Hogyan kezdődött művészeti pályafutása?
Háromévesen kipingáltam a WC falát a saját festékemmel. A szüleimnek gyanús volt, miért vagyok ott egy órája, benyitottak, és látták, hogy elkapott az alkotói láz. Mivel mosolygó napocskák kerültek a falra, végül is tetszett nekik. Aztán lecsempézték.
Született óbudai?
Óbudaivá váltam. Gyerekkoromat a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában töltöttem, és itt is ragadtam a III. kerületben. Jó, hogy itt mindent el tudok intézni. Középiskolába textil szakra mentem, ez az iskola megszűnt, így végül a Than Károly Ökoiskolában érettségiztem, a Lajos utcában. Akkoriban itt jártunk el a mostani műhelyem előtt, amikor a focipályára mentünk. Akkor még egy könyvesbolt lerakata működött itt.
A szakmunkás képzőben mindenki lógott, ahogy csak lehetett. Aludtak napközben, és rám szóltak, hogy halkabban csiszoljak. Elvégeztem a kétéves OKJ-s képzést, majd a tanárom, Silc Mariann, aki az Iparművészetin végzett, megkérdezte, hogy miért nem jelentkezem én is oda. Jelentkeztem, felvettek, elvégeztem. Tehát így lettem én az első művész a családban. Példaképem sem volt ez ügyben, nem is ismertem, nem is igazán beszéltem művésszel. A szüleim programozók, úgyhogy én mindig kilógtam a családból. De engedték, ennyit tettek hozzá: hadd művészkedjen! Meg azt, hogy Karcsi, itt egy üres falfelület, ide még várok valamit. Nálunk nem nagyon kellett dekorálni a lakást, mert ott voltam én. Mindent festményben örökítettem meg: a családi nyaralásunkat is.
Mióta van saját műhelye?
Amikor diploma elé érkeztem, mondtam édesanyámnak, hogy szeretném folytatni a munkásságomat, és lepjen meg diplomára egy műhellyel. Ez volt a második hely, amit megnéztünk, és rögtön beleszerettünk. Amint beköltöztem ide, már kopogtak is az ajtón, mert látták, hogy itt valami műhely alakul: hoztak órát, hogy cseréljem ki az elemet, leszakadt fazék fogóját, hogy rakjam vissza, és én nem mondtam, hogy iparművész volnék, most végeztem az egyetemen.
Gyakorlatilag mindent elvállaltam, nem is kértem érte pénzt, csak izgatott, hogyan oldhatom meg, hogy azt a fogót visszarakjam.
Mikor készült az első porcelán ékszere?
Mint ahogy minden nagy felfedezés, ez is a véletlen szüleménye. Egyszer bejött egy hölgy, aki behozott egy Zsolnay csészét, aminek le volt törve a füle, és agyon volt már ragasztgatva. Mondtam neki, hogy ezt nagyon finoman kell csiszolni, mert szétmállik. Megkérdeztem, ha szétmállik, akkor mit csináljak vele? Azt mondta, ha elenged a ragasztás, akkor dobjam ki. Elkezdtem csiszolni a kis csonkot, hogy ne vágjon, hogy tudja használni vagy nézegetni, de ahogy előre megjósoltam, eltörött a kezemben. Nagyon rosszul éreztem magam, mintha lenyúltam volna, vagy valami ilyesmi.
Nem értette a dolgot, de nagyon örült, és elment. Nem láttam egy hétig. A következő héten egy hatalmas rakomány törött porcelánnal jött be, bejelölgetve, hogy ebből és ebből ezekre vágyik. Onnantól kezdve nem lehetett kiszállni, nem is tudnék, mert minden héten valaki jön, és hoz valamit. Megérkezik egy örökös vagy egy nagymama, valaki, aki előszedte a régi családi ereklyét, vagy aki csak kapta, és eltörött.
A fentieken kívül honnan szerzi be az alapanyagot?
Jön. Jó a viszonyom a Mattyasovszky-Zsolnay család tagjaival. Nemrég járt itt a Pilvax kávéház örököse, megmutatta, hogy nézett ki a szervizkészlet.
