Vannak meghatározó élményeid Óbudáról?
Amikor Pestre jöttem egyetemre, egy barátom eladott nekem egy dudát, és az Óbudai Zeneiskolába mentem, hogy megtanuljak rajta játszani. 4-5 évet töltöttem el itt, mindig a Galagonya kocsmában iszogattunk, beszélgettünk. Sokszor játszottam a Kobuci Kertben és az óbudai adventi vásárban is.
Mi az első zenei élményed gyerekkorodból? Mikor lépett be az életedbe a zene?Viszonylag későn. Zenét persze hallgattunk – hét évvel idősebb a bátyám, így a gyerekkorom Müller Péter Sziámival, az A.E. Bizottsággal és a Kispál és a Borzzal kezdődött. Illetve volt a The Pogues nevű ír punkegyüttes, őket is sokat hallgattuk. Igazából teljesen véletlen volt, hogy a zene felé fordultam. Az ikertestvéremet és engem nyolc évfolyamos gimnáziumba vettek fel, akkor még nem is gondoltunk arra, hogy zenével foglalkozzunk. Beiratkozás alatt épp egy nyári táborban voltunk, és anyukám meg a nagyobbik bátyám mentek el helyettünk. Megkérdezték őket, hogy az ikrek milyen szakkörökre akarnak járni, és mindenhova beírattak minket – furulyára is. Persze, amikor ezt megtudtuk, kapásból azt mondtuk, biztos, hogy nem, de aztán mégis elmentünk. Később a testvérem áttért a gitárra meg a pengetős hangszerekre, én meg elkezdtem harmonikázni. Ekkor egyébként még grafikus szerettem volna lenni. Volt otthon mindenféle hangszer: furulya, gitár, mandolin, ezeken kezdtünk el játszani az ikertestvéremmel, úgy, ahogy a Kalákánál láttuk: mindenki játszik mindenen. Végül is én egyre inkább a harmonika felé fordultam. A középiskolában úgy nézett ki, hogy zenét akarok tanulni a továbbiakban, de mivel gombos harmonikán játszom, az pedig nem volt az akadémián, megbeszéltük a tanárommal, hogy elmegyek tanulni mást, és majd ha változik a helyzet, akkor felvételizek az akadémiára. Ez a más a magyar nyelv és irodalom lett, ami mellé felvettem az összehasonlító irodalomtudomány szakot, szóval egy ideig úgy nézett ki, hogy irodalmár leszek. Közben a harmonikatanárom meghalt, és ez az út elvágódott, viszont mindenféle zenekarokban játszottam Ágoston Bélával, időnként Ferenczi Gyuriéknak voltam vendége, illetve saját zenekaraim is voltak.
Nagyon sokféle hangszeren játszottál, miért épp a harmonika mellett döntöttél?
Nem tudom pontosan. Az előbb említett The Pogues együttesben ugyan használtak harmonikát, nyilván billentyűset, de nem emiatt választottam ezt. Az, hogy én gombos harmonikán játszom, az azért lett, mert a tatabányai zenetanárom Oroszországból származott, és ő mondta, hogy legyen gombos harmonika. Erre azt mondtuk, ha az oroszoknak jó az, akkor nekem is jó lesz. Igazából nem volt kötődésem ehhez a hangszerhez, de jó választás volt. Nem keresem az okát, hogy miért így lett.
Irodalmat tanultál – ez befolyásolja a zenei nyelvedet?
