Miért gondolta, hogy 42 évesen szüksége van egy életrajzi könyvre?
Úgy éreztem, hogy le kell zárnom egy fejezetet az életemben, igazság szerint az egész eddigi negyvenkét évemet. Azt, ahogyan eddig éltem az életem. Szeretném megreformálni, átalakítani a szemléletmódomat, másféle, pozitív gondolkodást akarok bevezetni. Lacinak, a szerzőtársamnak (Kiss László – a szerk.) meséltem.
Hét-nyolc újraolvasás kellett, mire mind a ketten elégedettek lettünk a szöveggel. Örülnék, ha a könyvemet olyan szeretettel olvasnák, mint amilyen szeretettel mi összeraktuk.
Vannak berögzült szokásai, amit a könyvben is többször említ, mint például a napi háromszori fürdés, magányos étkezés. Ezeket is felülírja?
Fürdeni, olvasni, enni, filmet nézni, ezek egyszerű gyönyörűségei az életnek, ezekben szeretem kiélni magamat. Mondjuk ennél többet nem is nagyon csinálok, nem megyek falra mászni vagy tájfutni. Az ilyesmiben nem tervezek változást. Igaz, hogy valamilyen szinten ezek a berögzült szokások is kihatással vannak az életemre. Sokat vagyok egyedül, mert nagyon fontos, hogy a gondolataim rendben legyenek. Nem tudom őket elterelni azzal, hogy bejárok egy munkahelyre, és másra figyelek. A legfontosabb most az, hogy a gondolkodásom rendben legyen, ezért a gondolkodásmódomon változtattam: pozitív irányba kapcsoltam, a kedvesség felé.
Behúzott szárnyú felfelé zuhanás, ez mit jelent?
Pitének (Medgyesi Ferenc), a menedzseremnek az ötlete volt, hogy ez legyen a könyv címe, mert ez tudja a leginkább jellemezni az életutamat. Amikor a zenekarral feltörtünk, én egyre mélyebbre süllyedtem a drogok világába. Ez a kettősség van ebben a kifejezésben.
Kisgyerek koráról nagyon részletesen beszél, ehhez képest a komlói évekről, ahol tiniként élt, ahol zenélni kezdett, nagyon keveset.
Igen, 1999-ig minden hétvégén hazajártam Komlóra Budapestről is, sőt volt, hogy már csütörtökön hazamentem, mert úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből, hogyha nem vagyok otthon. Aztán ezt a komlói szálat elvágták, mint egy köldökzsinórt, ahogy a hiperkarma elindult.
A kötetből az derül ki, úgy érzi, megbántott magához közel állókat, talán azért is választotta ezt a szinte szerzetesi életet, nehogy újra ebbe a hibába essen?
Igen, ez benne van. Sokszor tudtomon, akaratomon kívül bántottam meg embereket, és csak utólag jöttem arra rá, hogy mennyire megsértettem őket, szóval igen, bőven benne van.
Pedig, ahogy olvastam, legtöbbet a barátnői segítették útközben.
Igen, és ettől még rosszabb a helyzet, ettől még erősebb a lelkiismeret-furdalásom feléjük. Tény, hogy rengeteg sok segítséget kaptam a lányoktól az évtizedek folyamán, sok nagyon nehéz helyzetből húztak ki.
Barátok? Szép lassan elkoptak?
Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány barátom van, olyanok, akikkel időnként beszélünk, időnként találkozunk, de ezzel a helyzettel most nagyon jól megvagyok. Nem sok barátom volt akkor sem, amikor bulis időszak volt.
Ezeket a bulikat egyszemélyes házibulikként éltem meg, pontosabban, ezeket az alkalmakat hatalmas, pörgős házibulikként éltem meg, viszont a valóságban egyedül mászkáltam a lakásban, és magamban beszéltem. Egy ideig hangosan, és aztán már elég volt gondolatban is, hála istennek.
Lovasi András sokszor felbukkan a könyvben. Az írta, hogy nagyon zavarta az elején, hogy hozzá hasonlították, de most már túl van rajta.
