Mikor kerültél a Budapest Galériába, és hogyan kapcsolódott össze a Te életed, valamint a Budapest Galéria története?

Hét éve dolgozom a galériában. Az akkori intézményvezető, Szegedy-Maszák Zsuzsa felkérésére jöttünk Gadó Flóra kolléganőmmel együtt. Ekkortájt generációváltás is zajlott a galériában, Andrási Gábor és Török Tamás távoztak a szeniorok közül, a mi érkezésünkkel együtt járt egy másfajta lendület és  művészeti elköteleződés is. 

A Budapest Galéria két osztályból áll, a kortárs művészeti kiállításokért, kapcsolódó rendezvényekért és a művészcsere-programért felelős Kiállítási Osztályból és a Fővárosi Önkormányzat tulajdonát képező köztéri szobrok és emlékművek felállításában, gondozásában és karbantartásában illetékes Köztéri Műalkotások Osztályából. A nemzetközi művész csereprogram keretében 14 európai várossal tartunk kapcsolatot, alkotói ösztöndíjjal művészek és kurátorok érkeznek Budapestre, tőlünk hozzájuk mennek egy-két hónapos rezidencia programra. 

Idejövetelem után erősödött meg a ma is képviselt, hazai, nemzetközi, régiós szinten releváns társadalompolitikai üzenetet hordozó elköteleződésünk.

Ahogy szűkül a kulturális intézményrendszer Magyarországon, ahogy elvesztünk tereket a szó fizikai értelmében, másrészt bezárulnak terek a szó átvittebb, metaforikusabb értelmében, úgy lett egyre nagyobb tétje annak, milyen kiállítási programot viszünk. A galéria is elszenvedett egy fájdalmas veszteséget: 2018-ban ki kellett költöznünk a Bálnában található nagyszabású kiállítóterünkből. Ezt a hiányt azóta sem sikerült orvosolni. 

Az egyre kiterjedtebb öncenzúra miatt a kritikai gondolkodást előkészítő és a mainstream politikai közbeszédből hiányzó gondolatok megfogalmazása egyre nagyobb vállalás. Meghatározó tapasztalatunk, hogy mennyire más ma megfogalmazni egy kritikai gondolatot, mint  a 2010-es évek elején. 

Érezzük és visszajelzésként is megkapjuk, hogy van tétje a munkánknak, hiszen alig van tér a magyar társadalomból úgyszólván kirekesztett, marginalizált csoportokkal, tendenciákkal való szolidaritás kifejezésére. Korlátozott anyagi lehetőségek mellett, de itt még mindig van terepe a szabad gondolkodásnak, az általunk meghatározott ügyek tematizálásának, és mindezt minden erőnkkel óvjuk. 

Melyek voltak az elmúlt évek általad legfontosabbnak tartott kiállításai?

Olyan témákkal tartjuk fontosnak foglalkozni, amelyek kevés intézményi reprezentációt kapnak. A felvett gondolatokat akár éveken keresztül továbbvisszük, körbejárjuk több nézőpontból. Az elmúlt időszak akár  programadónak is nevezhető kiállításai is felvázoltak egy hosszútávú tervet.

Kiemelendő projektnek gondolom az Erőszakról című kiállításunkat, amely a nők elleni háborús erőszak témájából kiindulva a nők elleni strukturális erőszak sokkal szélesebb értelmezését taglalta, a patriarchátus megkérdőjelezését demonstrálta. Fontos eseménysorozatként emlékezem a Flaszter Köztéri Kortárs Művészeti Biennáléra, amelynek keretében megvalósítottuk a DePART csoport a Porajmos emlékezetével foglalkozó projektjét, amelynek a téglagyári gyűjtőtáborok révén erős óbudai kötődése is van. Ökológiai és feminista szempontú megközelítést is képviselünk, egyszerűen mondva: a szabadsággal szerettünk foglalkozni, és ezt szeretjük szabadon tenni. A következő kiállításunk, Szász Anna kurátori munkájának hála, a női közösségek társadalomformáló erejét mutatja be, egy a Magyar Tudományos Akadémiába közösségi módon készült fantasztikus 19. századi szőnyeg kapcsán. Ebből kiindulva a kiállítás 19. századi és kortárs munkákat mutat be, számos országból, olyanokat, amelyekben a textilek a közösség összetartásának szimbólumai és a történelem által halványabban rögzített nagy tetteket tesznek megismerhetővé. Láthatjuk ezt is egy szimbolikus térfoglalásnak, még akkor is, ha a kiállítás kulcsdarabját, az MTA dísztermének egykori, virágos mezőt ábrázoló hatalmas szőnyegét, hely hiányában, csak feltekerve tudjuk bemutatni.

