Hogyan emlékszik vissza a Budapesti Vonósok Kamarazenekar megalapításának időszakára?
Az együttes egy öntevékeny csoport kezdeményezésére jött létre. A Zeneakadémia befejezése előtt álló fiatalok egymást segítették a diplomakoncertjeiken, a hangversenyek repertoárjának megfelelően különböző formációkat alakítottak, s így alkalmi koncerteket adtak, amelyből később kezdett kialakulni a tulajdonképpeni együttes.
Egy olyan vonószenekart képzeltek el, amely kamaraformációként, karmester nélkül működik.
Hogyan fogadta a kezdeményezést?
1977-et írtunk, amikor is hirtelen nagyot fordult velem a világ, és azt kell mondanom, hogy nem feltétlenül jó irányba. 1957 óta voltam a Bartók Vonósnégyes tagja, amivel éppen egy sikeres nyugat-európai turnéról érkeztünk haza, és már adtuk is volna a következő koncertünket a Zeneakadémián az éppen aktuális Mozart-sorozatban, de mialatt külföldön tartózkodtunk, sok miden megváltozott. Arra lettem figyelmes, hogy a koncertet hirdető plakátokon a saját posztomon nem az én nevem áll, amiről eleinte azt gondoltam, tévedés, de rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság. Hamarosan megszűnt az állásom az Országos Filharmóniában is, törölték a Magyar Televízió Archívumából a szólófelvételeimet, vissza kellett adnom az állami hangszeremet, és azt az úgynevezett barna útlevelet, amely külföldi munkavállalásra is jogosított. A valódi indokokat a mai napig homály fedi, de azt kell mondanom, hogy a legszomorúbb élmény az emberi kapcsolatok megromlása volt, hiszen a tényekhez hozzátartozik, hogy nem az egész vonósnégyes cserélődött le. Nagyon sajnáltam a hangszeremet is, hiszen ez a munkaeszközöm, és korábban magam választhattam ki.
Nem adta fel, hiszen ekkor jött a hallgatók megkeresése.
Igen, a sors úgy hozta, hogy engem találtak meg az ötlettel, ami azért is szívet melengető, hiszen egy vonószenekar művészeti vezetésére általában egy hegedűst, illetőleg egy koncertmestert kérnek fel. A fiatalok azt szerették volna, ha az alkalmankénti koncertjeiknek valamiféle keretet adunk, így elkezdtük a közös munkát, és néhány évvel később, 1982-ben már a Belgrádi Nemzetközi Kamarazenei Verseny élvonalában végeztünk neves, elismert nyugat-európai zenekarok oldalán. A siker megnyitotta előttünk a külföldi turnék lehetőségét.
Egészen 80 éves koráig játszott a zenekarban, az utóbbi években pedig kívülről figyeli a működést. Minden célt sikerült elérni, amit évtizedekkel ezelőtt kitűztek?
Idén 40 éve, hogy megalakult a Budapesti Vonósok Kamarazenekar, és nagyon remélem, hogy még nagyon sokáig fog működni, hiszen mi a kezdetektől fogva hosszú távra terveztük. A tagok természetesen cserélődnek, hiszen az első generáció most közelít a nyugdíj felé, de úgy gondolom, hogy a folyamatos fejlődés mellett meg tudtuk őrizni a magunk elé kitűzött legmagasabb művészi színvonalat, minden, a létezést veszélyeztető körülmény ellenére. Fontos tudni, hogy az együttesben senki nem rendelkezik státusszal, csak projektek vannak, vagyis meglehetősen nehéz a zenészeknek tervezni az ebből a munkából érkező anyagiakat. Ha már az eredményekről kérdez, nagy szívfájdalmam, hogy a négy évtizedes kimagasló zenei tevékenység ellenére nem tudtunk legalább olyan kondíciókat elérni, amelyek biztonságossá és tervezhetővé tették volna a zenekar jövőjét, vagy akár egy életpálya modellt tudtak volna felmutatni.
A mi életünk a zenétől függ, hiszen a zenekar akkor él, amikor játszunk. Akkor nyugodnék meg, ha a folyamatosan fennálló létbizonytalanság valamelyest idővel megváltozhatna, kiegyensúlyozottan tervezhetnék hosszú távra, és nem kellene koncertről koncertre gondolkodnunk.
Az együttesnek gyakorlatilag a kezdetektől Óbuda ad otthont. Ebben is szerencséjük volt?
