Fuldokoltak a snecik a vödörben,

tűzött rájuk a délutáni nap.

Senki sem jött, a fiúk épp fürödtek, 

a nagy hőségben nem is volt kapás.

Fogtam a vödröt, levittem a vízhez,

és kiöntöttem a félholt halakat.

Néhány elúszott, néhány meg lebegve, 

vergődve próbált új életre kelni,

elvegyülve a felszínen a forgó

fűzfalevelek csónakjaival.

Mit csinálsz? –ordítottak ki a partra.

Hülye vagy, kislány? Az ott a miénk! 

Kimásztak, szitkozódtak, körbevettek.

Úgy döntöttem, hogy nem válaszolok.

Süket vagy? , rázogattak, -tudsz beszélni?,

hülye vagy?! Hallod? Ezt itt a miénk!

Láttam a parton, lent, a gyökerek közt

egy hordalékos, sötét üreget.

Gondolatban bemásztam, nem feleltem, 

mint aki ott sincs, és semmit se hall.

Egy idő után tényleg abbahagyták.

Rugdosták még a parti homokot,

aztán fröcskölve visszamentek úszni,

és nem értették, mért nem futok el.

Sokkal kisebb volt, ahogy közeledtem,

egy tíz évesnek szűk volt az üreg.

Felhorzsolták a hátamat az ágak,

és azt játszottam, nem ember vagyok.

A közelemben lebegett pár sápadt,

langyos haltetem. A mohán guggoltam,

alacsony fény szállt keresztül a fákon,

hosszúra nyúlt az árnyék a vízen.

Észre se vettem, mikor mentek el.

Szúnyograj zúgott, rákezdték a békák,

észre se vettem, hogy milyen hideg lett,

észre se vettem, mikor lett sötét.