Honnan érkeztél a Budapest Galériába, mit kell tudni a szakmai előéletedről?

Négy évig vezettem a szintén fővárosi fenntartású Trafó Galériát, ott alapoztam meg azt a társadalmi, politikai témák iránt elkötelezett, régiós fókuszú, de azért nemzetközi kontextusban dolgozó, alapvetően a művészet ágenciájára építő kurátori praxist, amiben ma is hiszek. 

A Trafó után a Ludwig Múzeumban dolgoztam, ami erős referencia, nemzetközileg látható, nagy intézmény, de a vezetőváltáskor eljöttem, és elkezdtük kollégáimmal az első OFF Biennálét szervezni 2015-ben. A Budapest Galéria és az OFF Biennálé szakmai identitásom két alappillére.

Szerencsés vagyok, mert ez a két rész nem kerül konfliktusba, alapvetően ugyanazokat az értékeket képviselem itt is, ott is. 

Kis országban élünk, minden fontos intézményből egy van, és ha jól értem, arról is beszélsz, hogy a horizontális szerveződés helyett/mellett meg kell tanulni más struktúrákat kialakítani?

Az intézményrendszer sérülésével láthatóvá vált, hogy nem tudunk a dolgok organikus folyamatosságára építeni, mert mindig újra kell kezdenünk.  Reszponzív működés a miénk, készen kell állni, reagálni a történésekre, a változó körülményekre. Egy intézményt az együttműködés, a partneri hálózat stabilizálhat valamelyest, amikor inog a talaj. 

Lehet-e egymásra támaszkodni, egymást segítve lehet-e másképpen felépíteni egy kulturális ökoszisztémát? 

Nem lennék most intézményvezető, ha az OFF Biennálé, egy civil szervezet megalakulásával, formálódásával nem tanultam volna meg milyen különböző közösségekkel együttműködni. Az intézményi munka erősen hierarchizált, de az biztos, hogy ha nem akarom átélni a vezetői magányosságot, akkor ezeken a kereteken belül a lehető legnagyobb hozzáférést kell biztosítani a kollégáimnak az ügyekhez.  A vezetői felelősség része az is, hogy megbeszéljük, megosztjuk a dolgokat, ahol lehet, közösen döntünk. 

Mindkét helyen kiváló csapattal dolgozom, és hiszem, hogy minden munkát, még egy intézmény vezetését is csak közösségi módon lehet jól csinálni, mert olyan szorítások között élünk, hogy ha nem tudunk egymásra támaszkodni szakmailag és emberileg, akkor végünk. Erős bizalmi háló nélkül nem jutunk sehova.

Milyen hagyományra tudsz építkezni, mit viszel tovább a Budapest Galéria múltjából?

Budapest Galéria korábban is különleges helyzetben volt Török Tamás jóvoltából. Tamással, aki szabadságharcos, különbözhet a művészetről alkotott véleményünk, de egyet gondolunk az adott politikai, társadalmi közegben a művészet és az intézmény felelősségéről.

Ennek a helynek szabadság alapú működést kell követnie, erős morális sztenderdek mentén – erre jó referencia Tamás, az ő idejében is progresszív programot vitt a galéria.

A rendszerváltás előtti évtizedben, amikor ugyan halványuló, de azért mégis politikai kontroll alatt működtek a közintézménynek, szabadabban lehetett létezni a belvárostól távolabb. Nem gondoltam volna, hogy a 2020-as években hasonlót kell megtapasztalnunk, mint amit az elődeinknek a kádárizmus végnapjaiban, nevezetesen, hogy vállalásnak számít a kritikai gondolkodás, a kiállás a szabadságjogok mellett.

A legnagyobb eltérés az, hogy mi már nem fogadunk kiállításra jelentkezéseket, nem tudjuk kiszolgálni – az egyébként érthető – budapesti művészigényeket, mert ahogy fogyott körülöttünk a levegő, úgy kellett ezt a pici levegőt ergonomikusan és nagy felelősséggel felhasználni.

Jóvá kell hagyatnotok valakivel  a kiállítási programot? 

A Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójának bemutatjuk a programot, de amióta itt dolgozom, még soha nem kaptunk semmiféle korlátozó iránymutatást. 

