Óbudán a legkorábban, a 11. század elejétől, a királyi alapítású város kialakulásától Szent Péter tisztelete élt, akinek prépostsági templomot szentelt Orseolo Péter. Mellette Antiochiai Szent Margit volt népszerű, akinek kultuszát Árpádházi Álmos hercegnek, Könyves Kálmán király testvérének köszönhetjük a 12. század elejétől, amikor is az általa alapított dömösi bazilika védőszentjévé emelte Margitot. Tisztelete a középkori Óbudán is hamar elterjedt, ezt bizonyítja a mai barokk főplébánia helyén egykor állt Szent Margit-templom, amelyet egy 1269-ben írott oklevél említ először. Ez a templom lett később, a 14. század közepén az óbudai királynéi városrész plébániatemploma. Margit a késő antik idők keresztényüldözéseinek vált az áldozatává. A legenda szerint megtetszett egy pogány prefektusnak, aki hitének megtagadására akarta kényszeríteni. Mivel a fiatal lány erre nem volt hajlandó, börtönbe vetették és megkínozták.
Megtörhetetlen hite miatt végül lefejezték. Szent Margit, akinek emléknapja július 20., az áldott állapotban lévő és a szülő nők védőszentje.
A már korábban is élő Szűz Mária-tisztelet Óbudán Piast Erzsébet királyné – I. (Nagy) Lajos király édesanyja – idejében, a 14. században erősödött fel. A királyné 1349-ben prépostsági templomot emeltetett a mai Fő téren és klarissza kolostort alapított a mai Mókus u. – Perc u. találkozásánál 1334-ben, Szűz Máriának szentelve azokat. A kolostor egyben Assisi Szent Klárának, a klarissza rend megalapítójának a tiszteletét is hirdette, aki többek között a televíziósok védőszentje is lett, mivel, amikor ágyhoz kötött betegsége miatt már nem tudott személyesen részt venni az éjféli misén, imái hatására mintegy filmszerűen megjelentek előtte a mise képei.
Újkori szentek
A török idők után is sok gond, baj, betegség érte az Óbudát benépesítő lakosságot. Természetes tehát, hogy újabb védőszentekhez imádkoztak és ezeknek szobrokat is emeltek. Ebben a Zichy-család, a város birtokosai jártak elől jó példákkal: a mariazell-i Csodatevő Szűz szobráról készült másolatot az általuk építtetett, később Kiscellnek elnevezett dombon álló trinitárius kolostor templomában helyeztek el. A szerzetesrendek feloszlatása után – II. József rendelete következtében – a kolostor felszerelési – és kegytárgyait elárverezték, de az óbudai polgárok jóvoltából a Szűz Mária-szobor a szintén a Zichyek által építtetett Szent Péter és Pál Főplébániához került, ahol ma is látható.
A Zichy-család nevéhez további kegyszobrok állítása is fűződik. Az 1738–39-es pestisjárványban Óbuda lakosságának közel a fele elpusztult. A korabeli lakosság nem tudott védekezni a „fekete halál” ellen, így a járvány elmúltával az emberek hálából Szentháromság-szoborcsoportot emeltettek, amely 1740 körül készült el, és akkor is a Szentlélek tér területén állt. A költségek egy részét özvegy Zichy Péterné fedezte, a többit közadakozásból gyűjtötték össze. Rendszeresen tartottak körmeneteket, hálaadó ünnepségeket a szoborcsoport körül. Az 1956-ban lebontott szoborcsoport újra felállítására 1998-ban került sor, több évig tartó restaurálás után.
Szintén a Zichy-család nevéhez fűződik a fogadalmi oltár (vagy Szent Flórián szoborcsoport), amelynek két szentjét – Szent Flóriánt és Borromei Szent Károlyt – különálló szobrokként készíttette el Zichy Miklós 1758-ban. Ezt egészítette ki özvegye, Berényi Erzsébet 1763-ban Néri Szent Fülöp szobrával, aki a földrengésektől védte a város népét. A szobrokat a kastélyuk közelében állíttatta fel, a Fő tér környékén. Ezeknek a szenteknek is a természeti pusztításoktól való védelem volt a „feladatuk”. Tiszteletükre körmeneteket, ünnepi miséket, búcsúkat tartottak. 1819-ben a különálló szobrokat közös talapzaton helyezték el azon a téren, amelyet később a legismertebb szentről neveztek el Flórián térnek. 1949-ben a szoborcsoportot lebontották, és a Budapesti Történeti Múzeum raktárában őrizték egészen 2002-ig, amikor civil kezdeményezésre elkezdődött a restaurálása. 2012-ben állították fel újra, a református templom közelében.
