Halkutató és zeneszerző. Hogy jött össze ez a párosítás?

Gyerekként a szüleimtől az első akváriumomat azért kaptam jutalmul, mert ki tudtam mondani az „r” hangot. A rovarok, békák, gyíkok és a többi elérhető, megfogható állat rendkívül érdekelt már kisiskolás koromban is, mint a legtöbb kisfiút, amíg a szülők le nem nevelik róla őket. Engem nem sikerült lenevelni: kamaszkoromban egy diktafonnal madárhangokat gyűjtöttem a közeli erdőmaradványokban, nádasokban, és otthon is a legkülönfélébb állatokat tartottam. Aztán hosszabb szünet következett ebben, amikor zeneiskolába mentem.

A szüleid hatására választottad a zeneiskolát?

Nem közvetlen hatásukra. Más gyerekek lázadásra használják a zenélést, én viszont úgy tudtam lázadni, hogy kijelentettem: nem leszek zenész. Szerencsére nem is erőltették. Hatéves koromtól néhány évig zongorázni tanultam, utána viszont tizenhat éves is elmúltam, mire először vettem két másik hangszert: gitárt, majd basszusgitárt a kezembe. Utóbbi annyira megtetszett, hogy (egyik) hivatásomul választottam a rajta való játékot.

De aztán mégis visszatértél a természetbe.

Később, a kétezres években egy szűk évtizeden át madármentőként tevékenykedtem, ezután kezdtek érdekelni a hazai, kárpát-medencei halak annyira, hogy igen mélyen beleástam magam az akváriumi tartásuk lehetőségeibe. Beszerzésükhöz persze terepi ismeretekre is szükség volt. A témáról írt Hazai halak az akváriumban című könyvem után egyenes út vezetett a tudományos világba, ahol igen szívélyes fogadtatásban, valamint sok jó visszajelzésben volt és van részem.

Jelenleg az agrárminiszter által kiállított, országos kutatási célú halfogási engedéllyel rendelkező halkutató vagyok immár hat éve.

A zenélés és a halkutatás mellett a filmezés is szerepet játszik az életedben. A Budapest halai ismeretterjesztő filmedben Óbuda is felbukkan. Mesélnél erről?

Budapest északi része a hozzávetőleges határ a Dunán két biológiai zóna, az úgynevezett márna- és dévérszinttáj között. Budapest nagy része és attól délre az országhatárig a Duna a dévérzónához tartozik, akárcsak a legtöbb alföldi folyószakaszunk, a fővárostól északra azonban még a dombvidéki szakasz, vagyis a márnazóna jellemzői erősebbek. A Budapest halai című filmben a márnazóna halait egyedül az óbudai Duna-szakasz kapcsán mutathattam be. Ezek a halak áramláskedvelő fajok: elsősorban a névadó márna, de itt él két olyan sügérféle is, amely a Duna vízrendszerén kívül sehol másutt nem fordul elő, az evolúció során itt alakultak ki, azaz úgynevezett endemikus fajok: a magyar és a német bucó. Persze a Dunát a felsőbb folyásokon a nyugati országok drasztikusan átalakították szabályozással és duzzasztóművekkel, a mi északi Duna-szakaszunk azonban (Bős és Budapest között) viszonylag érintetlen, tehát még alkalmas élőhelye ezeknek a veszélyeztetett fajoknak.

Te írod a szövegeket és a zenét is a filmjeidhez?

A teljes szöveget én írom, és a zene nagy részét is. Igazából nem tartom elengedhetetlennek a saját zenét, csak ha egyszer az ember már zeneszerzőként is működik több mint húsz éve, akkor sokszor egyszerűbb a régi saját zenékhez nyúlni, vagy összedobni egy újabbat, mint pénzt kiadni másvalaki zenéjére. Nyilván az is igaz, hogy még személyesebb lesz egy-egy film, ha a zene is saját benne.

Mennyire viszontagságos egy természetfilmes élete? Szélben, esőben, fagyban forgatni – nem hangzik túl csalogatónak.

A zord időjárás vagy a természet által állított más megpróbáltatások szinte felüdítik azt az embert, aki valóban szívből csinálja ezt. A viszontagságokat sokkal inkább emberek és emberi tényezők szolgáltatják. Egy kirándulóból bármikor kameratolvaj válhat, egy horgászból vagy egy kutyasétáltatóból forgatást szándékosan akadályozó tényező, és még sorolhatnám, hányféleképpen tudják elrontani az emberek a több hétig tervezett és végzett munkát. Ami bosszúságot eddig a filmezés hozott nekem, annak igen kis részét kaptam állatoktól vagy a természettől.

