

Alapvetően otthon, vagy az aktuális irodámban tudtam kitenni a gyűjteményem darabjait. Ahogy nőtt a cég, egyre nagyobb irodákba költöztünk, újabb felületek keletkeztek a képeimnek.

Fura versenyfutás, hogy éppen képből van több vagy szobából. Vissza is fogom magam a vásárlásban, ha éppen azt látom, hogy nincs hova tenni.

Ma már tudatosan gyűjt?

Nem igazán, hiszen a mai napig nem tudom megmondani, hogy inkább a figuratív vagy a nonfiguratív, a kortárs festészet vagy a fotó érdekel. Persze ha katalogizáljuk, akkor kijelenthetjük, hogy elsősorban nonfiguratív festményeim vannak, de nincsenek nálam tudatos szabályok. Mindenből azt választom, ami valamiért megtetszik.

Kiművelte magát a hazai a kortárs képzőművészetben elméleti szinten is?

Nem mondhatnám, hogy tudatosan próbáltam magam kiművelni, de mivel érdekel, igyekeztem utána olvasgatni a dolgoknak. Autodidakta módon megpróbáltam legalább annyira képezni magam, hogy ne feszengjek, hogy nem értem miről van szó, ha szakemberek beszélgetnek.

Azt gondolom, hogy a gyűjteményemmel már inkább egy középkategóriás gyűjtőnek számítok, míg a tudásommal még legföljebb egy érdeklődő amatőr szintjénél tartok.

Előképzettségem egyáltalán nem volt, a gimnáziumi rajzórákon nem különösebben kaptunk ilyen típusú képzést. Az a fura helyzet alakult ki, hogy előbb voltak szakemberek által jegyzett műtárgyak a birtokomban, és csak utána próbáltam megnézegetni, hogy mit is kell tudni róluk.

Aatoth Franyo: A milotai gyilkos című képe előtt

A kortárs képzőművészetet illetően egy laikus néha nehezen tudja eldönteni egy adott képről, szoborról, hogy valódi műalkotás-e vagy divatlufi. Egy bennfentesnek számító gyűjtő pontosabban érzi az értékeket?

Ez még „belsősként” is sokszor bizonytalan kérdés, hiszen önkifejezésről van szó, és az önkifejezés egy eléggé szubjektív és nehezen kategorizálható dolog. Én főleg azokat a jellemzően nagyméretű installációkat nem tudom hova tenni, amik ugyan a legtöbbször nagyon látványosak és érdekesek, de gyűjtői szemmel értelmezhetetlenek. Olyasmikre gondolok itt, amikor például valaki kifesti feketére a galéria falait, azaz olyan műalkotást készít, amiről már a kitalálás pillanatában egyértelmű, hogy sose lesz rá vevő.

Egyik oldalról bírom, ha valaki úgy csinál valamit, hogy annak aztán tényleg nincs gyakorlati haszna, de a racionális énemmel a másik oldalról meg azon gondolkodom, hogy ezek a művészek vajon az alkotói tevékenységükből szeretnének-e tényleg megélni.

Persze lehet, hogy csak túl földhözragadt vagyok, hiszen, ha valaki fölkerül a térképre azáltal, hogy valami igazán egyedi, érdekes dolgot csinált, akkor nem gond, hogy nem volt bevétele. Végül is a performance-ok is a legtöbb esetben a pillanatnyi hatásokról, érzelmekről szólnak, mégis sokan lettek általuk közismert művészek, akik aztán az így megszerzett hírnevüket már kamatoztatni tudták.

Mik a saját értékelési szempontjai?

Gyűjtőként azzal az alkotással tudok valamit kezdeni, amivel együtt lehet élni. Mindegy, hogy egy irodatérben vagy egy lakótérben, mert ebből a szempontból nyilván mások azok a műtárgyak, amiket az ember a hálószobájába is beenged, vagy amiket az irodafolyosón, egy tárgyalóban, esetleg egy étteremben helyez el. Az mindenképp fontos, hogy szeressem az adott műveket nézegetni, érzelmeket váltson ki belőlem.

Azt kifejezetten szeretem, amikor a képnek van valami története, amit elmesél az alkotó. Ettől megszemélyesül a számomra, ahogy azt is kedvelem, ha van mögöttes tartalma, ami valamilyen módon megérint, üzenet szinten is.

