A Babits házaspár 1924 és 1941 között itt töltötte a tavaszi és nyári hónapokat. Mit jelentett számukra ez a hely?
Esztergom jól reprezentálja azt, hogy a házaspár között volt valami közös idill-keresés családi, párkapcsolati szinten és a tájjal való kapcsolódásban. Ez főleg azokból az időkből való képeken látszik, amikor örökbefogadott gyermekükkel, Ildikóval harmóniában éltek. 1924. március 27-től egészen 1941-ig, Babits haláláig, amikor csak tehették és az időjárás engedte, márciustól októberig itt maradtak. Időjárási viszontagságok esetén lementek a barátaikhoz egy-két napra Esztergom városába, vagy hazamentek aktuális budapesti otthonukba, és később visszajöttek. Amikor megvették az esztergomi házat, 1924-ben, még a Reviczky utcában laktak Budapest belvárosában, a Kálvin tér és a Mikszáth Kálmán tér között. A belvárosi forróság elől ide menekültek, igényelték a kertet. A csendes pihenőnapokat vendégjárások színesítették.
Mélyen megélt emberi történet az, ami ezekbe a falakba beleivódott. Nekünk, akik itt dolgozunk, feladatunk, hogy széles perspektívában hívjuk fel a figyelmet arra, hogy nagy művek születésének helye ez, ugyanakkor zajlott a hétköznapi élet is. Művelték a kertet, gyönyörködtek a virágokban, termelték a gyümölcsöket, építkeztek, szervezték a ház téli életét.
Hogyan lehet leírni az emlékház státuszát?
A Babits Mihály Emlékház jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozik, ez alá tagozódik be az esztergomi Balassa Bálint Múzeum, amelynek része az emlékház. Civil szervezethez is tartozik, mert alapító tagja a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének (MIRE). Ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) hozta létre olyan célból, hogy a Kárpát-medence emlékházait egy érdekszervezetbe tömörítse. Az irodalmi muzeológia alkalmazott tudomány, a PIM-ben sokat hozzátettek ennek módszertanához. Az irodalmi muzeológusok természetesen az irodalomból merítenek, az irodalmi szövegeket kell láthatóvá tenniük, írott anyagokból kell installációt készíteniük, sokszor sugalmazni az irodalmi szöveget, képpé és látvánnyá formálni azt. A Babits Mihály Emlékház szép példája ennek a munkának. Műfaját tekintve ez egy enteriőr-rekonstrukció.
Hogyan lett emlékház a nyaralóból?
Babits Mihály 1941. augusztus 4-i halála után felesége, Babits Mihályné Tanner Ilona, művésznevén Török Sophie, viszonylag keveset jött már Esztergomba, aminek lélektani oka is volt: innen mentek rohanva Budapestre az akkori Siesta Szanatóriumba augusztus 2-án, ez a mai Kékgolyó utcai intézmény, ahol Babits napokon belül elhunyt. Végletekig ragaszkodott Esztergomhoz, és a beszélgetőfüzetekbe be is jegyezte: „Én szívesebben maradnék Esztergomban.” Tudjuk, hogy az életműve befejezett, mert halálos betegen az éjjeli szekrényén Szophoklész Oidipusz Kolonoszban című műve feküdt, amit magyarra fordított, és az utolsó vonásokat is be tudta fejezni – a kötetet szerepeltetjük is a kiállításon erre való utalásként.
Tehát 1941 után bérlők lakták a helyet, akik fizették a város felé a ház adóját. Török Sophie végrendeletében meghagyta, hogy legyen írói emlékház az épületből. 1955-ben hunyt el, az államra szállt a ház. Akkor még hat évet kellett küzdeni azért, hogy itt emlékhely legyen, hála két kiváló muzeológusnak, Zolnay László régésznek és Nagy Zoltánnak, akik egyaránt szívügyüknek tekintették, valamint a Babits Kuratórium tagjainak, 1961-ben irodalmi múzeummá válhatott a ház.
Milyen nehézségek adódtak az új kiállítás megépítésekor?
