Trencsényi-Waldapfel Imrét nem annyira élete, hanem inkább halála köti Óbudához. Budapesten élt és alkotott, teljesítette életművét. Születésének 70. évfordulóján, 1978-ban ünnepi megemlékezést tartottak a Farkasréti temető Németvölgyi út felőli urnasírkertjében, és még 2004-ből is van adat arra, hogy ott nyugodott. Özvegye, Petrolay Margit – aki 1932-ben jövendő férjével együtt végzett magyar-latin szakon a budapesti bölcsészkaron –, gyermekpedagógiai szakértő és meseíró, férje halála után Óbudára költözött a családdal. Mese a kisfiúról, aki nem akart elaludni című meséjében (Móra, 1985) a főszereplő a III. kerületi Zápor és Föld utca kereszteződéséből indul el, hogy a mindenség felé utat találjon, a lokálisból a globális felé, igazolva, hogy tulajdonképpen minden Óbudáról indul ki, ahogy ezt egy igazi lokálpatrióta gondolja. Van továbbá arra is adat, hogy Trencsényi Imre, az író egyik fia ma is itt él. 2022-ben a San Marco utcai Óbudai Művelődési Központban a ’80-as évek gyerekkultúráját feldolgozó fotókiállítása Arcok, kezek, pillanatok címmel volt látható. Trencsényi Imre 2017-ben Fiúk és apák (L’Harmattan) címmel saját visszaemlékezéseit könyvben adta ki. Ebben saját íróvá válását, munkahelykeresésének rögös útját ügynöki jelentések árnyékában próbálja meg értelmezni. Arra is keresi a választ, hogy édesapja szerepe ezt mennyiben befolyásolta az államhatalom szemében. Magát Trencsényi-Waldapfel Imrét személyesen az 1944-es év űzte Óbudára, amikor is a Leipziger Vilmos Szesz- és Cukorgyár Rt.-ben kényszerült másodízben munkaszolgálatra a Szentendrei úton, a mai épülőben lévő lakópark helyén.
A nagy tudós számára a család mérce volt, a fiú-férj-apa-testvér szerepeket is stabilan és nagy mértéktartással töltötte be. Zsidó, értelmiségi családba született, szülei Waldapfel János pedagógus, tanügyi író és Weisz Anna. Apai ágon nagybátyja Waldapfel Leó jogász, ügyvéd, a Balassagyarmati Ügyvédi Kamara elnöke. Négy testvére közül ketten, Waldapfel Gábor (1901–1945) konzervgyári tisztviselő és Waldapfel László matematikus (1911–1942) nem élték túl a második világháború borzalmait. Waldapfel József (1904–1968) irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja és Waldapfel Eszter (1906–1968) könyvtáros, az OSZK igazgatója, történész, kandidátus is magas tudósi rangot ért el, szakmájában ki tudott bontakozni. Halálozási évükből látszik, hogy közel, néhány hónap különbséggel, szinte egyszerre hagyták itt testvérüket. Petrolay Margittal 1934-ben házasodtak össze. És csak ezután, 1935-ben vette fel Waldapfel Imre a család származási helyére, a Trencsén vármegyére vonatkozó jelzőt, ezentúl az összetett névvel publikált. Három gyermekük született: Trencsényi Imre (író, újságíró, dramaturg) 1935-ben, Trencsényi Borbála (tanár, tankönyvíró) 1943-ban és Trencsényi László (pedagógus) 1947-ben.
Az irodalomtudomány és a klasszika-filológia egyként érdekelte, 1932-ben magyar–latin–görög szakos diplomát és tanári oklevelet szerzett a budapesti egyetemen. Már diákként kitűnt tudósi kvalitása. Érdekes módon a doktori disszertációját irodalomtudományból, Gyöngyösi István költészetéből védte meg. A Lukianoszról szóló görög irodalmi értekezését 1945-ben jelentette meg, a Claudianus költészetét feldolgozó, szintén disszertációnak szánt tanulmányát végül nem publikálta. Érdeklődési körének középpontjában a mitológia, az ókori irodalom, a reneszánsz korszak állt, kedvenc témája végig Erasmus maradt. Tudósként dolgozott, magántanítást folytatott, szerkesztőségekben lektorált. Része volt a Kerényi Károly köré csoportosuló, Radnóti Miklóst is magáénak tudó, a Sziget című lapot kiadó Stemma-körnek. Radnóti Miklós közeli barátja volt, az eclogák megszületésére is hatással bírt, fontosnak tartotta az ókori művek művészi interpretálását. Bármennyire mesterének tekintette Kerényit, nem foglalt állást a Kerényi Károly és Moravcsik Gyula klasszika-filológusok ’20-as–’30-as években kibontakozó vitájában, amely a két háború közötti szakmát alapvetően meghatározta.
Az 1948 után megszilárduló új rendszer – mivel elkötelezett híve volt – lehetővé tette, sőt, tálcán kínálta számára a szakmai kibontakozást, a tudományos karriert. 1948–1950 között a Szegedi Tudományegyetem professzora és 1949–50-ben rektora. 1950–53-ig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora, 1950-től haláláig a latin tanszék tanszékvezető professzora, az Ókortudományi Társaság alelnöke (1958–1970), elnöke (1970). A Magyar Irodalomtörténeti Társaság választmányi tagja. Díjakkal is elhalmozták: a Magyar Köztársasági Érdemérem (arany, 1948), Magyar Népköztársasági Érdemérem (arany, 1950), Munka Érdemrend (1955, 1958, 1960, 1966), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970), Baumgarten-jutalom (1947), Baumgarten-díj (1949), Ábel Jenő-emlékérem (1968), Állami Díj (1970).