Miért fontosak a halak? 

A halak a vízhez legerősebben kötődő gerincesek, és az embereknek is igen fontos a vizek minősége és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják legerősebben. Azonnal jelzik, ha valami nincs rendben. A halakkal egyébként a gazdaság is kiemelten foglalkozik, a Halvédelmi Törvény például kimondja, hogy Magyarország természetes vízi halállománya nemzeti kincs. Természetes vízi halat 2014 óta nem lehet kereskedelmi forgalomba bocsátani Magyarországon.

A halászatot betiltották, horgász pedig nem adhatja el, még csak nem is ajándékozhatja oda a zsákmányát. A piaci, éttermi hal tehát vagy tógazdaságokból van, vagy külföldi import.

Eszel halat?  És ha igen, bajai vagy szegedi halászlére esküszöl?  

Eszem halat, és másokat is buzdítok a halfogyasztásra. Bár leginkább sütve szeretem a halakat, a halászlére sem mondok nemet. Mindkét tájváltozatot kedvelem. Talán bajait ettem eddig kevesebbszer, úgyhogy számomra jelenleg az az izgalmasabb.

Min dolgozol most?

Negyedik természetfilmem lassan elkészül. A Ráckevei-Duna élővilágáról fog szólni. Közben elkezdtem egy természet-dokumentumfilm forgatását, ami az egyre jobban elszaporodó kárókatonák és az őket egyre jobban gyűlölő „halas szakma” konfliktusáról szól majd. Közlegények lesz a címe. 

A kárókatonák nálunk a huszadik század első felében majdnem kipusztultak, aztán a hatékony védelem miatt elég szépen elszaporodtak megint. Európa-szerte hasonló a helyzet, ezeknek a madaraknak az európai állománya az elmúlt negyven évben pont a negyvenszeresére nőtt. Egy-egy egyed halfogyasztása napi fél-egy kiló hal, és emellett sok halat megsebeznek. Kozmopolita madárról van szó, azaz nem a klasszikus értelemben vett vádormadár, de télen a befagyó vizek elől délebbre húzódik. A klímaváltozás eredményeképp egyre enyhébb teleinken az északi-tengeri állomány nem átvonul felettünk, hanem sok közülük áttelel itt. A folyószabályozások, hajózás és egyéb emberi tényezők miatt megfogyatkozott halállományunk számára ez elég lényeges csapás. A halgazdák, horgászok és egyéb „halas” emberek persze gyűlölik ezt a madarat, az utolsó szálig kiirtanák, ugyanakkor még mindig természetvédelmi oltalom alatt áll, és nem szabad elfelejteni, hogy őshonos állat, a természetes tápláléklánc része, csak éppen egy olyan halállományhoz adaptálódott, ami már csak maradványaiban létezik. Tehát egy, az emberi tényezők miatt megnövekedett számú halászmadár tizedeli a szintén emberi tényezők miatt lecsökkent halállományt.

Épp ezért is lesz Közlegények a film címe, hiszen erről a problémáról nem ők tehetnek, az egyensúlyt – mint mindig – az ember borította fel.

Mit gondolsz, a világjárvány mennyire változtatja meg a hozzáállásunkat a természethez?

Szerintem semennyire. Az emberben mintha kódolva lenne a természetpusztítás. A tavaszi világméretű karantén és a lecsökkent emberi tevékenység igen pozitív hatást tett az élővilágra mindenfelé. A Dunában például rekordmennyiségű volt a halszaporulat, mert idén tavasszal nem jártak a nagy séta- és szállodahajók, az általuk keltett hullámverés pedig nem pusztította el az ikrák és ivadékok nagy részét, mint egy átlagos évben. Ugyanakkor a magukkal mit kezdeni nem tudó, unatkozó emberek özönlöttek a természetbe, természetvédelmi területeken tiportak védett növényeket és zavarták a költésben lévő madárvilágot, olyannyira, hogy többször rendőrt kellett hívni ezekre a helyekre miattuk. És amint enyhülni látták a járványt, az emberek ugyanott folytatják, ahol előtte abbahagyták. Úgyhogy nincsenek illúzióim: amint megszűnik a krízis, az emberek be fogják bizonyítani, hogy semmit sem értékeltek át, és semmit sem tanultak. Persze minden egyéni vagy közösségi példának örülök, ami engem ebben esetleg megcáfol.