A kiállítás címe, TERVEZETT VÉLETLEN egy oximoron. Te hogyan értelmezed ezt a szókapcsolatot a munkáid tekintetében?
Számomra pontosan ez az ellentmondásos jelleg volt meghatározó a címválasztásban. A két szó ugyanis tekinthető egy skála végpontjainak, de mégis elképzelhetőnek érezzük a kettő együttes jelenlétét is. Ez a megközelítés a munkáimban is mérvadó, igyekszem ugyanis olyan értelmezési skálákat teremteni, amelyeken az asszociáció szabadon tologatható. Van tehát egy szándékoltság abban, hogy minél nyitottabban hagyjam a művek értelmezhetőségét, annak ellenére, hogy narratív jelleggel is felruházom őket.
A magánéletben is az a típus vagyok, aki szereti átlátni, viszonylag előre megtervezni a teendőit, azonban a kitalálás örömén túljutva, már nem elég akkurátus ahhoz, hogy mindent precízen előkészítsen. A képzőművészeti munkában ehhez a habitushoz még társulnak a technikai hiányosságaim. A koncepció és a vízió vezérel a kezemben lévő biztos tudás helyett, ezért a véletlennek mindig szerepe van a megvalósulásban. Egyébként ezt a szókapcsolatot kis átalakítással a játékelméletből kölcsönöztem. Az egyik kiállított munkához konkrétan is köthető, de a tervezettség és a véletlen együttes játéka az összes mű egyéni koncepcióját meghatározza.
Említetted a játékelméletet. Munkásságodban is visszatérő motívum a játék és annak eszközei, legyen az csúszda vagy akár felemás korlát. Milyen szerepe van a játéknak a művészetedben? Milyen funkciója lehetne a játéknak egy felnőtt életében?
Valóban, a játék mind vizuális, mind logikai szinten megjelenik az alkotói gondolkodásomban. Ahhoz, hogy érthetőbbé tudjam tenni, milyen szereppel bír ez a művészetemben, Gadamer megállapításait szeretném segítségül hívni. Szerinte a játék nem pusztán élmény, hanem tapasztalat és létmód is. Nincs praktikus funkciója, de összeköti, helyzetbe hozza résztvevőit. Léte magában a folyamatban igazolódik, a játék játssza a játékosokat. Gadamer ezzel a megértés folyamatának a lefestésére használja a fogalmat. S mivel a játék alapfeltétele a tényleges vagy képzeletbeli belehelyezkedés egy szituációba, én is úgy gondolom, hogy egy felnőtt számára az átszellemülés és a megértés lesz a játék legfőbb funkciója.
Maga a játékelmélet is azzal foglalkozik, hogy megvizsgálja, az egyes stratégiai döntések milyen hatást gyakorolnak a játékban résztvevőkre. Engem pedig leginkább a játéknak az a tulajdonsága ragadott meg, hogy hálóként képes egymástól távol eső gondolatokat összefüggésbe állítani. Tagadhatatlan tény azonban, hogy legalább ennyire megfogott a játékhoz kapcsolódó eszközök szépsége, formai változatossága.
Néha a Budapest Galéria kiállító tereibe is behallatszik a szomszédos óvodából a gyerekzsivaj, ami tökéletesen illeszkedik a játszóteret idéző műveidhez. Van esetleg valamilyen meghatározó gyerekkori emléked, ami a bemutatott installációkhoz is kapcsolódik?
