Misztériumvallások az ókorban
Jupiter, Juno, Minerva. A három római fő istenalak nevét a legtöbben fel tudjuk idézni, és általában azt is tudni szoktuk, hogy az antik világban – úgy a görög, mint a római kultúrában – az emberek több istent tiszteltek, szinte minden tevékenységnek, foglalkozásnak, érzelemnek megvolt a maga hivatalos védőistensége. A hagyományos vallás isteneinek létezésében az ókori ember nem feltétlenül hitt, azonban félelemből, hivatalból, hagyománytiszteletből vagy éppen babonából rendszeresen – és nagyon szabálykövető módon – áldozatot mutatott be nekik, tiszteletükre oltárt állított. A római korban a hivatalos vallás mellett birodalomszerte számos kisebb kultusz – ezek zömét ma inkább szektának neveznénk –, illetve egyéb vallási irányzat létezett. Az ún. kis vallások zömét eseti „igények” (pl. katonaság), politikai (pl. császári akarat) vagy gazdasági és társadalmi változások (pl. elszegényedés, járványok) hívhatták életre.
Persze sok olyan kisebb vallás, isten és istennő is létezett, akikről nevükön kívül szinte semmit, vagy csak elenyészően keveset tud a régészeti-történeti kutatás. Ennek egyik oka lehet, hogy az adott istenség kultusza titkos volt, a beavatott tagok nem beszélhettek róla, így vele kapcsolatban kevés korabeli (vagy későbbi) írott forrás maradt fenn, emiatt leginkább csak régészeti leletekre lehet támaszkodni (pl. Mithras-kultusz).
A „kisvallások” egyik közös jellemzője, hogy gyakorlásuk kisebb, testvériségre épülő közösségekben zajlott. Másik jellegzetességük a megváltás-jelleg, az üdvösség ígérete, amely szerint az egyén – sorsát legyőzve – elnyerheti az örök és tökéletes életet. Szintén közös vonás a fokozatos beavatási szertartás, amelynek során a jelölt különböző stációkon áthaladva éri el a teljes azonosulást az adott vallás istenségével. Sajnos, az írott és a régészeti források töredékessége és a kultuszok titkos jellege miatt ezek a folyamatok ma (még) nehezen rekonstruálhatók, bár az utóbbi évtizedekben – elsősorban a megszaporodott régészeti feltárásoknak köszönhetően – a kultusztevékenység jó pár mozzanatával már tisztában vagyunk. A következőkben elsősorban a Római Birodalom olyan kisebb vallási közösségeivel, irányzataival ismerkedünk meg, amelyek régészeti hagyatéka előkerült Aquincum település-komplexumának területéről is.
A Mithras-kultusz
A Mithras-kultusz a legismertebb misztériumvallás a római kori Pannonia, sőt Aquincum település-együttesének területén is. Népszerűségét mutatja, hogy csak az alsó-pannoniai helytartói központban a Kr. u. 2–3. század fordulóján hat, Mithras isten kultuszához köthető, kisebb – részben domboldalakba vágott, barlangokat imitáló – templom maradt fenn. A kizárólag férfiak számára elérhető, titkos kultuszról kevés korabeli írásos emlék maradt ránk, ám ezek egy része, így az ókeresztény szerzők – Tertullianus, Szent Jeromos – beszámolói érthető okokból nem festenek túl pozitív képet az akkor még konkurenciának számító kisvallásról. A mindennapi vallásgyakorlásról a régészetileg kutatott szentélyek tanúskodnak, különösen az aquincumi polgárvárosban feltárt, szokatlanul nagy méretű „Symphorus”-mithraeum, amelyben a ceremóniák során használt tárgyak (miniatűr oltárok, festett kőgolyók – ezen utóbbiak valószínűleg a földgolyót/ bolygókat szimbolizálták) mellett a banketteken használt edények töredékei is nagy számban maradtak ránk. A vallás főistene, Mithras, bár egyesítette magában az indiai eredetű Mitra perzsa és hellénisztikus hatások alatt formálódó alakjának jellemvonásait, mégis tipikusan római istenség, aki a Kr. u. 1. században indult hódító útjára Róma, illetve Dalmatia tartomány felől, és elsősorban a katonaság körében lett népszerű a vallás fent említett megváltás-jellege miatt.