Eleinte nagyon sokat próbáltunk a Zeneakadémia falai között. Amikor én diákkoromban először belépem oda, még láthattam Dohányit – Bartók ekkor sajnos már külföldön volt –, illetve Kodályt, akihez népzene órára jártam. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, hogy a Bartók Vonósnégyessel egy amerikai turné előtt elmehettünk hozzá a Köröndön lévő lakására, és eljátszhattuk neki a kvartettjét, majd az ő áldásával vihettük a tengerentúli bemutatóra. Eleinte tehát nagyszerű helyszín volt ez a zenekar számára is, de idővel megismerkedtünk Merényi Judittal, a Zichy-kastély akkori igazgatójával, aki lehetővé tette, hogy ott próbáljunk. Később együtt kerülhettünk át a felújított Óbudai Társaskörbe, amit mind a mai napig az otthonunknak tekintünk a jelenlegi vezető, Harsányi Mária jóvoltából.
Említette, hogy a hosszú távú anyagi kondíciók a mai napig megoldatlanok. Voltak nehezebb időszakok?
Nagyon büszke vagyok rá, hogy ha voltak is nehéz és csendesebb időszakaink, de immár negyven éve a magyar zenei élet szerves és a közönség, valamint a szakma által megbecsült része vagyunk. Amikor éppen a teljes zenekarnak nincs koncertje, akkor kisebb csoportokban kamarazenei koncerteket adunk, ami az éltető eleme és személyes bemutatkozási lehetősége tagjainknak. Az Óbudai Társaskör mellett egyébként nagy hálával tartozunk a Molnár C. Pál Galériának is, hiszen ezen a helyszínen is rendszeresen találkozhat a közönség az együttessel.
Milyen műveket válogattak a zenekar tavasszal megjelent jubileumi hanglemezére?
Fontos elmondani, hogy a válogatás CD úgy reprezentál minket, hogy nem a korábbi felvételeinkből állítottunk össze egy lemezt, hanem nagyjából egy évvel ezelőtt beköltöztünk a BMC stúdiójába, hogy friss és átfogó anyagot készítsünk a zenekar munkájának elmúlt időszakáról. Mindjárt egy Michael Haydn Notturnóval nyitjuk a felvételt, aki egy igazán nagyszerű komponista volt, és kevesen tudják róla, hogy egy ideig szerves része volt a nagyváradi zenei életnek. Játszunk Grieg-kompozíciót, a magyar kortársak közül pedig Orbán György művét, valamint lemezre vettük Bartók Divertimentóját, ami, ha lehet mondani, a legjobban fémjelezi az együttes munkáját, hiszen szinte minden külföldi szereplésünk alkalmával el kellett játszanunk a meghívó fél kérésére.
Mi az, ami mostanában foglalkoztatja?
Már említettük, hogy néhány éve kissé távolabbról, a pódium széléről figyelem a Budapesti Vonósok mindennapi munkáját, hiszen úgy döntöttem, hogy át kell adnom a helyet fiataloknak, de a hangszert nem tettem le.
A főként külföldi fiatal hegedűsök, brácsások, csellisták és zongoristák azért érkeznek ide, hogy egyéni, illetve csoportos kamarazenei feladatokban vegyenek részt, és azokat a zárókoncertek alkalmával bemutassák. A csellisták közül leginkább a magyar fiatalokat szoktam Tatára invitálni, de igazán jó érzés, hogy például percekkel az idei gálaműsor után a világ különböző részeiből kaptunk elismerő szavakat azoktól a szülőktől, akik az internet segítségével élőben követhették a koncertet. Mondhatom, hogy az évente Tatán eltöltött időszak a nyaralásom egy része.
Húsz évig volt a Bartók Vonósnégyes tagja változatlan felállás mellett, szintén két évtizeden át működött az Új Budapest Vonósnégyes muzsikusaként, valamint több évtizedes operaházi munkája mellett két év múlva lesz negyven éve, hogy tanárként lépte át a Zeneakadémia kapuit. Mi a legemlékezetesebb élménye?
Nagyon sok olyan emlékem van itthon és a nagyvilágban, amit szinte azonnal az első helyre tudnék tenni, de most, hogy itt a Zeneakadémia közelében beszélgetünk, és éppen rálátok Solti György szobrára, a vele való első találkozásunk jut eszembe. Amikor felkerültem Budapestre, ő már messze járt, így soha nem gondoltam, hogy valaha személyesen is köszönthetem, de egy alkalommal, amikor az Egyesült Államokból repültünk Svájcba a vonósnégyessel egy kétemeletes Jumbo Jeten, odajött hozzám a légiutas-kísérő, és azt mondta, tudja, hogy magyarok vagyunk, és van számunkra egy meglepetése. Nem tudtam mire vélni, mindenesetre a szomszédos ülésen volt a csellóm, amiből kilógott a névjegyem. Néhány perc múlva visszajött, és közölte, hogy Solti György vár minket az emeleten. Felmentünk, megismerkedtünk, és a lehető legjobb hangulatban végigbeszélgettük az egész utat. Sosem felejtem el.