Sőt, most már büszke vagyok rá. Lovasi köpönyegéből bújtam elő én is, mint ahogy oly sok mindenki, csak a legtöbben nem tudtak kikerülni Lovasi árnyékából. Nekem valamelyest sikerült, ha nem is százszázalékosan, de sikerült. Annyira mindenesetre igen, hogy már nem zavar, ha hozzá hasonlítanak.
Tartják a kapcsolatot?
Nagyon ritkán. Ha fesztiválokon találkozunk, beszélgetünk egy kicsit. Legutóbb a könyv kapcsán hívtam fel, hiszen szerepel benne, mivel a személye átszövi az életemet. Most is épp az ő életrajzát olvasom sokadjára, és nagyon tetszik – Lacival mi is valami hasonló életrajzi könyvet szerettünk volna írni, sodró lendületű, olvasmányos, igazi regényt.
A könyvben nagyon őszintén beszél a drogügyleteiről. Nem aggódott, hogy ebből esetleg baja lehet?
A drogok kihagyhatatlanok az élettörténetemből. Ha rólam szól a könyv, mindenképpen benne kell legyen ez a sötét rész is. Persze, tartottam tőle, hogy valami gondom származik a nyíltságomból, de nem volt más választásom.
Kórházban is járt többször, de azt írja, nem ez váltotta meg, nem ez segítette ki a gödörből.
Nem, ott leginkább begyógyszereztek. A pszichiátrián gyógyszeres kezelést kaptam, rengeteg sok gyógyszert, nem volt beszélgetés arról, hogy mik vannak a fejemben. Az én elhatározásom volt, hogy miután kijövök, nem folytatom azt az életmódot, amit eddig. De tagadhatatlan, hogy nagy segítség volt az a néhány hónap is, amit a pszichiátrián töltöttem.
Akkor mégis hogyan billent át?
Mint minden dolog, ez is egy pillanatban ért véget. Történt egy nap, 2013. december 29-én, amikor elegem lett ebből az egészből, és mivel nem tudtam kihívni a mentőket, a barátaimat kértem meg, hogy tegyék meg. Amikor megérkeztek, persze nem akartam beszállni a mentőautóba, ezért a mentők hívták a rendőröket, végül is sikerült leszedálniuk. Tulajdonképp a saját vállam felett átnyúlva én nyomtam meg az Entert a változás felé, tudtam, hogy ki akarok mászni a gödörből, de kellett a segítség. Ez lehetett volna december 28-a vagy 30-a is, egyszer csak eljött a nap. Abba az őrületbe nem fogok visszaesni soha többet.
A lemezek befejezéséhez mégis többször visszanyúlt valami szerhez, igaz, csak egy-két napra.
Igen, volt olyan, hogy újra megmerítkeztem a bűnben, de az korántsem volt ahhoz fogható, amiben eddig éltem. Nem járkáltam az utcán fennhangon magamban beszélve heteken, hónapokon, éveken keresztül – ilyen soha többé nem lesz.
Azt írja, hogy az erős hite volt, ami végül megállította.
Pontosan. Isten segített át a megoldhatatlannak tűnő problémákon, a sorsfordító napokon. Az ő segítsége nélkül nem hiszem, hogy most itt lennék, vagy hogy egyáltalán életben lennék. Imádkozom mindennap, elmondom a napomat, valamit kérek, valamit megköszönök, teljesen átlagos dolgokat.
Hogyan fér ez össze a hangokkal, amik a könyve alapján gyerekkora óta részesei az életének?
A hangok egy része örül, hogy jobbra fordult a sorsom, és ezeket a hangokat megtartom magam mellett. A másik része meg nagyon nem örül, de azok az ördög hangjai, amúgy se jó hangok. Semmi jót nem adnak.
Nem rettenetesen idegesítő ez?
De, az. Viszont nem tudok mit csinálni vele. Persze le lehetne szedálni, ez az egyetlen módja a hangok elhallgattatásának, más módot nem ismer egyelőre az orvostudomány. Az pedig a szőnyeg alá söprése a problémának. Kértem Istent, hogy a gonosz hangokat szorítsa vissza, hogy ne piszkáljanak, és ne szóljanak bele az életembe. Ez sokszor sikerül is. Igaz, hogy nem egyik napról a másikra, de mindig megvan a foganatja az imáknak. Isten nem szavakkal válaszol, hanem az életedben az imádkozás után megtörténő eseményekkel.
