Azt írta Kardos G. György 1997-ben az egykori, Régi Sipos-beli találkozóikról: „a hét egy bizonyos napján összejöttünk, halászlét fogyasztottunk sok belsőséggel, sört ittunk és szerettük egymást. Ami azért különös, mert – kis kivétellel – mindannyian írásból éltünk, más és más légkört hoztunk magunkkal, és elképzelésünk a világról merőben eltérő volt.” valóban ennyire meglepő lehetett a hozott dolgok keveredése? Mennyire könnyen találták meg a közös hangot?
Nagyon is. Valóban mást és mást hoztunk, de ebből nem következett, hogy ne lett volna az egész társaság nagyon jóban. Az interjúnkra készülve össze is írtam egy csomó nevet, akik jártak oda, de sajnos azóta meghaltak. Sajnos rajtam kívül majdhogynem mindenki. Galsai Pongrác, aki szervezte az összejöveteleket, már 1988-ban.
Ő volt, aki közel is lakott a Régi Siposhoz.
Igen, de hát nagy hedonista volt. Mondom még, akik meghaltak. Abody Béla, Gyurkovics Tibor, Csukás István, Lázár Ervin, Bertha Bulcsu, Kardos G. Gyuri, Csurka Pista, Dékány Kálmán, Kopré József, Farkas László, Bella Pista. Nem igen van még, aki él. Olyanok közül esetleg, akik időnként csapódtak hozzánk.
Bencsik Gábor újságíró-író is ilyen volt, ő írt arról, hogy Galsai vitte őt a nyolcvanas években fiatal újságíróként.
Voltak ilyenek. Egyszóval nagyon jó volt. Hetenként jöttünk össze a Régi Sipos különtermében. Jó kis evés-ivás volt, kibírhatóak az árak. Valóban, ahogy Kardos G. Gyuri mondja, mindenki más-más világnézettel érkezett. De ott ez abszolút nem játszott szerepet. Illetőleg fel sem merült. Tudtuk egymásról, ki kicsoda, mit képvisel, mit ír, hogyan gondolkodik. Ettől még borzasztóan nagy egységben volt az egész társaság. Aztán, ahogy 1990-ben jött a rendszerváltás, ez mégis megszakadt. Lettek olyanok, akik már nem is álltak szóba egymással. Miközben előtte az asztalnál nagyon jóban voltak.
Kik nem álltak már szóba egymással?
Mondjuk a Csurka-féle társaság és mások. Egy darabig még igen, amíg mentek a közös kerekasztal-konferenciák. Aztán szétfejlődtek. Rég nincs meg az egység, ami volt. Maradnak az emlékek. Az ember, ha öreg, minden távoli idő közelinek tűnik.
Milyenek voltak ezek az esték?
Borzasztó jó hangulat uralkodott. Csukás Pista vitte a prímet. Énekelt, amikor csak lehetett. Volt, amikor éjjel kettőig ott voltunk. És micsoda sztorik voltak! Megtörtént, hogy jött a pincér egyszer Galsaihoz, és mondta neki, hogy kinn várják őt egy fekete autóban. Gráci kiment, majd nagy sápadtan tért vissza. Azt mondta: ezek lehallgatnak bennünket! De szerencsére tanította őket a rendőrakadémián magyarból. Így csak szabadkoztak: „Galsai úr, kérem, bocsánat, azt hittük, összeesküvés, de hallottuk, hogy csak a rendszert tetszenek szidni.” És valóban. Csukás is énekelte: „gyere, Sztálin, adok egy tanácsot, baszd meg a sarlót és a kalapácsot”. Ilyen egységben volt a társaság. Ha különbözőek is voltak a világnézetek, a rendszert közös ellenségnek tekintettük.
Az említett Kardos G. is felidézett egy hasonló esetet, amikor beinvitálták Knopp András pártfunkcionáriust a külön részbe, Csurka István meg épp egy viccet mesélt Kohnról, aki bordélyházat nyit, és oda még a saját, marxista egyetemet végzett lányát is beszervezi. A kérdésre, hogy miért nem a pártközpontba küldte, Kohn csak legyint: „az a bolond anyja még ide is nehezen engedte el”. Ezután dermedt csend lett, de nem történt semmi, Knopp barátságosan elbeszélgetett Hernádi Gyulával és Karinthy Ferenccel. Voltak még ilyen esetek?