A cseh papot IV. Vencel király a 14. században megkínoztatta, majd vízbe fojtotta, mert – a legenda szerint – nem árulta el, hogy mit gyónt neki a királyné. A szobrot 1790-ben helyezték el a Szent Péter és Szent Pál Főplébánia előtti parknál, egy, ugyancsak Szent Flóriánt ábrázoló szobor mellett. Az előbbiekben felsoroltak mellett ne felejtkezzünk el Szent Donátról sem, aki feltehetően Nikodémiában született, majd szüleivel Rómába költözött. A szülők Julianus császár uralkodása alatt, a keresztényüldözések során haltak meg. Donatus ekkor Arezzóba menekült, ahol püspökké választották. Nevéhez számtalan csodatétel és a pogányok megtérítése fűződik. 362-ben lefejezték, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét. A legenda szerint, amikor ereklyéit 1652-ben Rómából a Rajna-vidéki Münstereifel városába vitték, útközben a kísérő papot villámcsapás érte, de nem történt semmi baja. A csodát Szent Donát közbenjárásának tulajdonították, s a 18. sz. óta elsősorban az elemi károk (vihar, villámcsapás, jégeső) ellen fohászkodnak hozzá. Szobrait főleg az utak mentén és a szőlőkben állították fel. A templomok harangját általában neki szentelték, bízva abban, hogy a harangok zúgása elűzi a mennydörgést és a harang felfogja a villámcsapást. Az Óbudára betelepített német ajkú lakosság magával hozta Szent Donát tiszteletét is. A szőlővel betelepített hegyvidéken (Táborhegy, Testvérhegy) a hagyomány szerint egy óbudai szőlősgazdát a hatalmas vihar lesodorta az útról, szekerével együtt. Szerencsés megmenekülésénekemlékére építtette 1781-ben a helyszínre azt a barokk fogadalmi kápolnát, amely ma is látható, a Farkastorki út 56. szám alatt. 2007-2008-ban, civil kezdeményezésre teljesen felújították. Szerencsére megmaradt a kápolna oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A felújítással sikerült a hegyvidéknek ezt a kis barokk „gyöngyszemét” megőrizni az utókor számára. A szent ünnepét augusztus 7-én tartják, a 18. század óta, amikor körmenetekkel, búcsúkkal emlékeznek meg róla.
Régi karácsonyok
Óbudán a sváb lakosság a legnagyobb létszámú betelepülő népcsoport. Ők hozták magukkal a karácsonyfa-állítás hagyományát. December 24-én minden munkát el kellett végezni, a karácsonyfát is fel kellett díszíteni, mert 25-én már nem volt szabad dolgozni. A fára többnyire már szaloncukor is került. 24-én este jártak házról házra a betlehemező gyerekek. Ezt „Christkindlspielnek” nevezték. Ezután a gyerekek megkapták a többnyire házi készítésű ajándékokat. A vacsora egyszerű volt; általában borleves és kalács, mivel aznap húst nem ettek. 24-én kora este a háziasszony egy szeneslapátra parazsat és fenyőágat tett, meghintette szenteltvízzel, és ezzel járta végig a ház összes helyiségét, az udvart és az istállót is. Egy évre kifüstölte a rosszat, a bajt, a gonoszt a házból. Az éjféli mise előtt a háziasszonynak hosszan kellett egy széken ülnie, hogy a következő évben sok tojás és sok háziszárnyas legyen. Az éjféli misén templomban feldíszített karácsonyfák, a betlehemi jászol és a Szent Család várta a hívőket. A misét általában a Stille Nacht, Heilige Nacht című karácsonyi énekkel fejezték be. Miután hazatértek a miséről, már komolyabb ételeket is ehettek, például savanyú káposztát és füstölt kolbászt.