Nyáron, amikor először látogattam a galériába azzal a céllal, hogy a kiállításon gondolkozzak, ez a gyerekzsivaj volt, ami megütötte a fülemet. Mivel vidéken, kertes házban nőttem fel, ezért a közösségi játékszerekkel nem játszótereken, hanem az óvoda és az iskola udvarán találkoztam. Játszani azonban csak nagyszünetben lehetett, így ezekhez az emlékekhez egy furcsa szabályozottság érzés is társult. Ez az élmény volt, ami végül beindította a fantáziámat, így a három kiállított mű közül kettő ilyen udvari játékokból inspirálódva született. S bár választásaimat az engem foglalkoztató témák befolyásolták, gyermekkori élményeim révén tudtam becsatornázni a tárgyakat a gondolatmenetembe. Például több emlékem is van arról, hogy miként próbálkozom játszótársam segítségével a libikókán úgy helyezkedni, hogy pontosan kiegyenlítsük egymás súlyát. Ezt aztán felnőttként már a libikóka tetején állva, partnerem kezét fogva játszottam újra a tökéletes egyensúly megtapasztalása érdekében.
A Budapest Galériában bemutatott művekben, a gyermekkori inspirációkon túl központi téma még a talajvesztettség érzése és a létbizonytalanság, ami mostanra minden generáció életére kihatással van. Látsz olyan sajátos problémát, amivel a te generációdnak kell szembenéznie?
Úgy látom, hogy miközben a műveimben kifejezetten a saját generációmra koncentrálva, saját életnegyedi válságomból inspirálódva foglalkoztam a nehézségekkel, ezek valójában már túlnőttek a pályakezdők problémáin. Nem könnyű – és nem is volt célom – elválasztani a kifejezetten az Y generációra jellemző dilemmákat az élethelyzetből fakadóaktól. Ha mégis egyet meg kellene neveznem, akkor talán az átmenetiség érzése lenne az. Mi két rendszerváltás határán születtünk, egy történelmi és egy digitális rendszerváltásén, ezért mindkettőhöz csak részben értünk. Úgy nőttünk fel, hogy nem voltunk komolyabban korlátozva, de stabil kapaszkodókat sem látunk a jövőnkkel kapcsolatban. A lehetőségek hamis ígérete pedig egyre nagyobb elvárásként telepedett a hátunkra. Már tudtuk, hogy nyelveket és informatikát kell tanulnunk, de még egyiket sem az anyatejjel szívtuk magunkba. Nekünk már általános élmény volt, hogy lehetőségünk van egyetemre járni és a gyermekkorunk is kitolódik, de nem igazán gondoltunk arra, hogy hogyan kell majd felnőttként helytállni. Saját bizonytalankodásaink pedig redukálták a cselekvőképességünket is.
A MODEM 2018-as ezek a legszebb éveink? – pályakezdő perspektívák című csoportos kiállításán is szerepeltek a munkáid, mint pályakezdő művész. Viszont az előző válaszod mást sugall, pályakezdőnek tartod még magad?
Ezen a kérdésen már én is elgondolkodtam. Anno a modemes kiállítás az elmúlt öt évben diplomázott alkotókat sorolta ide. Én múlt nyáron 5 éve diplomáztam le a festő szakon, de még egy évet ráhúztam az egyetemi létre egy képzőművész-tanár diploma megszerzésével. Ez az utolsó, hatodik év azonban sokban különbözött az előtte lévő öttől, afféle átmeneti évnek tekintem. Részben még megtartott az egyetem nyújtotta biztonsági háló, de kénytelen voltam mellette dolgozni is, így az alkotásra fordítható időm jelentősen redukálódott. Ezt az átmenetiséget érzem jelenleg a pályakezdő kategóriával kapcsolatban is, ugyanis a 2020-as év lockdown intézkedései bizonyos fokig hatással voltak a művészeti fejlődésemre is.
2019 során jutottam el a felismerésig, hogy milyen lépéseket kell tennem a közeljövőben céljaim megvalósításához. A következő év elejére pedig sikerült is pár olyan mérföldkövön túljutni, ami közelebb vitt ahhoz, hogy ne pályakezdő, hanem alkotó művészként definiálhassam magam. Az utolsó és talán legfontosabb lépés volt ehhez egy új műterem keresése, amit az Eleven Blokk szárnyai alatt meg is találtam. Azonban amire sikerült berendezkednem, addigra hazánkba is megérkezett a koronavírus járvány. Az emiatti korlátozások nem csak az egész év művészeti eseményeit, de még a műterembe való bejárást is befolyásolták. Úgy érzem, a pandémia kicsit még konzervált jelenlegi állapotomban, de talán fél lábbal már a küszöb túloldalán állok.