Rónay László, aki tanítványa volt és a 60. születésnapjára írt egy komoly életút összegző méltatást, a rendszerváltás után sokat sztorizott arról, hogy viselkedett Trencsényi-Waldapfel 1956 után. “Trencsényi-Waldapfel munkásőr-egyenruhában és úttörő nyakkendőben jött be az órára, ami rendkívül humoros volt. A munkásőr-egyenruhán egy szíj volt keresztben, s a szakálla beleakadt, folyton húzogatta ki belőle a mi legnagyobb örömünkre. Bejött a terembe, a pisztolyát az asztal közepére dobta…” Nehéz elképzelni a nagytudású professzort, az ógörög irodalom szakavatott kutatóját úttörőnek öltözve, pláne munkásőrnek, ám az tény, hogy Trencsényi-Waldapfel részt vett a munkásőrség megalapításában, és tagja volt a Magyar Úttörők Szövetsége elnökségének.
A hatvanas évek végén egészségi állapota rohamosan romlott, több infarktust kapott. Szepesi Erika ókortudós úgy emlékezett meg róla (Remény, 1999, 3-4. sz.), hogy az utolsó időszakban, az 1969/1970-es tanév második szemeszterében a lakására jártak órát hallgatni. Egy másik hallgatója, Schiller Vera (e sorok írójának édesanyja) a második szemeszterben egy fél évig hallgathatta az Antik vallástörténet és mitológia című tantárgy általa tartott előadásait. Ekkoriban valószínűleg jobban érezte magát, mert bejárt az egyetemre megtartani az óráit. Nagyon világosan fogalmazott. Legelőször is, definiálta az asztalt, hogy világossá tegye, hogyan lehet pontosan leírni valamit. A vallás definiálására szentelte a félév többi óráját. Mikor aztán az utolsó alkalommal feltette a kérdést, hogy van-e valakinek még kérdése, Schiller Verának kettő is akadt. A válaszadás elnyúlt, a nyolc fős évfolyam persze tátott szájjal figyelte a plusz kétórás magyarázatot, először a Szent György és a sárkány mitológiájáról. A talmud meghatározására akkor nem került sor, merthogy ehhez szükségesnek tartotta, hogy a hallgatók, a jövő ókortudósai tisztában legyenek azzal az evidenciával, hogy ehhez előbb a Tóra értelmezésére van szükség. Ezért először a Tóra lényegét tisztázta. A meghosszabbított órát Bollók János – akit ezután vettek fel a tanszékre – zárta le, a „Két órája várok önre, Professzor Úr!” köszöntéssel. A történet lezárása, hogy néhány nap múlva Trencsényi-Waldapfel „Vera, nem mondtam el, hogy mi a Talmud!” felkiáltással egy rögtönzött szemináriumot tartott az egyetem folyosóján. 1970. május 12-én még aláírta az „Antik vallástörténet és mitológia” című tantárgyat az indexben, a június 30-i szigorlatot már nem tudta megtartani.
Az 1968-as évben hatvanadik születésnapja alkalmából laudációk sokasága köszöntötte. Két évvel később ezek búcsúbeszéddé alakultak át sírhelye mellett. Szilágyi János György klasszika-filológus úgy fogalmazott, hogy „Erasmus mosolyának vonásait Holbein örökítette meg az utókor számára; Trencsenyi-Waldapfel mosolyát tudományos művei fogják megőrizni.” A Mitológia és a Vallástörténeti tanulmányok ma is bevezetőként szolgálhat minden a téma iránt érdeklődő számára. Harmatta János úgy fogalmazott a Nagyvilág hasábjain (1970/8. sz.), hogy „[t]öbb mint három évtizedet felölelő tudományos életműve, amelyet az ókori világ egységének szemlélete jellemez, szinte az ókortudomány egész területére kiterjed. Széleskörű tudományos érdeklődése nemcsak a görög és latin irodalom, hanem az ókori keleti, különösen az óhéber irodalom és a világirodalom más területeinek és korszakainak alapos ismeretét is felölelte egészen az afrikai és belső-ázsiai népek népköltészetéig. Tudományos munkássága a görög és a latin irodalom, az antik vallástörténet és a humanizmus kutatása területén egyaránt kiemelkedő eredményekkel gazdagította a hazai és a nemzetközi tudományos kutatást. Nagy értéke tudományos munkáinak, hogy az antik irodalom kitűnő ismeretét egyrészt a humanizmus és a modern irodalom, másrészt pedig az ókori kelet elmélyült kutatásával kapcsolták össze, s így a problémákat olyan megvilágításba helyezték, amelynek perspektívái korábban csak kevesek előtt villantak fel a tudományszak történetében.”
Egy ókortudósnak Aquincum mindig is izgalmas kutatási terület volt és lesz, nem meglepő tehát a kerületi kötődése. Trencsényi-Waldapfel Imre az Új Időkben 1941-ben közre adta (3. sz., 82. o.) Aelia Sabina latin nyelvű sírversének magyar fordítását. A sírkövet a Filatorigát közelében találták meg. A sír T. Aelius Justusnak, az Aquincumban állomásozó II. segéd-légió orgonistájának feleségéé volt. Méltó, ha ezzel a fordításával emlékezünk meg Trencsényi-Waldapfel Imréről.
„Íme, e kőlap foglya e hű nő, drága Sabina. / Minden művészetben a férjén egymaga tett túl. / Oly kedves volt hangja, ha ujja a húrokat érte, / Ám a halál kiragadta körünkből s néma az ajka, / Bár a harmincból még teljes öt éve hiányzott. / Élt s meghalt, de a nép emlékét őrzi örökké, / Orgonajátékával a kedves tiszteletet nyert. / Boldogan élj te, ki olvasod ezt, óvjon meg az Isten, / S jámbor szóval zengd: Aelia, áldjon meg az ég.”