Ebben a tavaly megjelent tavaszi számban olvastam a dr. Pintér Endre orvos professzorral készített kitűnő interjút, amelyben a professzor úr tartalmas életútjának ismertetése során nagyon kedvesen megemlékezett családunkról, a Berg famíliáról is, megemlítve, hogy családjaink több mint egy évtizedig éltek együtt a Remetehegyen egy komfort nélküli bérelt villában, a mai Kolostor úton.
Ez a remek interjú és Pintér professzor úr személyes biztatása volt az, ami miatt ezeknek a soroknak írásába kezdtem.
Számos családtagunk itt született, és itt is nyugszik az Óbudai temetőben. Életünk mindig szorosan kapcsolódott Óbudához. Ezzel a néhány sorral a családunk és szeretett Óbudánk közötti kapcsolatról szeretnék röviden megemlékezni, és néhány vonatkozásban csatlakozni Pintér professzor úr gondolataihoz.
Igazában nem is a Berg család tekinthető eredeti óbudainak, hanem a Rainprecht család. Rainprecht Sándor volt az ükapánk, akit családon belül mindenki katona Ópapaként emlegetett. Ő valószínűleg az 1880-as évek elején került Óbudára. A szabadságharc leverése után Ópapát besorozták az osztrák hadseregbe, és az akkori szokás szerint a Monarchia tartományaiban ide-oda helyezgették. Aránylag fiatalon valami kisebb csatában nagyon kitüntette magát, és az egyszerű őrvezetőből egyszerre hadnagy lett. A sok helyezgetés közben egy ideig Olmützben állomásozott. Akkor a katonákat magánházaknál szállásolták el, és ő egy fegyverkovács házában lakott. Megszerette és feleségül vette a család 18 éves leányát, Dietl Klementinát. Ómama mint fiatalasszony mindenüvé követte az urát. Az asszonyok szekereken tanyáztak, míg a férfiak egy-egy csatát megvívtak. Solferinónál is ott voltak 1859-ben, amikor az osztrák császári haderő csatát vesztett és visszavonult.
Az 1880-as években Ópapa már gazdasági tiszt volt, őrnagyi rangban. Évtizedeken keresztül a mai Kiscelli kastélynak, akkor még katonai raktárnak, kaszárnyának volt a parancsnoka. Legnagyobb lányuk, Klementina férjével, Grohmann Artúrral (dédszüleim) és gyermekeikkel ott lakott, és ott laktak Ópapa többi gyermekei is.
A konyhában pedig mindig tanyázott egy-egy baka az Ágneske nevű cselédlány jóvoltából. Ópapa nyugdíjazása után költözött a család a kaszárnya aljában lévő mai Tégla utca (akkor Fényes Elek utca, ma Gelléri Andor Endre utca) egyik házába, majd pár év múlva átköltöztek a Kiskorona utcába, dédszüleim pedig a Bécsi út 171-be.
Klementina dédmamának 1885-ben volt az esküvője Grohmann Artúrral. Házasságukból három gyerek született, köztük nagyanyám, Grohmann Irénke 1887-ben. A fiatal hadnagy, mivel feleségének nem volt hozománya, kénytelen volt a hadsereget otthagyni, és mint postatiszt helyezkedett el.
A XIX. század végén és a XX. század elején az akkori ipar-kereskedők, így Berg Heinrich dédapámék sem utaztak el külföldre vagy vidékre nyaralni, hanem kibéreltek egy villát Budán, ahonnan a férj naponta bejárhatott az üzembe vagy boltba, miközben a család vakációzott. Nagyapám, Károly 19 éves lehetett, amikor a Doberdó úton a későbbi Schmidt kastély, az akkori kaszárnya közelében béreltek villát a család számára. Itt ismerkedtek meg nagyszüleink egymással, és attól fogva állandóan együtt voltak. Nagypapa a jogi karra járt, azonban a végső államvizsgát már nem tette le. Közben vagy utána bevonult az önkéntes évét leszolgálni. Egy huszárszázadhoz került.