Legalább ezer darabból állt, és mindig félretették a töröttet leltárba. Ezt örökölte meg a hölgy, akinek a dédnagyanyja volt a Pilvaxban kávéházas. Eljött, bekopogott hozzám, és mondta, hogy hallottam önről ezt, és ezeket szeretném. Főleg az unokáknak készíttetett medálokat. Volt egy törött teáskanna, amit úgy tudtam megmenteni, hogy félbevágtam, és egy hőálló üveglappal egészítettem ki. Teljesen jól működik. Most már minden bejön, hozzák hajléktalanok is, rettenetesen veszélyes arcok. Úgy csináltam meg itt a műhelyem ajtaját, hogy csak a lábakat lehet látni, úgyhogy lábról meg tudom mondani, kinek nyitom ki az ajtót résnyire és kinek nagyra. Mostanra megtanultam, azt is tudom egy ember lábáról, hogy ügynök lesz, mert az mindig ki van csutakolva, hogy úgy tűnjön, az nagyon menő.
Hogyan áll neki egy-egy darabnak?
Eléggé locsifecsi vagyok, szívesen elmondom, hogy csinálom, nem titok és nem is szégyellem. Azonnal átveszem, és mire a lépcsőről leérek, már látom a vágási pontokat. Ez olyan, mint a mátrixban, amikor azok a zöld számok mennek a fejben. Na, én ilyen metszeteket látok rögtön. Öt lépcsőfokom van, ami levezet a műhelybe. Mire leérek, már tudom a vágást.
Utána lenyomozom, ami azt jelenti, hogy megnézem az alját: ha kínai jel van rajta, vagy bármilyen más, amit nem ismerek, megpróbálom azonosítani. Van a telefonomon egy fordító szótár, ami kamerával működik, rávillantok, megnézem, hogy melyik korból származik az aláírás, lefordítom a fordítóval, bedobom az internetre, vagy elugrok az iparművészeti könyvtárba. De van olyan is, amikor családi hagyatékból hozzák be a porcelánt, ilyenkor elmesélik a történetét. Ha bárki olyan hozza le, akit meg tudok szólítani, akkor kifaggatom, mert mindent tudni akarok róla. Rajzolás nélkül látom a formát, egyből, egy pillanat alatt, mintha vetítenék nekem, hogy ezt csináld, ezt csiszold. Egy ilyesmi hang megszólal, és akkor hátramegyek, és felvágom egy nagy sebességű gyémántkoronggal. Nagyon óvatosan, több irányból indulok, hogy el ne törjön. Előtte bekapcsolok egy 500 wattos reflektorlámpát, ami a legtömörebb porcelánt is átvilágítja; megnézem a hajszálrepedéseket, ezekből ki tudom számítani az útvonalakat, mert látom, melyik irányba fog elindulni a repedés, ha véletlenül nagyobb mechanikus erőnek teszem ki. Van, hogy olyan gyönyörű szecessziós íveket ad a repedés, törés, hogy meghagyom, mert élmény nézni. A vágás után választom ki, mivel lehet összekombinálni. Szeretem társítani a dolgokat, például összehozni a kínai Csing-dinasztiát egy kis repülő herendi lepkével, vagy Szász Endre hollóházi fekete-fehér grafikus világán miért ne másszon át egy kis eozin réten egy kis Rotschild-mintás bogárka. A darabkákat úgy dolgozom össze, hogy a külső szemlélő soha nem jön rá, hogy ez valójában három különböző porcelán. Ezután koronggal kicsiszolom a fazonját, az ívét.
Ezután illesztem bele a fém foglalatba. Nagyon fontos, hogy a porcelánt és a fémet melegen kell egymásba gyúrni, hogy örökre szóljon a kapcsolatuk.
Mi mindent lehet egy tárgyról kideríteni?