Az épület 2008-ban újult meg, egészen a statikai alapoktól. 2009 májusára készült el az új, állandó kiállítás, amelynek látványtervezője Ágoston István belsőépítész. Én kurátorként működhettem közre. Újraálmodtuk a házat és az esztergomi hagyatékot. Azok a régi tárgyak, amelyek eredetileg a nyaralóban voltak, szinte mind elvesztek az évtizedek alatt. Az, hogy közvetetten mégis sikerült helyreállítani a berendezést, többek között, a Petőfi Irodalmi Múzeum tárgyi hagyatékának, szakembereinek és Török Sophie képi és írott forrásainak köszönhető. A foghíjakat a korabeli visszaemlékezések alapján terveztük meg, és támaszkodtunk az oral historyra, az elbeszélt történetre.
A kiállításban minden tárgynak megvan a maga története. Például kifüggesztettük a falra a Jónás könyve 1938 augusztusára elkészült autográf kéziratának első oldalát nemes másolatban, amelyen látszik a feleségnek szóló ajánló: „Kedvesemnek, aki e versek első olvasója volt, kifogyhatatlan szeretettel adja a kéziratot, mely épp e napon készült el, névnapjára 1938-ban Mihály.” A kéziratmásolatot az Országos Széchényi Könyvtártól kaptuk a ház felújításának alkalmából, 2009-ben.
Melyek a Török Sophie által ránk hagyományozott képi és írott források?
Török Sophie a fotóin – amelyekre a rekonstrukció nagy százaléka épül –, mindent megörökített, amit csak lehetett: életképeket, hangulatokat, fontos eseményeket. A fotók származási helye nem az esztergomi múzeum, mert a múzeumtörténet okán fotók végképp nem maradtak a házban, hanem az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának Babits-hagyatéka, a Petőfi Irodalmi Múzeum fotói, valamint a szekszárdi Babits Mihály Emlékház fotói. Innen válogattuk ki az esztergomi vonatkozású fényképeket. Az 1983-ban, a PIM gondozásában, Babits születésének centenáriumán megjelent Ikonográfia című kötet és a „Mint különös hirmondó…” című, szintén 1983-ban kiadott jubileumi tanulmánykötet vonatkozó része sokat segített a képek származási helyének azonosításában. A fotók elemzése során a háttérből kiolvastuk a tárgyi világot, a berendezést, ami véleményem szerint Török Sophie ízlését tükrözte. Kedves, vidéki hangulat lehetett itt a házban szőttesekkel, Tolna megyei dísztárgyakkal, amelyek Babitsot Szekszárdra emlékeztethették, egyszerű könyvespolcokkal, az előhegyi divatot kifejező pöttyös ruházat- és ágyneműmintákkal. A fotókon gyakorta Török Sophie-t is látjuk, mert ő maga is kísérletezett az automata fotózással, ettől még hitelesebbek a képek. Az írásbeli források alapját Török Sophie naptárai adják. Ezeket fiatal lány korától gyorsírással, majd házasságkötésüktől, 1921-től Babits halálának évéig főként folyóírással vezette. A halál kapcsán annyit írt be: „requiem”. A naptárak szövegét szövegkritikai igénnyel Papp Zoltán János irodalomtörténész dolgozta fel és rendezte sajtó alá 2010–2011-ben. Az OSZK MEK-katalógusában elérhető digitálisan, a kiállítás terében is szerepel nyomtatott formában.
Az emlékházban Török Sophie manzárdszobájában, amely egy csigalépcsőn közelíthető meg, különleges energia árad szét. Mi a titka ennek?
A ház eredetileg egyszerű, kétszobás présház volt, és úgy növekedett, mint a fecskefészek, mert építőmesterek segítségével mindig hozzáépítettek, a húszas évek második felében be is üvegezték, így keletkezett a veranda. Török Sophie szobája is hozzátoldás. Ez egy tetőszoba, a domborzati viszonyokat követi. Maga Török Sophie hívja manzárdszobának a naptárbejegyzéseiben, ebben a szobában pihent és alkotott. Egyedi atmoszférát az ad a helyiségnek, hogy eredeti berendezésből itt maradt fenn a legtöbb részlet. Ilyen a Szent Ferences téka, amelyet esztergomi barátjuk, Einczinger Ferenc bankár festett és Török Sophie rendezte be. Mezei virágokat helyeztünk rá, amely a női varázslás finomságát, sokfelé figyelését hivatott kifejezni. A Szent Ferences téka körül látható keretbe foglalt, a Nyugatos alkotókat bemutató árnyképek ugyan másolatok, de az eredeti elrendezést hűen tükrözik. A szobában látható még egy, a falra festett Basch Edit-féle Madonna-kép, amely szinte eredeti formájában megmaradt.