A környezetében lévő emberek mit szólnak ahhoz, amikor erről mesél?
Nem nagyon beszélek erről. Ezek a hangok gyerekoromtól velem vannak, végigkísérték az egész életemet, és tudom, hogy nem is fognak elhallgatni soha. Viszont, ha a negatív hangokat elhallgattatom, akkor több helye lesz a pozitív hangoknak a fejemben, amik természetükből adódóan sokkal halkabbak. Mert ugye gondolatban is lehet üvöltözni meg suttogni is.
Ez igaz. Anyukája mennyire boldog egy tízes skálán, hogy kijutott a gödörből?
Ó, hát szerintem 11-es. Annyira boldog, mindenkinek újságolja, hogy a fia életéről megjelent egy könyv. Bár nem igazából beszéltünk ilyesmiről, de a nagy részét szerintem tudta a történeteimnek, és át is érezte.
Testvére?
Ő is nehezen viselte ezt az ámokfutást, neki is rossz volt látni, hogy a testvérével ilyen szörnyű dolgok történnek. Nagyon boldog, hogy sikerült kikecmeregnem ebből az őrületből.
Többször visszatér arra is, mennyire sajnálja, hogy elvesztette édesapját, mielőtt változtathatott volna a kapcsolatukon.
Gyakorlatilag nem volt vele kapcsolatom. Ez nagyjából az én saram. Az, hogy gyerekkoromban hisztis voltam, betudható annak, hogy kicsi voltam, de az, hogy felnőttkoromban is kerültem a társaságát, már egyértelműen az én saram. Elkezdtem szívni, és mindenki előtt titkoltam, nem akartam, hogy megtudja, mert biztos, hogy nagyon kiakadt volna.
Egyre jobban hiányzik, ahogy közeledek az életem vége felé, de hát minden nappal egyre közelebb az utolsó nap, úgyhogy hiszek abban, hogy utána találkozunk. Mert nem az a kérdés, hogy mi van a halál után, hanem hogy mi van az élet után? Ez a nagy kérdés. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon még találkozni fogunk, és lesz egymással számolni valónk, mind a kettőnknek.
A hiperkarmás zenésztársak is meglehetősen örülnek, hogy visszakapták, gondolom.
Nagyon boldogok, hogy végre egy élhető életet teremtettem magamnak, amibe most már ők is beletartoznak, megint tudunk rendesen próbálni, jó koncerteket adunk, és szerintem ennél több nem is kell egy zenekarnak. Plusz jó dalokat tudunk írni, amik működnek a koncerteken.
Milyen lesz az új lemez?
A mostani számok, amik majd a jövőre megjelenő hatodik lemezre kerülnek fel, kicsit felhősebbek és borúsabbak. Gyakorlatilag mindegyik számban rappelek, énekelve. A metódus maradt a régi, kicsit lemerülök a mélybe, aztán visszahozom, amit ott láttam, tapasztaltam. Az egyszemélyes házibulikat leszámítva nagyon sokat szenvedtem, de ez kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Ezzel a gondolattal bátorítom magamat, így tudok értelmet adni ennek a bő tíz évnek, amit elvesztegettem az életemből.
Az egészet elvesztegetett időnek érzi?
Nagyjából az egészet. Próbáltam írni, de ilyen állapotban az ember csak ugyanazt a mondatot ismételgeti újra és újra, ugyanazokat a sorokat rakosgatja jobbról balra, és nem igazán tud belőle leírni semmit.
A 2014-es Konyharegény lemez kijöhetett volna már az Amondó után 2–3 évvel, 2005-ben vagy 2006-ban, mert készen volt, csak egyszerűen annyira „beleerdőztem” a dolgokba, hogy nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam eldönteni, hogy a dal jó-e vagy nem, írtam hozzá, elvettem belőle, aztán elröppent 11 év.
Mennyire érzi maximalistának magát?
