Miután sokunk legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula nagy nyomorban meghalt, szép temetést kapott. Utána azonban sírhelyével sokáig nem történt semmi más, mint hogy egyre elhanyagoltabbá vált a Kerepesi úti temető hátsó, idővel elbozótosodó részében.
Igaz, hogy hivatalosan csak a szülőváros képviseltette magát a temetésen, az állam és a főváros nem, Krúdyt azonban Budapest által felajánlott díszsírhelyen temették el 1933. május 14-én. Ez az eredeti sírhely a Kerepesi úti temető 47-es parcellájában, az 1. sor 90. számú helyén volt, a néhány héttel korábban elhunyt Concha Győző és Kozma Andor sírja mellett. A konzervatív nagyságok szomszédságába temetett bohém Krúdy esete szemléletesen bizonyítja, hogy a fővárosi hivatalnokok a sírhely-adományozás során nem szelektáltak világnézeti alapon. A 47-es parcella első sorában székesfővárosi tanácsnokok, professzorok, budapesti intézmények vezetői porladoznak, és itt van például Endresz Györgynek, az első magyar óceánrepülőnek a sírja is. Krúdy tehát halála után kapott bizonyos mértékű hivatalos megbecsülést Budapesttől. Koporsóját az írók temetésén használatos Jókai-lepel borította, a búcsúztatókat a nyíregyházi főjegyző mellett író- és újságírótársak mondták.
A negyvenes években több újságcikk foglalkozott a sírral, ami felett ekkor még csak a temetés után odatett, egyre korhadtabb fakereszt állt. Ezt az „árva, majdnem jeltelen”, „koldusi” helyszínt örökíti meg Berda József verse is (Krúdy sírhantja előtt). Ez a látvány fogadta Krúdy barátait, akik halála napján évről-évre felkeresték a sírt; e szokást egyébiránt Krúdy-tisztelők egy csoportja néhány éve felújította, de a zarándoklat célállomása értelemszerűen már nem az eredeti, hanem a jelenlegi sírhely.
A Krúdy sírját évente felkereső baráti kör azt szerette volna, ha Pátzay Pál készíti el a síremléket, sőt Várkonyi Titusz 1943-as cikke tényként írta le, hogy készül a szobor, és még abban az évben állni fog. (Várkonyi cikke ugyanitt, Zeke Gyula kommentárjával olvasható, akinek köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet.) A képet árnyalja az 1964-es Krúdy-antológiában megjelent Pátzay-interjú. (Tóbiás Áron (szerk.): Krúdy világa. Budapest, 1964. 630. old.) A szobrász szerint a síremlék közelébe sem került a megvalósulásnak, mert nem volt rá pénz. Elképzelése szerint a síron nem egy Krúdy-regényalakot kellene megjeleníteni, hanem a nemzetet reprezentáló leányt, amint koszorút helyez a sírra.
Az 1964-ben megjelent antológia szerkesztője is síremlék nem díszítette nyugvóhelyről ír, és hogy sem az író családja, sem tisztelői nem akartak „közönséges emléket” állítani, ami bizonyára megnehezítette a sírjel megvalósítását. Ugyanakkor éppen ez a kötet bizonyítja, hogy az első sír sem volt teljesen jeltelen: amint a könyv egyik illusztrációján látható, a borostyánnal befuttatott hanton kőből készült kis névtábla állt. (Tóbiás (szerk.): id. m. 292. és 371. old.) Ezzel együtt is, a sírhely ügye egyértelműen háttérbe szorult, miközben Krúdynak 1947 óta már utcája volt Józsefvárosban, és 1958 óta mellszobra Óbudán.
1967-ben, a temetői nyilvántartás szerint augusztus 31-én exhumálták, majd újratemették Krúdy Gyulát. Az ötvenes években lezárt, majd részlegesen megnyitott Kerepesi úti temetőben ekkoriban már újra folyamatosan létesültek fővárosi díszsírhelyek. Az elbírálás szempontjai persze nagyot változtak, de Krúdy ezúttal is megütötte a mércét. Sírját a húszas évek végén kialakítani kezdett, de be nem fejezett díszparcellák egyikébe, a 34/2-es számúba helyezték át, az 1. sor 17. sírhelyére, az 1967 júniusában elhunyt Ferenczy Béni sírja mellé. Ma ezt a parcellát kevéssé szerencsésen „művészparcellának” nevezik, bár nemcsak művészek nyugszanak itt.
