49 novella egy kötetben. Azt mondta, van köztük olyan, amit több mint húsz éve írt. Miért érezte fontosnak ezeket is beilleszteni a kötetbe?
A legkorábbi novella az Egy régi nő. Korábban nem ez volt a címe, mert minimális mértékben átírtam; ez az egyetlen írás, ami nem a mában játszódik, mégis beválogattam a könyvbe, mert ugyanazzal a problémával foglalkozik, mint a többi novella: a kiszolgáltatottsággal, az elhallgatással és a fojtott agresszióval. Nagyon régóta írok prózát, de a könyv legnagyobb részét végül akkor írtam meg, amikor irodalmi és hetilapok kértek tőlem szöveget – itt a tragikus aktualitása miatt szomorúan kell megemlékeznem a közelmúltban elhunyt Mező Ferenc szerkesztőről, aki mindig biztatott, és teret adott mindenféle prózai kísérletemnek.
Az elmúlt húsz évben miben változott a véleménye a nő-férfi játszmákról?
A magam életét tekintve nem sokat, hiszen én idestova harminc éve ugyanazzal az emberrel élek és vitatkozom. Ami a többieket illeti: kívülről nézve olyan átlátszó és olyan egyszerű minden, csupa közhelyes szituáció – csak ne kelljen belülről átélni, mert akkor megoldhatatlanul kusza az egész.
A nők pozíciója, a nagyvárosokban legalábbis, sokat javult az elmúlt száz évben, de az elvárások sajnos ugyanolyanok: egy nő legyen kedves, megértő és türelmes, mert különben nem tekintik nőnek. Épp most kaptam egy nagyon kedves, meleg hangú levelet, amelyben arról ír nekem egy férfi, hogy a kortárs írónőket – rajtam kívül persze… – csak „anatómiailag tartja nőnek”. Jószándékkal írta, de én nagyon megütődtem, érdekes lenne erről elbeszélgetni vele, hogy mit vár el egy nőtől, és mi az, amiben én nem olyan vagyok. Talán az, hogy sokat mosolygok, és ez elveszi a szavaim élét? Néha szükség van az éles szavakra. Nem a sértésre és a sértődésre, hanem arra, hogy rávilágítsunk egy problémára. Vajon meddig tarthatóak a játszmák? Meddig lehet kedves az ember? Mennyi elfojtással vagy haraggal jár, ha egy nő tapintatból vagy szimpla gyávaságból és lustaságból nem mondja mindig ki, amit gondol? Én úgy érzem, keményebb lettem, de látom, hogy még mindig nem vagyok elég edzett, mert már vagy még nem megyek bele végtelen vitákba.
Mi hozta ezt a változást? Folyamatos önismereti tréningezés? Vagy az anyaság?
Leginkább az, hogy telik velem az idő, és úgy érzem, hogy most már nem akarom mindenkivel külön-külön megértetni a véleményemet. Írni akarok, nem dumálni, azt szeretném leginkább, hogy hagyjanak dolgozni. Az anyaság persze éppen az időt szabdalja szét, de egy pillanatig nem bántam meg, életemben a legtöbbet a gyermekeimtől tanultam. Magamról is, róluk is, a házasságról is.
Mennyire lehet őszinte? Nem fájdalmas egy ekkora kitárulkozás?
Fájdalmas, persze. Az ember teljes lényével adja át magát a másiknak, illetve a családban egyenként mindenkinek, miközben épp a léte lényegét, a munkáját nem tudja elvégezni. Az a szerencse az én munkámmal, hogy a tapasztalataimból élek – mindent bekebelezek és felhasználok. Az anyaságot is, de nem elsősorban mint saját élethelyzetet, hanem mint emberi állapotot. Az őszinteség kutya kötelességem, a családommal szemben is. Amiről nem tudok írni, ami „nagyon fáj, nem megy”, arról inkább nem írok. A boldogságról viszont igen (versben elsősorban), és ez még nagyobb bátorságot követel, mint a szokásos témák. Soha annyian nem ugrottak a torkomnak, soha olyan indulattal nem vádoltak hazugsággal, mint amikor arról írtam, hogy milyen fényes az örömöm sokszor. A kontrasztot is megmutatom persze – a szín a háttértől világít igazán, nem önmagában. De ha már élünk, örülnünk is tudni kell. Muszáj. Tartozunk ennyivel. (Halál a hála, írtam valahol.)