Tényleg, Cini is visszatérő vendégnek számított. Emlékszem, mikor az Új Írásnak a Hungáriában voltak összejövetelei, és egyszer csak megjelent Aczél György. Kisfröccsöt rendelt, Cini pedig odaszólt a pincérnek: menjen oda, és a bajuszostól kérje el az árát, mert meg szokott lépni. Ilyen heccek voltak.
Kik álltak a társaságon belül közelebb egymáshoz?
Én Gyurkoviccsal, Lázárral, Bertha Bulcsuval nagyon közel voltam, 1958-tól kezdve szoros barátságban. Farkas László, aki az Új Írásnál volt Juhász Ferenc mellett a lapszerkesztő. Most halt meg szegény egy éve. Még csináltuk az utóbbi években is az Új Írás online folyóiratát. Lacival hoztuk nosztalgiából mozgásba. Csurkával is jóban voltam, Kardos G. Gyurit is szerettem nagyon. Szellemes, fantasztikus író volt, aki ugyan felaprózta a tehetségét, de azok az aprók nagyon jók. Ahogy a trilógiája szintén. Meglepetés volt, amikor az Avraham Bogatir hét napja megjelent, hogy Gyuri regényt írt. Inkább tárcákat szokott korábban.
Pont most volt születésnapja századik évfordulója, megidézték több helyütt is az alakját.
Tulajdonképpen ezekről a barátokról, de nemcsak róluk, írtam én is az Írók lámpafénynél című könyvemben. Kardos G. Gyuri is ott van köztük. Neki korábban lett volna érdemes születnie. Abban az igazi pesti, kávéházi újságírós világban érezte volna jól magát. Sajnos ehelyett rossz időket kellett megélnie: Borban volt munkaszolgálatos, aztán elment Izraelbe harcolni.
Csurkáról ekkoriban még nem lehetett sejteni a későbbi politikusi énjét?
Lehetett azért már, 1985-től főként. Született egy darabja, a Vizsgák és fegyelmik, amit betiltottak a próbákon. Nekem szóltak oda a Vígszínházból, minthogy az Írószövetségben a drámai szakosztály elnöke voltam. Mondták, hogy kérdezzem meg a minisztériumban, mi a csuda ez a betiltás. Köpeczi Béla volt akkor a miniszter, de nem ő fogadott, hanem Vajda György miniszterhelyettes. Bementem, és kérdeztem, miért van ez. Mire ő, hogy puskaporos hordó vagyunk, egy szikra elég, hogy robbanjon, Pista pedig szítja ezt a szikrát. Állítsuk meg a barátunkat – mondta. Akkoriban már azokat a beszédeket, amiket ő ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken mondott, nem fogadták el. Csakhogy az egyiket lehozta nyugaton a Nemzetőr. Rászóltak, hogy tiltakozzon a dolog miatt. Tiltakozott is az ÉS-ben egy kis kommünikében: nem szép, hogy lehozzák engedély nélkül, de főleg, hogy nem fizetnek, pedig a lovira kellene a pénz. Csak ingatták a fejüket, hogy nem egészen erre gondoltak. Mindenesetre a lényeg, hogy Pista tulajdonképpen készült erre a szerepére. De csak az 1985 utáni időkben. Akkor nagyon átment politikusba. Sajnáltam, hogy eltávolodott az írástól, hiszen nagyon jónak számított.
Galsai meg Abody voltak a nagyhangú, humorosabb figurák?