Az istenség életútját és tetteit falfestmények és szintén festett kő domborművek mutatták be a szentélyekben, amelyek közül leggyakoribb a bikát (=sötétség) legyőző, köpenyes isten alakja, segítőjével, a kutyával és néhány egyéb állattal (skorpió, kígyó). A napfelkeltét és a napnyugtát (vagy az életet és a halált) szimbolizáló, lefelé és felfelé tartott fáklyával ábrázolt két kisebb fríg sapkás alak, Cautes és Cautopates is rendszeres kísérői a bikaölő Mithras-szoborcsoportnak. A részleteiben ma sem teljesen ismert, hét stáción átvezető beavatási szertartás – amely bankettel, lakomával zárult – egyes állomásai bolygókhoz és csillagképekhez kötődtek, a folyamat vége pedig a beavatás és az istenséggel történő egyesülés volt. A római császárkor első három évszázadában igen népszerű kisvallás a nagy rivális kereszténység térnyerésével fokozatosan veszített jelentőségéből, majd a Kr. u. 4. század folyamán teljesen eltűnt, a mithraikus közösségek szétszóródtak, a kultuszhelyeket elhagyták (egy részüket vélhetően le is rombolták).
Sol, a napisten vallása
A gyakorta Mithrasszal is összefüggésbe hozott napisten, Sol Invictus (’Győzhetetlen Nap’) kultusza Rómában már a legősibb idők óta létezett, igazán elterjedtté azonban csak a Kr. u. 3. század elejétől válik, a Severus-dinasztia tagjának, a híres-hírhedt Elagabalus (Heliogabalus) császárnak (Kr. u. 218–222) köszönhetően, aki önmagát a napistennel azonosítva megpróbálta a keleti alapokon álló El-Gabal kultuszvariációt államvallássá tenni. A sok szempontból deviáns (passzív homoszexuális és vallási megszállott) és igen népszerűtlen uralkodó erőszakos halálával a kisvallás egy időre háttérbe szorult, de mintegy 50 évvel később, Kr. u. 274-ben Aurelianus császár (Kr. u. 270–275) már sikeresen államvallássá emelte. A kultusz népszerűségét mutatja, hogy még I. (Nagy) Constantinus (Kr. u. 306–337) is a vallás híve volt (elsősorban propagandisztikus okokból), sőt őt tekinthetjük a kultusz utolsó főpapjának is. A vallás társadalmi beágyazottságára jellemző, hogy I. Leó pápa (Kr. u. 440–461) még a Kr. u. 5. század közepén is arra panaszkodott, hogy a hívek a vasárnapi misére menet Sol istennek is fejet hajtottak a templom lépcsőjén. Bár a kultusznak egyelőre sem Aquincumból, sem a provincia más részéről nincs régészetileg megfogható nyoma (épület vagy berendezési tárgyak formájában), a Sol istennek szentelt feliratos oltárkövek mégis arról tanúskodnak, hogy a limes menti régióban népszerű istenségnek számított.