A koszorú
A karácsonyi ünnepkör legfontosabb kellékei is német eredetűek. Az „Advent” kifejezés eredetije a latin „adventus Domini”, azaz „az Úr eljövetele”, a várakozás a Megváltó születésére, a karácsonyi ünnepkör kezdete. A régi időkben ez az időszak a böjt, a megtisztulás ideje is volt. A Gergely-naptár szerint a december 25-ét megelőző negyedik vasárnap a kezdete és karácsonyig tart. Az adventi koszorú őse a feljegyzések szerint egy német evangélikus lelkész, Johann H. Wichern alkotása volt, aki egy örökzöld ágakkal bevont kocsikeréken 24 fehér és 4 vörös gyertyát helyezett el, 1839-ben. A koszorút a templom mennyezetére erősítette fel és minden hétköznap meggyújtott egy fehér és vasárnaponként pedig egy vörös gyertyát. A szokás nem terjedt el gyorsan, csak a 20. századtól. Természetesen kisebb lett a koszorú és a gyertyák száma is négyre csökkent. A protestánsoknál megmaradtak az eredeti színek, de a katolikusoknál változott: 3 lila és 1 rózsaszín gyertya került a koszorúra. A színeknek szimbolikus jelentésük van: a liláké a hit, a remény és a szeretet, míg a rózsaszín gyertya az örömet jelképezi. Személyekhez is kapcsolódhatnak a gyertyák: az egyik lila Ádám és Éva (a hit), a másik a zsidó nép (a remény), a harmadik Keresztelő Szent János (a szeretet) és a rózsaszín Szűz Mária (az öröm) szimbóluma lehet. Az adventi kalendárium is német eredetű és a 20. század elejére vezethető vissza.
A fenyőfa-díszítésről a 16. századból értesülünk, de már az ókori népek körében is elterjedt az örökzöld növények tisztelete. Ezeket ajtókra, ablakokra aggatták, mert a gonosz szellemek, a betegségek, a boszorkányok távol tartását várták tőlük. A téli napforduló idején az élet megújulásába vetett hitet is jelképezték az örökzöldek. A rómaiak a téli napfordulót december 17-én ünnepelték (Saturnalia. A karácsonyfa állítása – mint említettük – a 16. században kezdődött, a Német-római birodalomban, Elzász és Baden környékén. A hagyomány szerint a szokás Luther Márton nevéhez kapcsolódik, aki egyik útja során az erdőben úgy látta, hogy csillagok világítanak egy fenyőfán. Ez a jelenség olyan mély hatással volt rá, hogy mindenképpen be akarta mutatni családtagjainak is és ezért gyertyákat helyezett el egy fán. Később, a 19. század közepén Viktória brit királynő is „népszerűsítette” a karácsonyfa-állítást, üveggömbökkel való díszítést gyermekei körében s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a szép szokás gyorsabban elterjedjen. Német hatásra hosszú ideig csak természetes díszeket – diót, almát, mogyorót, marcipánt – használtak, de a gyertyák mellett a 20. század elejétől már elterjedtek az égősorok, s így napokon keresztül hirdették a fényekkel is az ünnepet a lakásokban és a városok főterein egyaránt. A fenyőfa-állítás a 19. század elejétől Bécsben is gyorsan elterjedt, az arisztokrata, majd később a polgári családok körében is.
Magyarországon az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824. december 24-én, budai kisdedóvó intézményében. Azonban elképzelhető az is, hogy már korábban ismerték ezt a szokást az arisztokrata családok.
A fát díszítő üveggömbök, üvegdíszek gyártása is német eredetű, a thüringiai Lauschából indult el. A város már korábban is híres volt üveggyártásáról. Az egyik üvegfúvó, Hans Greiner készített először gyermekeinek gyümölcsöket ábrázoló üvegdíszeket. Később pedig a városka lakóinak nagy része is ilyen díszeket gyártott. Az almák és a piros üveggömbök az édenkerti tudás almáját is jelképezték. Az Óbudán mintegy háromszáz évvel ezelőtt letelepült német családok leszármazottai ma is őriznek olyan 100-120 éves karácsonyfadíszeket, amelyeket még a déd- és ükszülők hoztak magukkal az óhazából.