Mindent kiszámolok szépen, amit csak tudok, úgy teszem le a többiek elé is a dalokat, hogy azok már az elejétől a végéig készen vannak. Mostanában azért ők is írnak hozzá szólamokat, de az alapvető hangzást meg a dallamvilágot én határozom meg továbbra is, és igen, maximalista vagyok. Ráadásul nüanszírozós is, azaz könnyen beleveszek a részletekbe, de szerintem ez kell ahhoz, hogy a dal minden átjáróján szépen végigmenjek, hogy rájöjjek, milyen típusú szerkezet passzol leginkább az adott dalhoz. Idő kell ahhoz, hogy végigzongorázzam az összes lehetséges verziót, akármeddig lehet gyúrni, alakítani, de van egy pont, ami után megtalálja a neki való dalszerkezetet, a neki való hangszerelést, a neki való hangszereket, és azt rögzítjük a stúdióban. Onnantól kezdve az a dal készen van. Persze lehet még utána éveken keresztül azon gondolkodni, hogy csörgő kellett volna a shaker helyett, de egy ponton muszáj eldönteni, hogy igen, ez most akkor késznek tekintendő.
Hogy jött az Én meg az Ének?
Mindig szerettem feldolgozásokat énekelni, már bő húsz éve játszom egy szál gitáron is. Eleinte csak feldolgozásokat játszottam, de most már saját számokat is, és a jövőben szeretném még inkább a saját dalok irányába elindítani ezt a projektet is. Két nagylemeznyi feldolgozásötletem volt, mind a kettőt fel is vettük, készült két album belőle. Ezeket játszom egy szál gitáros verzióban a koncerteken, plusz saját számokat a hiperkarmától, a BlaBlától, a BioRoBoT-tól; versmegzenésítéseket, sőt népdalokat is.
Olyan sokszor emlegeti az elvesztegetett éveket. Nem tud efölött megnyugodni?
Bennem van tudat alatt is, hogy mindenképpen szeretnék annak az időnek valamiféle értelmet adni, erről szól a könyv is, másrészt pedig, hogyha kiszámolom, akkor az alatt az idő alatt 4–5 nagylemeznyi anyagot is írhattam volna, de mondjuk legyen három. Szeretném ezt úgy bepótolni, hogy a következő hiperkarma-lemez nem két év múlva jelenik meg, hanem jövőre. Hogy egy kicsit beljebb hozzam magam a lemezkészítések terén.
Lustának vallja magát. Hogyan fér ez össze ezzel a húzós tempóval, amit most diktál?
Úgy, hogy a lustaság a főbűnök közé tartozik, ezért azt mondom magamnak, hogy ne légy rest! És dolgozok.
Reggel felkel, kipattan az ágyból, és már penget is?
Jó, nem, azért ez túlzás. De nem engedem meg többé magamnak, hogy hónapokon keresztül hozzá se nyúljak a gitáromhoz, és ne írjak semmit.
Mondjuk, amíg benne voltam, addig se írtam belőle semmit. A fejemben zajló hangok, gondolatok letisztázása a dalkészítés feladata.
Muszáj, hogy legyen üzenet?
Az én dalaim soha nem olyanok voltak, amiket érezni kellett, inkább érteni. Próbáltam gondolatokat közvetíteni, ezért óhatatlanul van valami üzenetük, ha tetszik, ha nem. Leginkább a Felejtő című dalban van megfogalmazva, hogy mind belehalunk. Ez az üzenet. Pont. Mindenkit a halálfélelem irányít, senki nem tudja megmondani azt, hogy mi folyik itt, senkinek fogalma sincs arról, hogy mi ez az élet nevű dolog, úgyhogy ebbe belegondolni eléggé hátborzongató és egyben megnyugtató érzés.
Megnyugtató?
Ha nem tudja senki, hogy mi folyik itt, akkor biztos, hogy valamiféle felsőbb értelem van a háttérben, és így értelmet nyernek az elvesztegetett idők, sőt, talán nem is számítanak elvesztegetettnek. De most még nem tartok itt, friss az új életkezdés. Levágattam a hajamat, megjelent a könyv, folyamatosan zenélek, tényleg próbálom lezárni ezt a korszakot. De ettől függetlenül még nem múlik el egy csapásra minden, ami eddig volt. A kijózanodással biztos sok változás jön az életembe, egyelőre úgy érzem magam, mint egy szellemi újszülött.