Azokat a festményeket is szeretem, amikben van egy kis groteszk humor, mert minden alkotás a maga módján reagál a világ dolgaira, a minket érő hatásokra. Van, aki versben vagy dalban mondja el a hangulatát, a gondolatait, van, aki meg inkább képben. Az nagyon sokat számít, ha ismerem az alkotót, mert innentől a műveivel is más a viszonyom. Van néhány számomra kedves művész, akik például ritkán üzennek valami direkt, konkrét dolgot a képeikkel, nekem mégis mondanak valamit. De ezt nem szeretném túlmagyarázni, nem tudok képeket elemezni, és nem is akarok. Vagy megfog valamiért egy kép vagy nem. Ha nem, akkor hiába magyarázzák a szakértők, hogy milyen jelentős mű, akkor sem vágyom rá.

Wahorn András: Fehér alapon

Szokott festményt ajándékozni?

Erre is volt példa, de inkább fotókat szeretek adni. Meglátásom szerint a fotók jobban működnek a legtöbb közegben, kevésbé függenek a személyes ízléstől. Nem mondom, hogy nagy feneket kerítek a dolognak, de ha műtárgyat ajándékozok, akkor általában van bennem hátsó szándék. Volt olyan, aki képet kapott tőlem ajándékba, és később maga is vett ugyanattól a művésztől. Nagyon élvezem, hogy az ismeretségi körömből egy csomó mindenkit sikerült megfertőzni, sőt akad köztük olyan kolléga is, aki egész komoly gyűjteményt kezd építgetni.

Egy fiatal művészettörténész srác, Tóth Pali segít abban, hogy dokumentálva és katalogizálva legyen a gyűjteményem.

A munkatársaim megkeresték, és a távollétemben megszervezték, hogy Pali tartson nekik az irodában egy tárlatvezetést. Azt is fontos küldetésünknek tartom, hogy a Szigeten egyre nagyobb hangsúlyt fektettünk a látványvilágra. Azzal, hogy tehetséges művészeket, alkotóközösségeket vontunk be, nemcsak izgalmas és látványos installációk, műalkotások születtek, hanem ezzel együtt a fiatalok széles tömegei számára sikerült trendibbé és közérthetőbbé tennünk egy eddig általuk elvontnak gondolt műfajt.

Kizárólag olyan képeket gyűjt, amelyeknek ismeri az alkotóját?

Nem mondhatnám. Van például pár olyan műalkotásom is, amik még a korai gyűjtői útkereső időszakomban kerültek hozzám. Amikor az 1990- es évek vége felé eldöntöttem, hogy tudatosan elkezdek képeket gyűjteni, akkor még nem alakult ki bennem egyértelműen, hogy mit is akarok.

Akkoriban Kieselbach-aukciókon is vettem képeket, leginkább a XX. század első feléből, ma már inkább klasszikusnak mondható festők műveit.

Nem sok alkotásról beszélünk, tizenegynéhány képről van szó. Így utólag persze már látszik, hogy akiket akkoriban vettem – Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bortnyik Sándor, Anna Margit, Országh Lili –, stílusban tulajdonképpen azoknak az előfutárai, akiket a maiak közül is a leginkább kedvelek. A kérdésre visszatérve, az aktuális kedvenceim egy részét már nem is ismerem személyesen. Például Várnai Gyulát, Nádler Istvánt vagy Bukta Imrét alig ismerem. Bár találkoztunk, de nem abban a minőségben, hogy emberi oldalukról is legyen lehetőségem megismerni őket. A korán elhunyt Mulasics Lászlóval sosem találkoztam, valamiért mégis nagyon megérintenek a képei. Persze vannak olyan lieblingjeim is, akikkel kifejezetten jóban vagyok, mint Tar Hajnival, Máriás Bélával vagy Bódis Barnával, de ma már a személyes ismeretség sokkal kevésbé fontos, mint az elején, amikor enélkül valószínűleg bele sem kezdtem volna a gyűjtésbe.

Dr. Máriás Béla: Polipon bicikliző Apehadminsiztrátor

Csak magyar alkotásokat gyűjt?

Csak minimális számban van külföldi festményem. Azt a keveset, ami bekerült a gyűjteménybe, többnyire itt láttam valamilyen kiállításon, és megtetszett, vagy magyar galeristája van az alkotónak.

Azt tudom mondani, hogy 90 százalék fölötti a gyűjteményemben a hazai és a kortárs arány. Ahogy említettem, van egy kis rész, amit az elődei tesznek ki a mostani kortársaknak, illetve nagyjából hasonló mennyiségben szerepelnek a nem hazai művészek képei.

Olyan festőktől is vannak képeim, mint például Aatoth Franyo (Tóth István) vagy Tót Endre, akik ugyan magyar származásúak, de nem Magyarországon élnek.

Jár kiállításokra?