Kilenc évi udvarlás után került sor az esküvőre a Doberdó úti kápolnában, 1911. február 25-én. A család emlékei szerint gyönyörű tavaszi nap volt, a kora délelőtti esküvőre Nagymama fehér menyasszonyi ruhában ment, kabát nélkül, olyan meleg volt. Még ebben az évben férjhez ment nagyanyám húga, Mária is nagyapám katona bajtársához, Schlauch Lőrinchez, aki nagyszüleim házasságkötésekor ismerte meg jövendőbelijét. Az ifjú férj is óbudai lakos lett, Máriával a Lajos utcába költöztek.
Grohmannék lakást béreltek Nagymamáéknak közvetlenül a kaszárnya mögött, a Remetehegy 1911 hrsz. kertben, a Nina lakban, ahol később egy másik lakásban dr. Pintér Endre családja is lakott. A ’30-as években lett az utca Kolostor út, addig helyrajzi szám alapján azonosították a telket. A ház már nem áll, 1945-ben lebombázták. Ebben a házban nőttek fel a gyerekek, akikről dr. Pintér Endre megemlékezett. 1912-ben született Pál, 1913-ban Károly, majd 1915-ben édesapám, Artúr és a háború után, 1920-ban Mária.
1914-ben tört ki a világháború, és Nagyapának szinte az első napon be kellett vonulnia tartalékos hadnagyként. A háború alatt nagy szerencséje volt. Elég hamar az ezredes segédtisztje lett, majd 42 hónap frontszolgálat következett.
Nagymama számára pedig ez volt életének egyik legnehezebb időszaka, amikor a család ellátásáról és a három kisfiú neveléséről egyedül kellett gondoskodnia.
1919-ben az utolsó vonattal Nagypapa szerencsésen visszajött a háborúból, de aztán kezdődött az újabb harc, amelyet most már közösen vívtak a mindennapi megélhetésért.
A gyerekek a Kiscelli utcai elemi iskolába jártak, majd a fiúk útja innen a Zsigmond téren lévő Árpád Gimnáziumba vezetett, ahol később kiváló eredménnyel érettségi bizonyítványt szereztek.
Az 1928–1932-es, évekig elhúzódó gazdasági válság a családra is ismét igen nehéz napokat hozott, mivel Nagypapa nagyon hosszú ideig nem kapott állást. Ez alatt az időszak alatt a család rendkívül szerényen élt, és abból a pénzből tartotta fenn magát, amit a gimnazista fiúk magánórák adásával kerestek. Akkor egy óráért 80 fillért, jó esetben 1 pengőt fizettek. A fiúk délben hazarohantak ebédelni, aztán este 7–8-ig nem lehetett őket látni, rohantak egyik tanítványtól a másikhoz. Hogy mikor tanultak, rejtély ma is, de azért mindig mindegyiknek vastag betűvel volt szedve a neve a gimnáziumi évkönyvekben.
Nagyszüleim 1941-ben költöztek el a Remetehegyről, és a ’70-es években bekövetkezett halálukig nagy szeretetben már Pesten éltek. 1980-ban, 37 éve pedig én költöztem feleségemmel és lányaimmal Óbudára egy lakótelepi lakásba, gyakorlatilag majdnem ugyanarra a helyre, ahol annak idején nagyszüleink éltek. Felmenőinkhez hasonlóan mi is nagyon szeretünk itt élni Óbudán, Kiscellen. Legkisebb lányom és később unokáim többsége már itt, Óbudán született, a Margit kórházban.
De nagybátyám, dr. Berg Károly felesége is tanított ebben az iskolában éneket az ’50-es években. Másik nagybátyám, dr. Berg Pál pedig sokáig volt szeretett tanára az Árpád Gimnáziumnak. Hogy ez a szép hagyomány ne szakadjon meg, jelenleg középső kislányom, Piroska dolgozik a kerületben az Óbudai Gimnázium nyelvtanáraként. Feleségem pedig a Meggyfa utcai nyugdíjas klubban tanít angolt, és a Csobánka téri református gyülekezetben is tevékeny.
Ez a néhány gondolat jutott eszembe dr. Pintér Endre professzor úr helytörténeti és családi visszaemlékezéséhez kapcsolódva, amelyet természetesen még sokáig tudnám további részletekkel bővíteni. Szerkesztőségüknek az Óbudai Anziksz kitűnő példányaihoz családunk nevében őszintén gratulálok, és további eredményes munkát kívánok!
Üdvözlettel: Berg Tamás
