Halkutató és zeneszerző. Hogy jött össze ez a párosítás?
Gyerekként a szüleimtől az első akváriumomat azért kaptam jutalmul, mert ki tudtam mondani az „r” hangot. A rovarok, békák, gyíkok és a többi elérhető, megfogható állat rendkívül érdekelt már kisiskolás koromban is, mint a legtöbb kisfiút, amíg a szülők le nem nevelik róla őket. Engem nem sikerült lenevelni: kamaszkoromban egy diktafonnal madárhangokat gyűjtöttem a közeli erdőmaradványokban, nádasokban, és otthon is a legkülönfélébb állatokat tartottam. Aztán hosszabb szünet következett ebben, amikor zeneiskolába mentem.
A szüleid hatására választottad a zeneiskolát?
Nem közvetlen hatásukra. Más gyerekek lázadásra használják a zenélést, én viszont úgy tudtam lázadni, hogy kijelentettem: nem leszek zenész. Szerencsére nem is erőltették. Hatéves koromtól néhány évig zongorázni tanultam, utána viszont tizenhat éves is elmúltam, mire először vettem két másik hangszert: gitárt, majd basszusgitárt a kezembe. Utóbbi annyira megtetszett, hogy (egyik) hivatásomul választottam a rajta való játékot.
De aztán mégis visszatértél a természetbe.
Később, a kétezres években egy szűk évtizeden át madármentőként tevékenykedtem, ezután kezdtek érdekelni a hazai, kárpát-medencei halak annyira, hogy igen mélyen beleástam magam az akváriumi tartásuk lehetőségeibe. Beszerzésükhöz persze terepi ismeretekre is szükség volt. A témáról írt Hazai halak az akváriumban című könyvem után egyenes út vezetett a tudományos világba, ahol igen szívélyes fogadtatásban, valamint sok jó visszajelzésben volt és van részem.
A zenélés és a halkutatás mellett a filmezés is szerepet játszik az életedben. A Budapest halai ismeretterjesztő filmedben Óbuda is felbukkan. Mesélnél erről?
Budapest északi része a hozzávetőleges határ a Dunán két biológiai zóna, az úgynevezett márna- és dévérszinttáj között. Budapest nagy része és attól délre az országhatárig a Duna a dévérzónához tartozik, akárcsak a legtöbb alföldi folyószakaszunk, a fővárostól északra azonban még a dombvidéki szakasz, vagyis a márnazóna jellemzői erősebbek. A Budapest halai című filmben a márnazóna halait egyedül az óbudai Duna-szakasz kapcsán mutathattam be. Ezek a halak áramláskedvelő fajok: elsősorban a névadó márna, de itt él két olyan sügérféle is, amely a Duna vízrendszerén kívül sehol másutt nem fordul elő, az evolúció során itt alakultak ki, azaz úgynevezett endemikus fajok: a magyar és a német bucó. Persze a Dunát a felsőbb folyásokon a nyugati országok drasztikusan átalakították szabályozással és duzzasztóművekkel, a mi északi Duna-szakaszunk azonban (Bős és Budapest között) viszonylag érintetlen, tehát még alkalmas élőhelye ezeknek a veszélyeztetett fajoknak.
Te írod a szövegeket és a zenét is a filmjeidhez?
A teljes szöveget én írom, és a zene nagy részét is. Igazából nem tartom elengedhetetlennek a saját zenét, csak ha egyszer az ember már zeneszerzőként is működik több mint húsz éve, akkor sokszor egyszerűbb a régi saját zenékhez nyúlni, vagy összedobni egy újabbat, mint pénzt kiadni másvalaki zenéjére. Nyilván az is igaz, hogy még személyesebb lesz egy-egy film, ha a zene is saját benne.
Mennyire viszontagságos egy természetfilmes élete? Szélben, esőben, fagyban forgatni – nem hangzik túl csalogatónak.
A zord időjárás vagy a természet által állított más megpróbáltatások szinte felüdítik azt az embert, aki valóban szívből csinálja ezt. A viszontagságokat sokkal inkább emberek és emberi tényezők szolgáltatják. Egy kirándulóból bármikor kameratolvaj válhat, egy horgászból vagy egy kutyasétáltatóból forgatást szándékosan akadályozó tényező, és még sorolhatnám, hányféleképpen tudják elrontani az emberek a több hétig tervezett és végzett munkát. Ami bosszúságot eddig a filmezés hozott nekem, annak igen kis részét kaptam állatoktól vagy a természettől.