Sokan nem tudják, hogy egy-egy kódszámba kódoltak mindent, a festőt meg azt is, hogy milyen korban járunk, vagy akár, hogy milyen megrendelés volt. Vannak vicces dolgok, például hogy amikor az államosítás idején nem lehetett hozzájutni bizonyos színekhez – nyilván kajához se lehetett, kenyérhez se, nemhogy porcelánfestékhez –, a Herendi kitalálta, hogy ő a világ legnagyobb mintáit megcsinálja barna színből. Akkor egy évig barnát festettek, mert csak barna festék volt. Amikor az is elfogyott, akkor purpurral megfestették, és kijöttek a manapság nagyon divatos monokróm dolgok. Jól mutatnak, és minden részletet úgy meg tudtak festeni, hogy meséljen, zenéljen az a minta.
Megosztana velünk néhány történetet, amit sikerült lenyomoznia?
Általában nem tudják az emberek azt, hogy a porcelánnak régen milyen hatalmas értéke volt. Vándorkereskedők révén lehetett hozzájutni, akik irdatlan pénzt kértek egy-egy darabért.
A szegényebb családokban régebben mindenki egy tálból evett. Először evett a férfi, aztán körbeadták a többieknek. Úgyhogy a parasztcsaládokban nagyon megbecsülték a tálat, ami öröklődött is, presztízskérdés volt, kinek milyen porcelánja van. Amúgy logikus is, hogy ilyen pokolian drága volt, mert egy-egy tálért kiégettek egy egész erdőt, hogy a kemencét 1300 fokra fel tudják fűteni. Utána pedig költözni kellett egy másik erdőhöz.
Van tipikusan Óbudán fellelhető porcelánfajta?
Meg lehet találni mindent, de a leggyakoribb a Zsolnay piros pöttyös vonulata az 1950-es évekből, azt bárhol megtalálom. A harmadik kerület tele van ötvenes évekkel, nagyon erősen. Érdekes ez az Óbuda, nem tudom, miért lehet ez.
Elmesélné egy emlékezetes darab születését?
Egy 90 éves kedves hölgynek van egy Rippl-Rónai tervezte porcelángyűjteménye. A takarítónő rosszul fogta meg az egyik darabot, és eltörött. Maga Rippl-Rónai festette a gyönyörű vázát, kék alapon piros liliomokkal. Meseszép volt, ő az egészet nekem adta, úgyhogy utána egy évig dolgoztam neki belőle.
Min dolgozik most?
Templomablak-üvegekből készítek ékszereket – Mátyás templom, Rózsák tere. A mesterem, Gonzales Gábor, aki az egyetemen tanította az üvegművességet, hozta be hozzám ezeket a törött üvegeket. A templom restaurálásakor összesöpörték és félretették az apró kis törmelékeket. Ez negyven évig állt érintetlenül, felcímkézve, bedobozolva.
Hogyan inspirálódik?
Például iszom egy jó teát, most éppen egy francia ibolyateát főztem. Nem is hittem volna, hogy ilyen finom! Mindenféle teám van, az ismerőseim, akik járják a világot, hozzák a legkülönlegesebb teaféléket. Az is segít, amikor meghallok valami szép klasszikus zenét vagy valami átdolgozást.
Mi a hosszútávú terve?
Terjeszkedni, ezt csinálni. Mindenki azt mondja, külföld, de én nem. Szeretném itthon még több emberhez eljuttatni a kis törött porcelánokat.
Ez egy szabadidős iskola lenne, ahol senki nem bukna meg. Ez a legnagyobb álmom. Egyszer megcsinálom.
Van tanítványa?
A művészvilág nem a tanításon múlik. Aki csak arra vágyik, hogy mástól tanuljon, hamar kihullik a rostán. Mindenki önmagát fejleszti. Én azt vettem észre, hogy mindenkinek megvan a saját világa. Azt a világot kutatja, és abba a világba merül bele. Amit én csinálok, az művészet, nem mesterség, mert a mesterség kicsit kötöttebb.
Meg is tud élni belőle?
Teljesen. Az első pillanattól kezdve, ahogy lediplomáztam, de már előtte is, mindig is ebből éltem. Itt nem kell aggódni. Vannak nehezebb hónapok, de az az igazság, hogy nincs autóm, mert biciklivel járok, a BKV-bérletet egy évre előre megveszem, és le van tudva. Nincs olyan nagy vágyam, ami csődbe vihetne.