Mik a feltételei annak, hogy egy pályakezdő művész sikeres lehessen ma Magyarországon? Milyen lehetőségek érhetőek el és mik a legfőbb hiányok?
A siker szerintem egy nagyon szubjektív és viszonylagos fogalom, alkotónként eltérhet, hogy ki mit tekint sikernek. Ezért inkább a művészeti érvényesülés lehetőségéről fejteném ki a véleményem. Nem azzal van a legnagyobb gond, hogy nincs elég pályázat vagy kiállítási lehetőség a pályakezdő művészek számára. Több kezdeményezés is született az elmúlt években, amelyek kifejezetten fiatal alkotókat céloznak meg, segítik a láthatóságukat. A probléma gyökere inkább abban keresendő, hogy nagyon kevés az olyan támogató intézkedés, amely az alkotók egzisztenciális hátterének a megteremtésében nyújtana segítséget. Így azt, hogy kinek milyen karriert sikerül külföldön vagy hazai berkeken belül befutnia, az anyagi hátteret érintő nyilvánvaló különbségeken kívül a szerencse és a kitartás jobban befolyásolja, mint maga a művészi tehetség. Ezért azt gondolom, a művészi rátermettségnek sokkal nagyobb mérőfoka az elhivatottság.
2015-ben diplomáztál a Képzőművészeti Egyetemen, festő szakon. Már diplomamunkádban megjelent a térbeliség, és azóta is az installáció az egyik fő médium amiben alkotsz. Látsz valamilyen kapcsolatot az installáció műfaja és a kifejezendő gondolat között? Miért érzed ezt a legalkalmasabb kifejezési módnak?
Igazából már az egyetem elején is készítettem installációkat, pedig akkor még többségében olaj-vászon képek festésével foglalkoztam. Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért Bukta Imre és Kiss Péter osztályába járhattam a Képzőn, mivel mindketten olyan alkotók, akik maguk is a médiumok rendkívül széles spektrumán alkotnak, és minket is kísérletezésre bátorítottak. Elsőévesként például olyan feladatot kaptunk tőlük, ami során egy megadott hívószóra 4 különböző technikával kellett műveket létrehoznunk úgy, hogy ezek közül az egyik valamilyen kísérleti műfajban készüljön. Én a feladatot egy papírhajókból épített installációval oldottam meg. Itt még persze inkább térbeli játszadozásról volt szó, mintsem átgondolt koncepció alkotásról. Később azonban egyre inkább azt vettem észre, hogy azok a gondolatok, amelyek foglalkoztatnak, természetesebben születnek meg téri ötletként a fejemben, mint festmény tervként. Az installáció műfaja ugyanis sokkal alkalmasabbnak bizonyult annak a tervezői gondolkodásmódnak a kifejezésére, ami az én alkotói hozzáállásomat jellemzi. A tervezés során inkább különböző vizuális elemek és jelentéstartalmak összekapcsolására törekszem, mint a tökéletes beállítás megtalálására.
Van olyan aspektusa a képzőművész létnek, amire nem készítettek fel a tanulmányaid során, pedig hasznos lett volna?
Rengeteg van. Ezek között persze vannak olyanok is, amelyekre nem is lehet senkit se előre felkészíteni, mindenkinek egyéni stratégiát kell kifejlesztenie. Ennek ellenére tudok azért pár olyat is említeni, ami könnyen integrálható lenne a művészeti oktatásba. Például a művészeti önmenedzsment készségére gondolok. Vagy arra, hogy miképp készüljünk egy kiállításra. Milyen követelményeknek kell megfelelni egy pályázatra benyújtott anyagnak? Valamint szintén hasznos volna, ha több lehetősége nyílna a művész hallgatóknak grafikai programok kiismerésére. Ezek használatát egyébként is kénytelenek bizonyos fokig megtanulni ahhoz, hogy össze tudják rakni a saját portfóliójukat, de e programok magasabb szintű elsajátításával a munkaerőpiacon is használható tudást szerezhetnének.