Pátzay számos kiváló síremléket készített a harmincas és negyvenes években, de később funerális művészete már kifáradt, ellaposodott. A „művészparcellában”, ami a hatvanas és hetvenes évek szobrászatának érdekes galériája, csupán egy közhelyszerű portréval van jelen. A Krúdy-síremléket megalkotó Borsos Miklós viszont ekkor volt a csúcson, három kiváló sírszobra is áll itt (Krúdyé, Heltai Jenőé és Nagy Balogh Jánosé) és még egy a közelben (Karinthy Frigyesé). Érdemes lenne feltárni, hogy hogyan jöttek létre a megbízások a díszparcella továbbformálására, hogy olyan remekművek mellé, mint például Kerényi Jenő Csontváry-síremléke és Somogyi József Mednyánszky-síremléke, hogyan kerülhettek olyan szégyenletes alkotások, mint például a Veres Péter-sírszobor, ami sajnálatos módon a Krúdy-sír másik közvetlen szomszédja lett.
A szobrász csak az emberi alak körvonalait ábrázolta, ezeket is jelzésszerűen, leegyszerűsítve, egyedül a szívnél összefutó erek vannak aprólékosan kifaragva. Érdemes felidézni a korabeli sajtókritikát, mert mindmáig az egyik legértőbb ismertetése a később néha bírálatot is kapott síremléknek. Rózsa Gyula írása a két kőhasáb és a figura légiességének ellentétét emeli ki, a kőtömbbe vésett illanékonyságot, a kubizmusba zárt romantikát, aminek kulcsa a negatív faragás, a kőből kivájt űr. Szellemes megállapítása szerint a síremlék nem egy lépő alakot ábrázol, hanem egy lépő alak emlékét. (Rózsa Gyula: Alakok a művészparcellában. Népszabadság 29: 14 (1971). Melléklet, 5. old.)
Az alkotás a fővárosi temetőkben álló többi Borsos-mű közül elsősorban Genthon István farkasréti síremlékével állítható párhuzamba. A negatív faragású, lépő alakpár azonban ott egyszerű illusztráció: apa és fia, Genthon István és Péterke lépései a nemlét, avagy a túlvilág felé.
A megjelenítés módja a Genthon-síremléken a hiányt, az elmúlást ábrázolja, Krúdyén inkább a hangulatot. További párhuzamként kínálkozik a Karinthy-síremlék siratóasszonya, ami ugyan nem dombormű, mégis, a gyászoló alak megformálását itt is a „kivájt űr” határozza meg. Mindkét említett mű néhány évvel a Krúdy-síremlék után létesült, letisztult formák jellemzőek rájuk, ugyanakkor mindegyik figurális alkotás. A teljes Borsos-életműben számos további párhuzam található, itt csak a síremlékekre tértünk ki.
A Krúdy-síremlék felavatásának éve körül van némi bizonytalanság. A Borsos síremlékeiről szóló cikk 1962–63 körülire datálja (Horváth Béla: Borsos Miklós – Síremlékei. Művészet 17: 9 (1976). 16–17. old.). A mérvadó életmű-katalógusban 1963-as készítési év szerepel (L. Kovásznai Viktória: Borsos Miklós. Budapest., 1989. 280. old.). E két közlésre alapozva, korábbi írásaiban e sorok írója is az 1963-as évszámot adta meg, pedig a parcellatörténet ismeretében ez elvetendő, mivel azoknak az áthelyezetteknek, akiknek nem volt méltó sírjele, az újratemetés után állítottak síremléket. Eszerint a Krúdy-síremlék 1967 előtt nem készülhetett el, vagy legalábbis nem kerülhetett a sírra. Elgondolkodtató az is, hogy az 1964-ben megjelent antológiában nincs a Borsos-féle síremlékre vonatkozó adat, ez pedig az 1963-as avatást mindenképpen megkérdőjelezi. Tóbiás Áron szerint a könyv nyomdába adásával egyidejűleg határozott arról a Fővárosi Tanács, hogy síremléket állít az írónak, valamint tőle tudjuk azt is, hogy az eredeti kiadás borítóján látható Szabó Iván-féle relief Krúdy-síremléknek készült (Tóbiás (szerk.): id. m. 292. old.). Az antológia új, 2003-as kiadásából hiányoznak ezek a fontos adatok.
Gyanakvásra adhat okot továbbá, hogy a hatvanas években egyetlen reprodukció sem jelent meg Krúdy új síremlékéről, 1971 és 1976 között viszont, különböző lapokban és kötetekben, öt is. Ezek közül az egyik a Fővárosi Emlékműfelügyelőség nyilvántartása alapján 1968-ra teszi a Borsos-mű felavatását, ami az újratemetés időpontjának ismeretében a legvalószínűbb lehetőség (Németh Lajos (bev.): A százéves Budapest szobraiból. Budapest, 1972. 21. old.).