Nagyon is. Az egyetemen azt tanultuk meg, hogy a kultúra bármely szeletéről tudjunk beszélni, gondolkodni, tanulmányt vagy kritikát írni. Ennek a hatását inkább mint zeneszerző érzem, egész egyszerűen azért, mert úgy gondolkodom a zenéről, a kultúra bármelyik szeletéről, ahogy a posztmodern is gondolkodik a nyelvről: szegmenseire bontom és újra felépítem. A zenének – ami ugye ritmusból, harmóniákból, dallamból áll – van vertikális meg horizontális felépítése, bármelyik részét ki tudom cserélni másra. Ez a gondolkodás olyan, mint ahogy Gaudí felépítette a Sagrada Famíliát. Az is egy viszonylag egyszerű egyhajós templom egy toronnyal, de Gaudi több hajót tesz egymás mellé és több tornyot, és minden toronynak és hajónak minden része más díszítést kap. Ebből egy olyan nagy egész alakul ki, hogy ha elindulok a templomban, folyamatosan, organikusan változik; nagyon sokféle, mégis koherens, mert az egésznek a szerkezete egy tiszta és világos dolog. Ugyanezt csinálom a zenével: amit én írok és játszom, azt francia-balkán-klezmer-tangónak hívom. Ezekből a kultúrákból táplálkozom, és azzal játszom, hogy a motívumaikat egymás mellé teszem.
Ezeket állandóan keverem, és ezáltal egy olyan zenét igyekszem komponálni és játszani, ami túllép azon a hangszerelési gesztuson, hogy veszek egy népdalt és másmilyen kíséretet teszek alá, mint amilyen hagyományosan hozzátartozik, majd ráírom a címkét, hogy ez világzene. Itt érintetlen marad a zene és az a gondolat, ami mögötte van. Nehezebb út tényleg darabjaira bontani a zenét, és újraépíteni úgy, hogy sejtenként lesz másmilyen. Így például a zsidó zene nem jelenik meg nálam teljességében, de minden pillanata zsidós. Olyan egész, amiből, ha kihúzok valamit, összedől a vár. Mindez a kultúrák találkozásáról is szól – érdekel a határok lebontása, hogy hogyan tudnak a kultúrák organikusan kapcsolódni egymáshoz úgy, hogy mégis felismerhetők maradnak a jegyeik.
És hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a jegyek?
Harmonikásként az ember nem tudja megkerülni ezeket a zenéket. A klezmer, a tangó és a sanzon a harmonika igazán hangszerré válásának az időszaka – a tízes évektől a negyvenes évekig. Minden nemzet máshogy nyúlt ehhez a hangszerhez. Önmagában a klasszikus tangó, sanzon és klezmer is keveredéseket mutat, de mégis mindegyiknek vannak jellegzetességei. Én viszont kifejezetten nem szeretnék rezervátum-zenét játszani. Nagyon kedvelem például a gipsy swinget, de nem akarok olyat játszani és írni, ami úgy csinál, mintha a ‘30-as évek zenéje lenne, mert egész egyszerűen nem ott élünk – azóta rengeteg dolog történt a kultúrában és a történelemben is. Eltávolodtunk attól, amit csak a swing tudott. Én igyekszem úgy kortárs zenét csinálni, hogy közben utalok ezekre a stílusokra. Az érdekel, hogy most mi közöm nekem a zenéhez – nagyon szeretem Carlos Gardelt, de anakronisztikus lenne, ha belépne ebbe a kávézóba és búgó hangon énekelne – ez már nem mai.
A Covid alatt hirtelen megugrott a követőid száma az erkélykoncertjeidnek köszönhetően. Azóta több fellépésre hívnak?
Igen. Nehéz a zenész szakmában “elterjedni” szervezők között, kilépni a saját körünkből – a világ olyan, mint a Facebook, mindenki abban a buborékban mozog, amit ismer, ezek zárt kapcsolatok, és nem könnyű ezekből kitörni. Az erkélykoncertek ebben segítettek – 290 követője volt az oldalamnak, amikor az első volt, most 7200 fölött van. Játszottam nemrég Sepsiszentgyörgyön a Tabakó Fesztiválon, és odajött utána egy hölgy, aki Bukarestből utazott oda csak azért, hogy meghallgasson engem. Korábban nagyon sok szervező azt mondta nekem, hogy amit csinálok, az „budapesti értelmiségi zene”: akik az Amélie csodálatos életét nézték, meg a Gotan Projectet hallgatták, azok szeretik, de ez nagyon rétegdolog. Az erkélykoncerteknél derült ki, hogy ez nem feltétlen van így: falvakban, nagyvárosokban és külföldön, fiatalok és idősebbek is hallgatták és osztották a zenémet, kiderült, hogy nagyon széles réteget meg tud fogni. Mondtam az előbb, hogy kortárs próbálok lenni – vannak ebben a zenében viszonylag absztrakt elemek ahhoz képest, amit egy somorjai nyugdíjas amúgy meghallgat, de kiderült, hogy ő is be tudja fogadni, mert érti azt a zenei nyelvet, amit csinálok, mert tudja valamihez kötni. Fontos még, hogy én nem tudok és nem akarok szórakoztató zenét játszani, azt szeretném, hogy amikor játszom, az embereknek változzon meg az élete – mint amikor egy jó filmet lát az ember, ami nyomot hagy.
