Felsegíthettem volna a szerencsétlent, elvégre az imént az én érmém – húsz forint, lefelé kerekítve máris egy békebeli kifli ára – is a kanálisba hullt. Lelkiismeretem befektetése is veszni látszott tehát. Felsegíthettem volna, de nem tettem, egyrészt, mert meggyőződésem, hogy mindannyiunknak viselnünk kell azokat a csapásokat, amelyeket ránk mért a sors, másrészt megriadtam a lehetőségtől, hogy egy esetleges mentőakció során óhatatlanul kiderül – a neki adott pénz hamis volt.
Mindez a római kori romok közelében történt, fényes nappal, dízelmotorok bűzében, közömbös járókelők szeme láttára.
Baudelaire-nek egyetlen titka volt, amiről senki, sem a szifiliszes cimborák, sem az Académie française-en trónoló hadurak nem tudtak, nem sejthették ugyanis, hogy a költő kiskacsákat nevelget otthonában. Paris, Rue d’Auseil, újságokkal és bútorokkal. Semmi bulvár, semmi mahagóni. A húspiac két sarokra innen. Magától értetődő, hogy Baudelaire, a költő, maga is koldus volt. Baudelaire egyúttal az agyunk parányi szeglete, sőt, ha jó napja van, talán egy egész agyfélteke. Ő és a kiskacsái. Undorodik mindentől, kivéve ezeket a bolyhos kis teremtményeket, akiket pénzzé lehet tenni a bankban. Hamis pénzzé, minthogy a kiskacsák sem jelentenek többet, mint egy későbbi tetem hamis múltját.
Ekkor jöttem rá tehát, a koldust figyelve, hogy a szókincsem véges. Hogy a hapaxok fogyóban. Hogy a dadogás a nyelv izomláza. Hogy túl sok volt már, és a gyöngyök, a gyöngyök, szétgurultak mind, ki szedi össze vajon. Ahogy tovább néztem csúszni-mászni a koldust, rendesen beütötte a fejét a nyomorult, felhasadt a koponyájára feszülő bőr, vékony lámpabúra, kilátszott belőle valami tömött és húsos, szürke indák kötege, ahogy csúszott előre, még a karja is természetellenes szögben meredt ki a csípőjéből, a szívében, idáig hallom, félreütnek a billentyűk, mégis igyekszik előre, húzza-küzdi magát a csatorna felé, ki tudja, hogyan, de felemeli a rácsot, leengedi a kéz csörlőjét, keres, kutat. Azon gondolkozom, ha már nem segíthetek, talán mondanom kéne valamit, de nem tudok mit mondani, nem azért, mintha ne jutna eszembe semmi, hanem mert nincsenek hozzá szavaim, ilyen egyszerű. Szókincsem az ő kincse. Az utolsó érme, a húszforintos, amit neki adtam, az utolsó szavam volt, kifli. Értelmetlen fohász hagyja el ajkamat, uram és teremtőm, kegyelmezz alattvalóidon. Találja meg bús szolgád, amit keres. Hiszen rajta múlik minden.
Ha megdobnak kővel, dobd vissza. Megfogom, taszítok rajta egyet. Nem bánja, felhorkan, de inkább köszönetnyilvánítás ez, nem neheztelés. Állok fölötte, mint egy tartórúd, megvetem a lábam a csatorna szájában. A száj, ahol nem születik, hanem elvész a mondandó. Lógatom a fáradt lényt, nehéz ugyan, de én erre a feladatra születtem. Leér a keze, hallom, hogy ujjai elérik a merevre köpült habokat, aztán lejjebb valami mást is. Hallom, hogy kapirgál.
Mit látsz, kiáltok le. Kacsákat!, feleli. Kiskacsák, édes kis bundások jönnek felém a csatornán. Teleették magukat kiflicsücsökkel. Tudós mindegyik, franciák egytől-egyig.
A pénz nincs meg?, kérdezem.
Meglesz, meglesz. Türelem.
Mindez valóban így történt, a romoktól kőhajításnyira, éktelen napsütésben. Őszintén hiszek benne, hogy nagyobb körültekintéssel kéne bánnunk a pénzzel, akár a sajátunkról, akár az adófizetőkéről van szó. Enélkül ugyanis nem szólhatunk sem föl, sem, mint kicsiny történetemben, le. Az agynak van egy zuga, nem is zug, nagyobb annál, valóságos hetedik kontinens, amely a pénzért felel. Mahagóni bútorok, kiskacsák. Fekete fúvósok. Egy lebuj, aminek lejárata fölött „Baudelaire” feliratú tábla csüng. Egy hely, ahol mindig csörög a kassza.
’20-at írunk, a trombitások nem fáradnak, és az irodalom, érzem, egyre közelebb jár elrendelt céljaihoz.