Nagyon kemény, vad, lüktető novellák születtek. Honnan ez az indulat?
Azt szoktam mondani, hogy a Törésteszt a harag könyve. A forrása pedig a korábban említett kiszolgáltatottság, és női részről a hallgatás évezredes kényszere. Még száz évvel ezelőtt sem vették komolyan, ha egy nő nyíltan elmondta, ami bántja. Sőt, még ötven évvel ezelőtt is nagy gyakorlatuk volt a nőknek az elhallgatásban (értve ezalatt a titkokat is, meg azt is, hogy befogják, amikor rájuk szólnak). Talán éppen azért agresszívabb sokszor a friss női megszólalás, mert olyan sokáig kellett visszafojtani a könnyeket, hogy méreg lett belőle, megmérgeződtünk. Érdemes elolvasni ebben a tárgyban Virginia Woolf vagy Szabó Magda írásait – de ők nemcsak az agresszióról beszélnek, hanem leginkább a szabadságról. Én is arról akarok beszélni, hogy élet-halál kérdése, hogy szabadok legyünk. Ha egy párkapcsolat vagy egy szülő-gyermek viszony aránytalan, akkor abban megszűnik a szabadság, és egyre fokozódik, akár az őrületig a frusztráció és a harag. Érvényes ez persze sokkal nagyobb léptékben is, akár az országok, népek, kontinensek viszonyára.
Miért tartja fontosnak a „trauma beszédet”?
Hogy ne tudják befogni a szánkat.
A trauma sebet jelent, a seb pedig soha nem gyógyul meg teljesen, ha eltakarják, és nem engedik levegőhöz jutni.
A béke is szerepet játszik a könyvben. A Csipke című novellában a nő azzal ünnepeli 25. házassági évfordulóját, hogy menyasszonyi ruhát próbál, majd este derűsen fogadja a férjét, aki elfeledkezett az ünnepről. Itt úgy tűnik, van az a pont, hogy az ember felülről nézi a nagy férfi-nő meccset, és elengedi. Van olyan, hogy a játszmának vége?
Igen, az elengedés kulcsszó. Nem szabad megvárni, amíg elfertőződnek a fájdalmaink. Ebben a novellában azért van némi keserűség is, mert a nő nem tudja, és talán már nem is akarja elmondani a férjének, hogy mire vágyik, hanem titokban tartja egy nagyon fontos részét az életének. Ha elmondaná, és együtt nevetnének, az lenne az igazi. A novella ezt a lehetőséget is meghagyja azért. Szerintem is szeretik egymást, és ez a nő tudja, hogy a saját elvárásaival nem szabad megnyomorítania egy másik ember életét (is).
A versíráshoz képest mi a nehézség és a könnyebbség a novellaírásban?
Hiába tudok, öreg róka lévén, szinte akármikor és akármiről (költőversenyen, mondjuk) legyártani például egy tisztességes szonettet, a vers azért mindig nehezebb lesz számomra, mert ott a saját bőrömet viszem a vásárra. A novella, bármennyire is érintse a saját tapasztalataimat, vágyaimat vagy titkaimat, mindig fikció marad, a mások élete, amit őnekik kell megoldaniuk. Én csak leírom, ők viszont megélik. Soha nem írok le senkit egy az egyben, a karaktereim kitaláltak, de az életük, ahogy rendre megtudom az olvasóimtól, mindig összeér valakinek az aktuális bajával vagy örömével. Ez így van jól. A prózának nem az a feladata, mint a versnek – nem énekli-mondja-fájja az ember, hanem elolvassa és elgondolkozik rajta.
Tervez hosszabb lélegzetvételű könyvet, esetleg egy regényt, vagy visszatér a versekhez?
Nagyjából készen vagyok egy verseskötet anyagával, és gyűlnek az új novellák is, de a legnagyobb vágyam és célom tényleg a regényírás, mert az évek során négy regénytervem maradt félbe-szerbe határidős munkák miatt. Gazdálkodnom kell az erőmmel ezután. Megtanulok lassan nemet mondani, hogy legyen rá időm, és attól kezdve leginkább rajtam múlik. Írni fogok tovább.