Kevesebbet, mint szeretnék, de ami nagyon érdekel, arra azért megpróbálok eljutni. Általában igyekszem nem a protokolláris megnyitóra menni, hanem véletlenszerűen benézni. Nem igaz, hogy egyáltalán nem, de csak ritkán megyek el olyan alkalmakra, ahol tudom, hogy csomó mindenkivel bájcsevegni kell, és kevesebb figyelmem jut majd a képekre, mint a látogatókra.

Mekkora most a gyűjteménye?

Kétszázötven felett van a művek száma, most már inkább közelebb a háromszázhoz.

Ezt mind el tudja helyezni?

Azért ennyi, mert ennyit tudok kitenni. Egy darabig próbáltam megtartani az arányokat, nem túlzsúfolni a tereket, de mára egyszerűen elbuktam. Azt mondtam, hogy a fenébe is, nem tudok egy csomó képet normálisan kitenni, pedig még ezt is és azt is szeretném.

Végül az történt, hogy otthon még feltettem a falakra plusz huszonvalahány képet, azokat a felületeket is megtöltve, amikről eddig úgy éreztem, hogy már megerőszakolnám a harmóniát, ha még oda is raknék.

Ha nincsenek terek, ahova felakaszthatom az új képeket, az mindig elveszi a gyűjtői ambíciómat is.

Alapítson egy saját múzeumot.

Nem akarok emlékművet állítani magamnak, inkább más projektekben gondolkodom. Az új vállalkozásoknak új iroda kell, ahol előbb utóbb mindig új falfelületek jönnek létre. Mondjuk a Lupa-stranddal például az az egyik nagy problémám, hogy ott nincs hová tenni képeket.

Nem hiányzik a Sziget, a világraszóló fesztivál?

Amíg aktívan részt vettem benne, irányítottam, nagyon élveztem. Valójában mindig is élveztem, amit csináltam, csak egyszerűen túlhúztam. Annyi mindent szerettem volna a Sziget mellett még csinálni, amennyit már nem lehet megfelelő odaadással és precizitással elvégezni. Nem vagyok egy lustálkodó típus, általában napi 5–6 órát alszom, de ha ennél is kevesebbet pihenek, akkor már nem bírom a strapát. Eljutottam oda, hogy már nemcsak olvasni nem maradt időm, hanem a barátaimra és a családomra se.

Tudomásul kell vennem, hogy úgy nőtt fel a fiam, aki most 24 éves, hogy gyakorlatilag alig találkoztam vele fiatalabb korában. Nem szeretném ezt a hibát a két kislányommal is elkövetni.

Maradtak azért az éttermek, a Lupa-tavi álmok, a fesztivál ügyekben is részt vesz…

Oké, de úgy érzem, hogy ez már kezelhető men˝ˇnyiség. A legnagyobb falat az elmúlt huszonöt évben a Sziget volt. Nagyjából az időm 45–50 százaléka folyamatosan azzal telt. Az elején persze a 99 százaléka, de még huszonöt év után is közel felét a kapacitásaimnak a Sziget cég irányítása tette ki. Ahogy a Sziget egyre önjáróbbá vált, mellette belekezdtem a Costes éttermektől a Budapest parkig, a WAMP-tól a Lupa-tóig mindenféle egyéb projektekbe. Ezekből mindenképp redukálni kellett, így a legtöbb időt elvevőt próbáltam elengedni, mert így tudtam a legkevesebb áldozattal a legtöbb kapacitást felszabadítani.

A strand még nyitásra vár

Mire redukált?

Munka szintjén most elsődlegesen a Lupa-tóval foglalkozom. Bármilyen hülyén hangzik is, de tényleg úgy van, hogy fiatal koromban jó fesztiválokra szerettem járni, később jó éttermekbe, most meg szép vízpartokra, strandokra szeretnék.

Ezért találtam ki, hogy csinálok Budapestnek is egy darabka pálmafás tengerpartot, amihez nem kell elvándorolni a világ végére, de ugyanazt az életérzést át lehet élni.

A Lupánál megteremthető mindaz, amiért az ember utazni akar. Olyan türkizkék a víz, olyan homokos a part, amit egyébként csak képeslapokon látunk, és mindez itt, 2,5 kilométerre Budapesttől. Emellett szeretnék sokat foglalkozni azokkal, akiket elhanyagoltam: a családommal, a barátaimmal. Ha kedvem van velük megnézni a mohácsi busójárást, akkor ne az legyen, hogy remélem, jövőre vagy jövő után majdcsak belefér, hanem mondhassam az utolsó pillanatban is, hogy üljünk be az autóba, és indulás.