A legerősebb korlátozás, amit sajnos folyamatosan megtapasztalunk, a térvesztés, a szó fizikai értelmében. Az említett nagyszabású kiállítóterünk pótlása nem történt meg, nagyívű gondolatokat, fontos állításokat fejtünk ki hazai és nemzetközi kiállítások formájában egy lakásgaléria méretei között. Ez a térvesztés persze szimbolikus is, a kortárs kritikus kultúra egészét érinti. Sok éve tervbe van véve, hogy megkapjuk a Városháza Gerlóczy utcai szárnyának egy teremsorát, elkészültek az építészeti tervek, de a folyamat financiális okokból megállt. Ekkor a köztér felé indultunk, megrendeztük a Flasztert, egy kifejezetten köztéri kortárs művészeti eseménysorozatot, de ez sem kapott lehetőséget a folytatásra. Visszaszorultunk a Lajos utcai galériatérbe, amin az sem segít – bár kétségtelenül szépíti –, hogy nemrég újranyitottuk annak pincéjét is. Látható, hogy minden lehetséges irányban igyekszünk teret nyerni, mert bizonyos tartalmak és megtapasztalások tér nélkül nem működnek.

A Lajos utcai fantasztikus épületet nagyon szeretjük, a művészek is értékelik az emberléptékűségét, a számos történelmi réteget, ami itt látható, de irtó nagy igény volna egy nagyszabású, nemzetközi léptékben is érzékelhető térre.

Remélem, ez a helyzet rendeződik majd, addig is beszéljünk a Lajos utcai épületről, hiszen az idei Múzeumok Éjszakája programsorozatnak ez volt a fókusza. Mit lehet tudni a házról? 

A Lajos utcai galéria különleges, középkori épület. A legrégebbi, működő óbudai épület, aminek ráadásul még láthatók az eredeti építészeti jellegzetességei.  Nagy öröm, hogy újra meg tudtuk nyitni a pincét, és egy mini kiállítás formájában a ház történetét is elmeséljük. A 15. században az előttünk lévő kis tér a királynői városrész piactere volt. Mellettünk, a mostani iskola területén volt a Klarissza kolostor, ezt a házat pedig a klarisszák íródeákja, Ferenc birtokolta. Később, a 17–18. században nagyobb ház épült a korábbi helyén, kisebb átépítésekkel ez az épület található itt ma is. A korábban mészárszékként is működő épületben kapott helyet az első óbudai sörház „Serfőzőház” néven 1697–1735 között. Ezt követően lakások, boltok és műhelyek létesültek, bádogos, csizmadia, kalapos, szatócsbolt, de vendéglő is működött itt. 1952-ben az egyházközség tulajdonaként államosították, a hatvanas években például MÉH átvevőhelyet találhattunk itt, mindig hasznos funkciók gyűjtőhelye volt a tér, ehhez a sorhoz illeszkednénk mi is. 

A pince újranyitásában részünkről benne volt egy térnyerő gesztus, ellentartása a  veszteségeknek. Ebben a keserűségen túl inkább proaktivitás és egyfajta dac motivált minket.

A BTM Budapest Galéria nagy erőssége kreatív és érzékeny múzeumpedagógiai programja. Mit tartasz fontosnak mediáció terén?

Vannak a közoktatásból kiszoruló módszerek és tartalmak, amelyekhez másképp szeretnénk hozzáférést biztosítani. Valamennyi kiállításunkhoz kapcsolódnak mediációs programok ovis kortól felnőttekig, lehetnek ezek gyerekfoglalkozások, de különböző workshopok vagy séták is, több alkalommal a művek készültébe is bevontuk a résztvevőket. 

A művészeti intézményeknek feladatuk, hogy gyakorlóterepet, menedéket, kísérleti műhelyt biztosítsanak.

A proaktivitás, a szolidaritás és az ellenállás módszertana gyakran művészeti berkeken belül dolgozható ki, majd onnan  vihető ki szélesebb társadalmi térbe. 

Mi a személyes viszonyod Óbudához?

Hatéves korom óta vagyok óbudai lakos, gyakorlatilag itt szocializálódtam. Laktam lakótelepen, a Kolosy téren polgári házban, most pedig Csillaghegyen, a zöldövezetben. Ide jártam általános iskolába és gimnáziumba, és lokálpatrióta vagyok. Azt szeretem Óbudában, hogy olyan, mint egy mikro-univerzum, minden megtalálható benne. Egy kerületen belül az ember eljut a folyóhoz, feljut a hegyre. Olyan városrész, ahol a történeti kultúra, a kortárs kultúra és a természeti lehetőségek is megvannak, ettől élhető. Szeretem Óbudát mint lakó, és nagyon örülök, hogy itt dolgozom.