Ez persze nagy vállalás, de szerintem a művészetnek az a lényege, hogy a valóságra hasson. Ezt ma sok művész elfelejti, sok zenész azért zenél, mert zenész, és szerintem nagyon fontos, hogy azért zenéljünk, hogy a létezés legyen másmilyen. Nem tehetem meg, hogy félig játszom. Persze vannak fáradt, nehéz pillanatok, ilyenkor ez nem feltétlenül megy könnyen.
A ¡Nosnach felállásban Kertész Endre csellózik, te pedig harmonikázol. Nem szokványos felállás. Hogyan tud ez a két hangszer működni, amikor az az érzése van az embernek, hogy egyébként egyenrangúak?
Abszolút igazad van, meg is fejtetted a lényeget, mert a harmonika meg a cselló pont ugyanabban a hangterjedelemben mozog. Éppen ezért akartam nagyon csellóval játszani. Endrével volt egy zenekar- kezdeményünk, ami nem jött össze, de aztán elhívtak a Sickratman Intimkártettbe vendégként játszani, én meg hívtam az Endrét ebbe a duóba – ő nagyon jó csellista, remekül improvizál és nyitott arra a zenére, ami engem érdekel. A csellóval tudunk úgy játszani, hogy egyenrangúak legyünk – mindig váltogatjuk, hogy ki kíséri a másikat és ki szólózik. A ¡Nosnach is, és a többi zenekarom is olyan, hogy akivel zenélek, az pótolhatatlan és helyettesíthetetlen, mert szeretek emberekre hangszerelni. Van egy triónk Endrével és Bartek Zsolttal, a Ma:rosh, ami még izgalmasabb, mert a basszusklarinét szintén ugyanabban a hangterjedelemben mozog, mint a cselló. Nem tudod megkülönböztetni, hogy pontosan mi szól épp. Nagyon szép hangszereléseket lehet így létrehozni.
Az, hogy Endre pótolhatatlan melletted, vagy bárki, akivel zenélsz, azért is van, mert gyakran improvizáltok, nem?
Az is benne van, mert viszonylag kevesen rendelkeznek Magyarországon olyan zenei technikai kvalitásokkal, amivel ezt meg lehet csinálni, a másik pedig a személyiség – hogy olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik érdekesek számomra. Nem mindig könnyű velük, de érdekesek, izgalmasan játszanak. Van, aki irgalmatlan jó zenész, de nem érzem, hogy kellene vele játszanom. Olyan ez, mint a szerelem: kémia, biológia.
Egy másik kiváló csellistával, Márkos Alberttel pedig a Lefkovicsék gyászolnak című film zenéiben játszol, és koncertezni is szoktatok.
Így van, Berci teljesen más csellista, mint Endre. Imádok vele is játszani, olyankor én is teljesen más vagyok. Eleve sokféle igyekszem lenni – de úgy sokféle, hogy kialakítottam az évek során egy olyan hangzásvilágot, ami Móser Ádám. A Lefkovicsék gyászolnak zeneszerzője és csellistája Berci, Jávorka Ádám brácsázik, én harmonikázom. Nekem nagy öröm volt, hogy bár a vége főcímnél ott a nevem, de a moziban sem az emberek, se a vetítő nem várja meg ezt általában, viszont találkoztam egy távoli ismerősömmel, aki megkérdezte, hogy „te Ádám, nem te játszol a Lefkovicsékban?” Azt mondta, felismerte, ahogy zenélek. Egy alkalmazott zenében, ahol a Berci írta a zenét, felismerhető vagyok én mint Móser Ádám – ennek nagyon örültem. Akár Bercivel, Endrével, Miquèu Montanaroval, Kovács Mártonnal vagy Radnay Csilla színésznővel játszom, picit más vagyok én is és a közöttünk lévő kapcsolat is. Ez nagyon izgalmas zenei feladat, és természetesen jön abból, ahogy én a kultúráról vagy a zenéről gondolkodom.