A szaloncukor
Ennek a jellegzetes karácsonyi édességnek az elődje – és alapja – a fondantcukor, amelyet Franciaországban már a 14. században készítettek. Feltételezések szerint egy Pierre André Manion nevű cukrász vitte át a receptet Németországba, és innen kerülhetett hazánkban az 1800-as évek elején. Kezdetben kézzel készültek a fondant-alapú cukorkák, de már a 19. század második felében megjelentek a fondant-készítő gépek, amelyeket például Stühmer Frigyes használt első magyarországi csokoládégyárában; egyébként a Gerbeaud cukrászdának is dolgozott. A vevők válogathattak a cukrászdák széles választékából, sőt, saját ízlésük szerint rendelhettek is. A főúri és a polgári házak szalonjaiban kis tálkákban kínálták a cukrokat a vendégeknek, majd később az egyenként sztaniolba csomagolt édességet feltették a szalonokban elhelyezett karácsonyfákra, az aszalt gyümölcsök, mézeskalácsok, almák, diók és üveggömbök mellé. Ezért nevezhette el „szalonczukkerlinek” ezt a karácsonyi édességet Jókai Mór. A kevésbé tehetős családokban továbbra is kézzel készítették, otthon főzték a szaloncukrokat. A nevezetes cukor, maga tehát nem magyar találmány, viszont Magyarországon díszítettek vele először karácsonyfákat, és ez a szokás tőlünk terjedt el és vált részévé a karácsonyi dekorálásnak, szerte a világon.
Szent Ferenc kolostora
Itáliában 1228-ban avatták szentté Assisi Ferencet, akinek az evangéliumi szegénységet, Jézus tanításait híven követő tanai gyorsan elterjedtek Európában, így Óbudán is. Már 1298-ban említi egy oklevél a ferences testvérek templomát és kolostorát, amely a város szélén állt. Szent Ferenc Itália, az utazók, a természet és az állatok védőszentje is. Ünnepnapja: október 4.
A Szentháromság szoborcsoport
Szent Rozália a 12. században, Sziciliában remeteként élt egy barlangban. A Palermóban 1624-ben dühöngő pestisjárvány idején csontjait körbe vitték a városban és a járvány megszűnt. Szent Sebestyén a 3. században a római hadsereg tisztje volt, akit keresztény hite miatt halálra akartak nyilazni, de a nyilak nem ölték meg. Azonban hiába épült fel sebesüléséből, később mégis kivégezték. A középkortól kezdve leggyakrabban őt hívták segítségül a pestis ellen. Szent Rókus a 14. században élt. Franciaországban született, majd Itáliába zarándokolt és a pestisjárványok idején önfeláldozóan gyógyította a betegeket. Végül ő is elkapta a kórt, ezért egy barlangba vonult el, hogy ne fertőzzön meg másokat. A legenda szerint egy kutya hordott neki élelmet. Felgyógyulása után nem sokkal kémkedés vádjával börtönbe vetették és itt is halt meg. Már a 15. századtól a fertőző betegségekben szenvedők és az orvosok védőszentje lett. Kultusza nálunk csak a 18. századtól terjedt el. Valois Szent Félix, a trinitárius rend egyik, 12. századi alapítója is helyet kapott a Szentháromság szoborcsoportban, feltehetően azért, mert a rövid idővel a pestis előtt már Óbudán letelepedő szerzetesek önfeláldozóan ápolták a járvány áldozatait. Természetesen a szoborcsoportban kiemelkedő helyen szerepel az Atya, a Fiú és a Szentlélek és Szűz Mária is. Az ugyancsak itt látható Szent Vendelnek (vagy a JÓ Pásztornak), Xavéri Szent Ferencnek és a Bűnbánó Dávid királynak nincs közvetlen kapcsolata a pestissel és a természeti katasztrófákkal.
A Szent Flórián-szobor
A középkor óta voltak már olyan szentek, akiket segítségül hívhattak az emberek a tűzvész, villámcsapás, árvíz és a betegségek ellen és a hálaadó szoborcsoportokon, fogadalmi oltárokon is ezeknek a szenteknek a szobrait állították fel. Közéjük tartozott Borromei Szent Károly érsek, aki az 1576–78 között Milánóban dühöngő pestisjárvány idején segítette az emberek ápolását, élelmezését és Szent Flórián római katonatiszt volt, akit keresztény hite miatt a 4. században vízbe fojtottak, ő a tűzvész ellen nyújtott védelmet, illetve a tűzoltók, kéményseprők, kovácsok, pékek, fazekasok védőszentjeként tisztelték.