Miért fontosak a halak?
A halak a vízhez legerősebben kötődő gerincesek, és az embereknek is igen fontos a vizek minősége és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják legerősebben. Azonnal jelzik, ha valami nincs rendben. A halakkal egyébként a gazdaság is kiemelten foglalkozik, a Halvédelmi Törvény például kimondja, hogy Magyarország természetes vízi halállománya nemzeti kincs. Természetes vízi halat 2014 óta nem lehet kereskedelmi forgalomba bocsátani Magyarországon.
Eszel halat? És ha igen, bajai vagy szegedi halászlére esküszöl?
Eszem halat, és másokat is buzdítok a halfogyasztásra. Bár leginkább sütve szeretem a halakat, a halászlére sem mondok nemet. Mindkét tájváltozatot kedvelem. Talán bajait ettem eddig kevesebbszer, úgyhogy számomra jelenleg az az izgalmasabb.
Min dolgozol most?
Negyedik természetfilmem lassan elkészül. A Ráckevei-Duna élővilágáról fog szólni. Közben elkezdtem egy természet-dokumentumfilm forgatását, ami az egyre jobban elszaporodó kárókatonák és az őket egyre jobban gyűlölő „halas szakma” konfliktusáról szól majd. Közlegények lesz a címe.
A kárókatonák nálunk a huszadik század első felében majdnem kipusztultak, aztán a hatékony védelem miatt elég szépen elszaporodtak megint. Európa-szerte hasonló a helyzet, ezeknek a madaraknak az európai állománya az elmúlt negyven évben pont a negyvenszeresére nőtt. Egy-egy egyed halfogyasztása napi fél-egy kiló hal, és emellett sok halat megsebeznek. Kozmopolita madárról van szó, azaz nem a klasszikus értelemben vett vádormadár, de télen a befagyó vizek elől délebbre húzódik. A klímaváltozás eredményeképp egyre enyhébb teleinken az északi-tengeri állomány nem átvonul felettünk, hanem sok közülük áttelel itt. A folyószabályozások, hajózás és egyéb emberi tényezők miatt megfogyatkozott halállományunk számára ez elég lényeges csapás. A halgazdák, horgászok és egyéb „halas” emberek persze gyűlölik ezt a madarat, az utolsó szálig kiirtanák, ugyanakkor még mindig természetvédelmi oltalom alatt áll, és nem szabad elfelejteni, hogy őshonos állat, a természetes tápláléklánc része, csak éppen egy olyan halállományhoz adaptálódott, ami már csak maradványaiban létezik. Tehát egy, az emberi tényezők miatt megnövekedett számú halászmadár tizedeli a szintén emberi tényezők miatt lecsökkent halállományt.
Mit gondolsz, a világjárvány mennyire változtatja meg a hozzáállásunkat a természethez?
Szerintem semennyire. Az emberben mintha kódolva lenne a természetpusztítás. A tavaszi világméretű karantén és a lecsökkent emberi tevékenység igen pozitív hatást tett az élővilágra mindenfelé. A Dunában például rekordmennyiségű volt a halszaporulat, mert idén tavasszal nem jártak a nagy séta- és szállodahajók, az általuk keltett hullámverés pedig nem pusztította el az ikrák és ivadékok nagy részét, mint egy átlagos évben. Ugyanakkor a magukkal mit kezdeni nem tudó, unatkozó emberek özönlöttek a természetbe, természetvédelmi területeken tiportak védett növényeket és zavarták a költésben lévő madárvilágot, olyannyira, hogy többször rendőrt kellett hívni ezekre a helyekre miattuk. És amint enyhülni látták a járványt, az emberek ugyanott folytatják, ahol előtte abbahagyták. Úgyhogy nincsenek illúzióim: amint megszűnik a krízis, az emberek be fogják bizonyítani, hogy semmit sem értékeltek át, és semmit sem tanultak. Persze minden egyéni vagy közösségi példának örülök, ami engem ebben esetleg megcáfol.