Galsai főleg, de mondom, Csukás Pista vitte a prímet. Nagyon vezette a hangulatot. Abody szegény már beteg volt akkoriban. Volt egy érszűkület a lábában, azzal sokat kínlódott. Érdekes figura volt. Nagyon kellemes, okos, művelt ember, aki kevéssé valósította meg az íróságát, inkább elaprózta az egészet. Volt Vidám Színpad-igazgató, televíziós műsorkészítő, és még színészkedett is, ha kellett. Fura tehetség. Nehéz meghatározni. Van egy-két könyv, nem igazán irodalmiak, inkább publicisztikák. De Béla nagy sóher is volt. Akkoriban divat volt a lengyel vodka, azt ittuk. Huszonöt forint egy üveg. De az üvegeket itt nem váltották vissza, lévén lengyel áru. Volt egy írószövetségi túra Varsóba busszal, jött Abody két nagy, zörgő sportszatyorral. Az üres üvegeket hozta Varsóba. Két szatyorért lehetett talán egy üveg vodkát kapni. Mindig ilyen volt. Kölcsön is gyakran kért. Csurka jól megírta a Ki lesz a bálanyában a figuráját.
Azt is olvastam, hogy mindig a képzelt betegségeivel jött, de amikor tényleg megbetegedett, azt mondogatta, hogy úgyis meggyógyul majd.
Mondhatni, egészségtelen életmódot is folytatott. Ezekben az időkben mondta, hogy olyan érszűkülete van, hogy amikor mezítláb járt otthon, véletlenül belelépett a konnektorba, de meg sem érezte. Szegénynek végül le is kellett vágni a lábát. Sajnáltam, mert nagyon szellemes ember volt, és nagy tehetség.
Kardos G. írta azt is, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil volt, aki meg folyton a nőknek udvarolt.
Tényleg, ő is ott volt! Jönnek elő a figurák. Róla is írtam. Nagy nőimádónak számított valóban. Volt viszont egy felesége is, Magda, aki nagyon ragaszkodott hozzá, fix pontnak számított. Franciás ember volt, és nagyon jó író. Közérthető stílusban, szellemesen fogalmazott. Nagyon szerettem.
Végh Antal sem hiányzott az asztaltársaságból. Róla úgy hallani, azt magyarázta visszatérően, hogyan kell pénzt keresni az írással.
Végh Tóni külön figura. Sajnos szintén nem él már. Szabolcsi gazdálkodó családból származott, juhtenyésztésből éltek. Únyban, itt Pest környékén vett egy elvadult, gazos telket. Azt ő felégette, és a földet elkezdte teraszosan művelni. Almáskertet csinált a helyén. Ezt az almát tudta Ukrajnába szállítani. Jó pénze volt neki, mindig csinált összejöveteleket a borospincéjénél. Meghívott bennünket, akkor nagy lakomát csaptunk. De nem volt ennyire önzetlen, mert a lakoma után elkezdett kártyázni, amin nagyjából vissza tudta nyerni a pénzt. Csinált egy újságot a rendszerváltás környékén, ez volt az Új Idők. Herczeg Ferenc lapjának címét vettük át. Abba jó páran írtunk: Lázár, Bertha Bulcsu, én. Ja, meg Csukás Pista. Nagyon jól ment, ügyesen csináltuk a lapot, könyvkiadásba is fogtunk. Aztán Tóni rájött, hogy mindenféle kis könyvkiadók születnek, amelyek úgysem tudják eladni az árujukat. Csinált hát egy eladási hálózatot. Vett négy vagy öt furgont, és kihirdette, hogy ő nagykereskedőként fogja eladni a könyveket. Később Pesten csinált gyufaszerű bódékat, ott is árulta azokat. Volt aztán egy csomó pere. A legnagyobb ezek közül Szolzsenyicin Gulág-könyvéből. Kiadták Münchenben engedély nélkül, Tóni pedig megvette a jogot, és árulta. Szolzsenyicin ügynöksége jól be is perelte. A végén Tóni azt mondogatta, hogy ha nincs valamelyik héten pere, már rosszul érzi magát. Végül egymillióra ledumálta a büntetést. A bíróság kimondta, hogy meg kell semmisíteni a könyveket. Mondta, hogy megtörtént. De hogyan? Szecskázott, és megetette a marhákkal – állította. Ilyen figura volt.
Gyurkovics Tibor mennyire állt közel önhöz?
Nagyon is. Majdhogynem testvéri rokonságban voltunk. Gyurkovics, Bertha, Lázár és én. Ez a négyes nagyon együtt lévő társaság volt.
Bertha Bulcsu is nemrég lett volna kilencvenéves.