A zsidó kultúra, ami a filmnek is egy fontos szegmense, hogyan kapcsolódik hozzád?
Az első találkozásom a zsidó zenével Bob Cohen volt és a Di Naye Kapelye a kilencvenes években. A Duna TV népzenei műsorában láttam, a testvéremmel fel is vettük VHS kazettára, mert hihetetlen jó klezmer zenét játszottak. Én akkor már harmonikáztam és ezt meg akartam tanulni. Akkor még nem volt internet, nem lehetett csak úgy kottát letölteni, szóval elkezdtünk klezmert vadászni. A Budapest Klezmer Band volt akkor egyedül elérhető Magyarországon, amelynek CD-je is volt, azt megvettük. Feljöttünk a szüleinkkel Budapestre a Rózsavölgyi Zeneműboltba, hogy van-e klezmer kotta – hát nem volt. Nagyon nehézkesen ment, nyomozgattunk, de később könnyebb lett, amikor már lett internet, akkor szép lassan egyre több klezmert kezdtem játszani. Például Ágoston Bélával, ő is nagyon szereti ezt a fajta zenét.
Aztán nyilván jött a sanzon is meg a tangó is – ez olyan, hogy bedobják a harmonikást Közép-Európa mosógépébe, és akkor dobálódik – ezt is akarok játszani, meg azt is. Ha mindent meg akar tanulni, 6-7 életet kellene leélni – mit csinál ilyenkor a harmonikás? Ír olyat, amiben minden benne van. Így kezdtem el én is zeneszerzővé válni.
Olyan alkotónak tűnsz, aki folyamatosan valami új anyagon dolgozik és töri a fejét – számíthatunk valamire mostanában?
Folyamatosan vannak terveim. Mindig saját zenével koncertezem, de nagyon sokan mondták nekem, hogy játsszak már klezmert, vagy Astor Piazzollát, mert akkor még ide is meg oda is el tudnának hívni, de direkt nem akartam, mert onnantól kezdve elhívhatnának helyettem mást is. Így, hogy Móser Ádám Móser Ádámot játszik, nem tudnak mást hívni. Egy kedves szervező barátom is mondta, hogy játsszak Piazzollát, úgyhogy végül beadtam a derekam. Aki Astor Piazzollát játszik, az letölt vagy szerez kottákat és elkezdi megtanulni őket, majd koncertezik. És még akár improvizál is. Én meg kitaláltam, hogy akkor a kottát elkezdem visszabontani, pici elemekre, minden számnak addig az alapjáig, amíg a szám az, ami. Majd elkezdem újra felépíteni, ahogy a saját szerzeményeimet szoktam. Szerintem Piazzolla boldog lenne, hogy ezt csinálom a zenéjével, mert ő mindenkivel ezt csinálta. Most ezt keresem, hogy hogyan tudom őt feldolgozni úgy, hogy Piazzolla legyen, de igazából Móser Ádám. Így már nem lesz helyettesíthető. Ugyanez történik a klezmerrel is majd, amikor Radnay Csillával, a Vígszínház színésznőjével duóban játszunk. Klezmert játszunk, ahogy azt az emberek ismerik, de úgy dolgozzuk fel, ahogy nem szokták – akár dallamokat változtatunk meg. Egyedi, személyes hangot próbálunk megütni, ami nagyon mai, nagyon modern, sok improvizációval, semmi nincs kőbe vésve és az egész organikus.