Dionüszosz: a legnépszerűbb kultusz
A hellenizmus (Kr. e. 4. – 1. század) és a római kor egyik igen népszerű – ha nem a legnépszerűbb – kultusza Dionüszosz (Bacchus) istenhez kapcsolódott. Az itt is titkos beavatási szertartásokkal bíró vallás síron túli boldogságot ígért az isten követőinek, akik jellemzően barlangokban vagy ilyen formára kialakított kis szentélyekben gyűlhettek össze. A rituális lakomából és szent táncokból álló szertartás központi eleme az isten nemi szervének (phallos) szimbolikus felmutatása volt, amely vallásos cselekedetként a halál felett győzedelmeskedő istent jelképezte. A kultusznak voltak nyilvános eseményei, mint például a szüreti felvonulások, amelyeket az istennek ajánlottak. Noha konkrétan az istenhez köthető szentélyek, templomok még nem ismertek Aquincumból vagy a provincia más településéről, számos régészeti lelet jelzi a vallás népszerűségét:
Iuppiter Dolichenus, az „álkeleti” istenség
A sémi Baal-Hadad isten római verziójaként „újraálmodott” és Iuppiter egyik variánsaként tisztelt isten kultusza – a többi misztériumvalláshoz hasonlóan – titkos volt, tagjai beavatási procedúrán keresztül nyerhettek befogadást. Az istenség nevét az Eufrátesz folyó melletti Doliche városának kultusz- és zarándokhelyéből képezték, és valójában egy keletiesen egzotikus színezetű, ám alapvetően római istenről lehetett szó. Ahogy Mithras vagy Ízisz kultuszáról, erről a vallásról is nagyon kevés hiteles információval rendelkezünk. A régészek és vallástörténészek ebben az esetben is főként régészeti leletekre és korabeli feliratos emlékekre támaszkodhatnak a kutatás során. A Kr. u. 2. századtól főként a katonaság körében elterjedt kultusz a Kr. u. 3. század elejére válik igazán népszerűvé, bár maga a vallás egyrészt rövid életűnek bizonyult, másrészt soha nem lett annyira populáris, mint akár Dionüszosz/Bacchus vagy Mithras kultusza. Iuppiter Dolichenus-templom Pannoniából ismert, Aquincumból azonban egyelőre csak feliratok árulkodnak a titkos kultusz egykori jelenlétéről.
Ízisz és az egyiptomi kultuszok
Az egyiptomi istennő Szerapisszal és Ozirisszel összekapcsolódó kultusza a Kr. e. 2. századtól indult hódító útjára, és viszonylag gyorsan érte el Rómát, majd terjedt tovább a provinciákban is. Ezt a vallást kettősség jellemezte: egyfelől titkos beavatási szertartás által lehetett csak taggá válni, amely folyamat eredményeként a beavatandó leszállt az alvilágba, majd végül azonosult Ozirisz-Rével, vagy Hórusszal. A kultusznak ugyanakkor voltak nyilvános ünnepei és napi istentiszteletei is. A nyilvános ünnepen megelevenedett Ízisz és Ozirisz mítoszának néhány eleme, például a tavaszi hajózási szezont megnyitó Navigium (Ízisz Bárkája) ünnepség, vagy a megölt és feldarabolt Ozirisz keresését szimbolizáló sorozat.
A misztériumvallás nagy népszerűségét és hosszú élettartamát jelzi, hogy később a kereszténység is sok elemet átvett belőle (ahogy a Mithras-kultuszból is). Az Ízisz-kultusz templomát Pannoniában eddig mindössze Savariában sikerült minden kétséget kizáróan azonosítani, ahol grandiózus méretű, hat gránit oszloppal és márvány reliefekkel díszített templomát és gazdag leletanyagát több régészeti feltárás hozta felszínre, ma rekonstruált állapotában látható. A kultusz nyomai azonosíthatók Aquincumban is: Ízisz/Proserpina istennő reliefes ábrázolása és Ízisz-Fortuna bronz szobrocskája jelzik számunkra, hogy Ízisz itt, a távoli határvidéken is népszerű volt.
A hivatalos római pantheon istenei mellett – ahogy láthattuk – sok kisvallás, kultusz is létezett, sőt virágzott, jelentős részüknek Aquincum településegyüttesének területén is számos követője/híve akadt. Az alapvetően a megváltásra és üdvösségre építő „szekták” gyorsan terjedtek Pannoniában a Kr. u. 2. századtól kezdve, és nagy népszerűségre tettek szert a jellemzően katonaság által dominált közösségekben. A jelentős részben titkos kultuszokról kevés (írott) információ maradt az utókorra, így elsősorban a régészeti emlékekre (épületmaradványok) és tárgyi leletanyagra (kegytárgyak, edények stb.) kell hagyatkoznunk az egyes kisvallások liturgiájának rekonstrukciójakor. A felsorolt és röviden jellemzett kultuszok mellett természetesen még számos további is létezett (például Attis és Kübelé, hermetizmus), ezeknek azonban – legalábbis egyelőre – nem leljük régészeti nyomait Aquincumban.
(Nyitóképen: Az aquincum polgárvárosi Symphorus-mithraeum rekonstruált épülete Fotó: Komjáthy Péter)