Bulcsu szegény hamar meghalt. Lázár és Bertha Pécsett voltak, mi lejártunk hozzájuk akkoriban. Aztán, amikor Pestre jöttek, itt gyűltünk össze. Bulcsu szigorú, nagyon tudatos író volt, aki gyanakodott mindenben, és ez a gyanakvás táplálta az írásait. Lázár pedig csupa szív, aranyos ember. Együtt mentünk Brüsszelbe egy író-olvasó találkozóra. Mentünk be a repülőtérről, én az egyik ablaknál, ő valamiért egy másiknál álldogált. Mondom, mi van? Azt mondja, nem engedik be. Szóltam azoknak, akik értünk jöttek. Kiderült, hogy valamiféle bevándorlónak nézték. Talán a legösszefogottabb életműve Ervinnek van közülük.
Őt is ismerik talán a legtöbben, Csukás mellett.
Nagyon érdekes, hogy ezek a közvetlen barátaim mára klasszikusok lettek. Csukásnak van színháza Szárszón, a vonat is arra megy. Hallottam, van már Csukás Rádió, ahol meséket olvasnak fel. Bertha Bulcsuról könyvtárat neveztek el a szülőföldjén. Gyurkovicsnak a Mészáros utcában, a házán van emléktáblája. Lázárnak valahol a IX. kertben egy parkja. Aztán van még egy Lázár Ervin Program is. Úgy érzem magam, mint II. András, akinek a lányát szentté avatták. Így vagyok a barátaimmal, akik klasszikussá váltak idővel. Furcsa érzés, de örülök neki.
Kik voltak annak idején idősebb mentorok önök mellett?
Nagyon tartottuk a régiekkel a kapcsolatot. Manapság ezt az érdeklődést kevésbé lehet tapasztalni. Mi még találkoztunk Tersánszkyval, Veres Péterrel, Tatayval és így tovább.
Veres Péter is itt lakott Óbudán egy időben.
Péter bácsi mindenkire figyelt, írt is lapot, ha valami tetszett vagy nem tetszett neki. Ezeket az öregeket még közös műsorokba is hívtuk. Volt olyan Új Írás-est, amire Tersánszky és Tamási Áron is jött velünk. Azt mondták, ők nem olvasnak fel, fejből mondták el a novelláikat. Kassák Lajossal is jóban voltunk. Voltak közösségek, voltak kávéházak. A szerkesztőségekben is lehetett találkozni. Ma mi van? E-mailen beküldi az ember, aztán azt sem tudja, kik vannak bent. Ránk az öregek még nagyon figyeltek. Lengyel József, például. Megírta ő is, ami tetszett.
Milyen volt az idős Kassák?
Mogorva tudott lenni. De nagy tisztelettel néztük őt. Jött mindig a jellegzetes kalapjában. Bölcsek voltak nagyon ezek az emberek.
A Régi Sipos kertjében állt Szomory Dezső fája, gyakran járt életében oda. De, gondolom, őt már nem ismerhették, meghalt 1944-ben.
Őt sajnos nem. Én a klasszikusok közül Móricz Zsigmondot láttam még az 1942-es Könyvhéten, a körúton. Nyári ruhában, szalmakalapban sétált. Aztán szeptemberben meghalt. Már érdekelt az irodalom, a Hungáriával szemben, a körútnak azon a szakaszán, meg kicsit a Rákóczi úton volt a Könyvhét. Olvastam addigra Móriczot, nagyon szerettem a könyveit. Tudtam az egész népi irodalomról. A Nyugat utódjait, az újholdasokat, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát is közel éreztem magamhoz, Magdával különösen jóban voltunk. Volt egy nagyon erős irodalmi élet, kontinuitás a korábbiakkal. A Nyugat is kis példányszámú lap volt, mégis az egész szellemi életre hatással tudott lenni. Ez még megvolt a hatvanas-hetvenes években. Az emberek át tudták tekinteni az irodalmat: az Új Írást, Kortársat, Élet és Irodalmat, vidéki lapok közül a Tiszatájt. Egy novellával fel lehetett tűnni. Mikor az Élet és Irodalomban megjelent Gerelyes Endre Kilenc perc című novellája, rögtön kérdezgettük egymást a Hungáriában: ki ez? Fiatal tanárember, aki remek novellistává érett, majd sajnos nagyon korán meghalt. Nem nagy az életműve, de jókat írt. Ma már sajnos alig ismerik. Vagy ott van Szabó István, az utolsó parasztíró. Épp az átmeneti korszakban alkotott, amikor a falu a végét élte. Az Új Hangban tűnt fel, Csurkával, Galgóczival, Moldovával mozgott együtt. Nagyon erős indulás volt akkor, amikor a Nagy Imre-kormány épp enyhített a viszonyokon.