Volt olyan olvasmányod, ami nagy hatással volt rád, aminek vonatkozásai akár a munkáidban is fellelhetőek?
Több olyan munkám is van, amelyre közvetett vagy közvetlen módon valami olvasmány-élményem hatással volt. Ezek általában olyan szakirodalmi, filozófiai szövegek voltak, amelyek azokkal a problémákkal foglalkoztak, amelyek már tudattalanul ott motoszkáltak a fejemben. Azért is emelem ki, hogy tudattalanul, mert ezek sohasem szándékosan keresett kapcsolódási pontok voltak. Mindig a véletlen felismerés vert hidat a szöveg és közém. Az egyik ilyen például az volt, amikor találkoztam a tanult tehetetlenség fogalmával Martin Seligman amerikai pszichológus Flourish című művében. Rájöttem, hogy ezzel a jelenséggel már eddig is foglalkoztam a munkáimban, de a fogalmi megismerés segített a problémát artikulálni.
Egyébként be kell valljam, hogy nem vagyok egy jó olvasó, különösen ami a szépirodalmat illeti. Halomra állnak a megkezdett könyvek a polcomon, amelyekre aztán nem maradt elég időm. Viszont fontosnak tartom, hogy irodalmi hatások is érjenek, ezért sokszor egy-egy alkotás kivitelezése közben hangoskönyveket hallgatok. Újabban pedig novellákat kezdtem el olvasni, amelyek egyrészt terjedelmük révén még a rendelkezésemre álló limitált időbe is beleférnek, másrészt sokkal inkább rímelnek a képzőművészeti gondolkodásomra. Míg egy regényben az írónak bőven van lehetősége a történet minden szálát aprólékosan kidolgozni, addig egy novellában sokkal inkább az olvasó fantáziájára és előzetes feltevéseire hagyatkozik. A leírt szavak jelentősége megnő, szimbólum-értéke lesz annak, ami a papírra kerül. Valami hasonlóval próbálkozom én is a képzőművészetben, csak szavak helyett vizuális szimbólumokkal operálva.
Ha bármelyik kortárs művésszel lehetne egy páros kiállításod, ki lenne az? Miért?
Három művészt is említenék. Mind a három alig idősebb nálam, 30-40 év közöttiek. Math Bass Los Angeles-i képzőművész az egyik, akinek a munkáiban leginkább az fogott meg, hogy a vizuális szimbólumok keverésével teret ad a játékos interpretációnak. Mind festményeiben, mind installációiban ott feszül az irányított narráció és a szabadjára engedett dekorativitás kettőssége. A másik Eva Kot’átková cseh képzőművész, akinek nemrég ismertem meg a munkásságát, de rögtön világossá vált, hogy azt a képzőművészeti szellemiséget képviseli, amihez én is tartozni kívánok. Műveiben, akárcsak én, ő is kiemelten foglalkozik a társadalmi rendszerek és intézmények egyénre tett hatásával. A harmadik művészt személyesen is jól ismerem, ugyanis egy osztályba kerültünk az egyetemen. A három évfolyammal felettem járó Tranker Kata mindig is példaértékű volt számomra. Okosan kitalált és precízen kivitelezett művei, illetve szorgalmas munkamorálja nagy hatással volt rám első egyetemi éveimben. S bár Katával többször is állítottunk ki közösen csoportos kiállításokon, egyszer szívesen kipróbálnám, hogyan tudnánk együtt dolgozni egy páros kiállításon. Úgy vélem, több ponton is keresztezi egymást alkotói hozzáállásunk, csak míg Kata a miniatürizálással teremt feszültséget, addig én sok esetben a monumentalitás révén.