Eredeti a helyiségben a padlásfeljáró is. Török Sophie nagy Bartók-rajongó volt, ezért a pihenősarokban elhelyeztünk egy ládarádiót. Tudható, hogy kedvéért a korban egyedülálló módon hanglemezre vettek rádiófelvételeket. Bartóknak 1936-ban verset írt. Zenerajongása iránti tiszteletből felkérésemre a Malom Művészeti Műhelyben Rózsár Brigitta zongoraművész közreműködésével, Villányi Zsolt rendezésében összeállt egy zenei anyag, ami Török Sophie zenei vonatkozású naptárbejegyzéseiből kelt életre hangulatokat, és így az eredetiségen túl szellemi, lelki, zenei atmoszférát teremt a szobába belépő látogatók számára.
Lehet állást foglalni a szakirodalom által elemzett kérdésben, hogy írói státusza Babits mellett egy tanítványi viszony volt-e, vagy egy árnyékban töltött lét, esetleg egy kivételezett, akár meg nem érdemelt státusz?
Véleményem szerint Török Sophie a szabadvers műfajában igazán nagyot alkotott amellett, hogy a Nyugat állandó kritikusa volt, versei és prózái egyaránt említésre méltóak. Ez a szoba egyben elvonuló, alkotó tér, dolgozószoba is volt a számára. Művészi példaképe Kaffka Margit volt. A Török Sophie nevet Babits Mihály adta neki, mégpedig Kazinczy Ferenc után szabadon, utalva egy régi kor írói vezéregyéniség-státuszára, amivel magának jelölt ki szerepet és egyben feleségének is, ami nem lehetett könnyű. A két költészet egymásra hatásával és általában Török Sophie írói munkásságával behatóan Papp Zoltán János foglalkozik. Aki bővebben érdeklődik Török Sophie iránt, annak ajánlom a naptárbejegyzések-kötet bevezető tanulmánya mellett Borgos Anna önálló tanulmányait, valamint a Szilágyi Judit irodalomtörténésszel közösen összeállított Nőírók és írónők, Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című kötetét. Olvasmányos még Koháry Sarolta Flóra és Ilonka című regénye is. Sok minden megtudható a „most én vagyok hang helyetted…”, Török Sophie Babits Mihályról című, Téglás János által készített igényes válogatásból is.
Hogyan fejezi ki a kiállítás Török Sophie írói munkásságát?
Ahogy Babitsnak is kimutatható az Esztergomhoz kapcsolódó szépirodalmi munkássága, ugyanúgy Török Sophie-nak is. Szerepeltetünk egy szinte már nonfiguratív festménymásolatot a Török Sophie-szobában, amelyet 1929-ben Einczinger Ferenc készített róla. Címe: Asszony a karosszékben. Ez utal Török Sophie 1926-os azonos című versére, amely időtálló szabadverse. Aztán mondhatnánk az Almák című, tematikailag idetartozó versét, amely egyben egy siratóének is, amit nem sokkal Babits halála után írt. Ez egy nekrológvers, amelybe belesírja a fájdalmát. Szembeállítja az értékes múltat és a sivár jelent. „Esztergomi almák mosolyogtak veled”, már nem vagy itt, de milyen jó volt a „régi boldog nyarak dús gyümölcse”, majd következik a második egység: hova tűnt el minden, elázott a ház, már nem vagy itt. „Hol van már Esztergom! napfénye megvakult, meleg derűjéből fagyott vigyorgás lett”. A lírai beszélő idegeit felemésztette a betegápolás. Ebből a vallomásból is látszik, hogy mindez egy teljes szívvel élő nő látlelete, akit áthatott a vágyakozás az esztergomi idill és a harmónia után.