Úgy érzi, a rendszerváltás után kevésbé volt egységes az irodalmi élet?
Teljesen szétzilálódott, szétment táborokba. A politikai meggyőződések hirtelen feltámadtak, mindenki bekerült a pártvilágba. És volt ennek anyagi háttere is, hogy ki hogy tudott érvényesülni. A modernizáció szintén belejátszott: megszűntek a találkozások, szerkesztőségek. Ezt a szétzilálódást nehéz lesz visszatéríteni, ha egyáltalán változik még a szellemi világ. Persze, senki sem kívánja vissza a rendszerváltás előtti időket politikailag. Viszont a hetvenes években nagyon izgalmas volt az irodalmi élet, a színház is akkor volt a legerősebb. Azóta megszűnt a rádió, a televízió, megszűntek a napilapokban a kulturális mellékletek. A fiatal írók rákényszerültek, hogy egészen másféleképp éljék meg a társadalmi helyzetüket. Ösztöndíjakkal próbálkoznak inkább, hogy fenn tudják tartani magukat. Az a fajta félklasszikus irodalmi élet, ami volt még a hetvenes-nyolcvanas években, megszűnt. Nem mondom, az ötvenes évek tényleg szörnyű volt. Az 1956 utáni megtorlás szintén. De utána az a fajta ódzkodás, egymással szembeni titkolózás, ami korábban volt, visszaszorult. Ma meg már újra nem szereti az emberek nagy része elmondani, milyen újságot olvas, mit néz. A levegőben van valami, ami a bizalmatlanságot terjeszti. Mi ezt annak idején nem éreztük.
Miért lett ez a nagyobb bizalmatlanság? Minek tudja be?
Azt, hogy valakinek más az elképzelése, abban az időben tudomásul vettük. Nagyon pártos ember? Legyen. Mostanra viszont olyan gyűlöletkeltés támadt, hogy ha valaki másképp gondolkodik, hát gyűlöli is a másikat. Oktalanul, hiszen nem árt neki a gondolkodásával. Mégis csak valahogy az van, mint a rossz családban, ahol nem értenek egyet a családtagok, egymásra kígyót-békát kiabálnak, pletykálkodnak és gyűlölködnek. Ezek felett korábban jobban elsiklott az ember. Belemagyarázták mára az emberekbe, hogy ellenségek azok, akik nem gondolkodnak egyformán.
Három éve azt mondta, hogy minden nap ír, érzi magában a frissességet, hogy a munka kedvéért dolgozzon. Ez még most is tart?
Tart. Van ez az online folyóiratunk, az Új Írás, oda írok rendszeresen. Szoktam a Kultúra.hu-ra is színészportrékat. Egy évben még azért két-három novella sikerül, amik jobbak. Meg azért rendezgetem a régi, kiadatlan írásokat. Vannak a színházi világból, meg novellák is. De nem sietek velük kiadót keresni, most olyan nyüzsgés van.
Azért az is ritka, hogy valakinek 79 évesen szülessen még gyereke, mint önnel történt.
Nálunk ritkább, de például Amerikából hallunk ilyenekről. Al Pacinónak is most született 83 évesen. Tulajdonképpen a géneken múlnak ezek a dolgok. Ha meg az ember észnél van, akkor az írást nem lehet abbahagyni. Különben úgy hiszi az ember, valami kötelességet mulaszt. De olyan intenzíven nem teszem már, mint régen. Egyelőre úgy érzem, rendben vagyok. Ha nem is olyan frissen, mint régen.
