A karácsonyt mindig azoknak kell elvinni, akiknek nincs családjuk. Ez az egyik íratlan szabály a sok közül. Mind tudjuk, hogy amikor a főnővér november végén nekiül elkészíteni a következő havi beosztást, először december huszonnegyedikét írja be, én tehát dolgozni fogok. Kevesen vagyunk, könnyű kitalálni, hogy Zolit fogja mellém osztani. Gyakran oszt be minket együtt. Zoli csak négy évvel idősebb nálam, neki sincs gyereke. A szülei élnek valahol Borsodban. Okos gyerek, egyikünk sem tudja, mit keres itt. De erős, az pedig mindig jól jön. Főleg éjszaka, amikor a betegeink nekiindulnak. Zoli nem érzelgősködik, könnyedén elállja az útjukat.
Már novemberben biztosak lehetünk tehát abban, hogy a szentestét itt töltjük. Valószínűleg huszonnégyórázunk, hogy a váltásnak huszonötödikén csak estére kelljen beérni. Karácsony másnapját már úgysem lehet figyelembe venni, akkor már jönnie kell valakinek a családosok közül is. Ez a három nap aztán be is osztja nagyjából a többit, nekünk a huszonnégy előtt kellene hogy legyen egy szabadnapunk, de van, hogy csak tizenkét órát kapunk. Nincs ember, nem lehet a törvényi előírások szerint elkészíteni a beosztást. Amúgy is legalább hárman kellenénk egy ekkora osztályra, de ez ritkán jön össze. Ünnepnapokon sohasem.
Egyébként szeretem azt a giccses várakozást, amivel ilyenkor megtelik a város, sőt, úgy érzem, a világ, néhány napig nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy ez nem igaz. Huszonnegyedikén délután, aki még utcán van, siet. Siet, de valahogy mintha boldogabban sietne, mint máskor. A külvárosi parkolók szélén alkalmi fenyőerdők, néhány sietős éppen oda tart, utolsó pillanat, van, aki már onnan el, hálóval körbetekert fenyőt cipel, enyhén oldalra dőlve, csak ide viszi a telepre. Mások a kocsi tetőcsomagtartójára kötözik, és vannak, akik egyszerűen bevágják a félig nyitott csomagtartóba. A legtöbben mosolyognak, de mindig akad, aki éppen káromkodik. A villamoson is van egy fenyős fickó a kocsi végében, kábé másfél méter magas fát szorongat, egyik karja a magasban, kapaszkodik, a másikkal öleli a kis fát, néhány tűlevél máris összegyűlt a bakancsa körül. Szeretem azt hinni, hogy az a feszültség, ami a szemében van, ami a fenyővásárlók, a boltba gyorsan valamiért leugrók szemében van, az a boldog karácsonyeste várakozása. Mindannyiukat irigylem egy kicsit. Hideg van, de hó nincs. Az hiányzik.
Beérek a házba, és még mielőtt átöltöznék, felmegyek az osztályra, megnézni, minden van-e, mert én biztos, hogy nem jövök le később a raktárba. Nagykabátban, sállal a nyakam körül ellenőrzöm a gyógyszerszekrényt és a kötszereket, vetek egy pillantást az asztalra, ahol a gumikesztyűket tartjuk. Intek Jaceknak, hogy csak ellenőrzök, mindjárt átöltözöm, aztán jövök, nyugi. Visszaint, hogy oké, és köszi, hogy már itt vagy. Elég sok mindent meg tudnak beszélni az emberek egy-egy intéssel, akik régóta dolgoznak együtt.
Csak ilyenkor vagyok itt egy órával korábban, máskor legföljebb húsz perccel, hogy még legyen idő egy cigire, és az átadásra este hatig. A két konyhás, Angéla és a lánya ma korábban elmennek, máris itt tologatják a kocsijukat a folyosón. Halrudacska, krumplipüré, valami borsóféle, sárgarépa, kosárban kalács, az már a reggeli, a tetejére dobva két tömb margarin és egy üveg méznek tűnő valami, a diétás tálcákon ízetlen párolt hal, ízetlen rizzsel. Egy doboz szaloncukor, nem sok beteg kaphat belőle. Angéla lánya a folyosó oldalára tolja és lefékezi a folyadékos kocsit, keserű és cukros tea van rajta fém tartályban, meg üres kancsók. Majd reggel leviszik, mondja. Bólintok és intek, hogy menjenek csak. Hoztunk nektek plusz kalácsot, kiabálja Angéla, fél lábbal már a liftben, aztán már csak boldog karácsonyt mond mindenki és csapódik mögöttük az ajtó. Érzem a szorongó irigységet. Ugyanaz, mint óvodás koromban, ha előbb jöttek a többiekért. Nem is igazi irigység, a többiek szüleivel semmi pénzért nem mentem volna haza, most viszont úgyis csak apámhoz mehetnék. Ő már megszokta, hogy egy nappal később karácsonyozunk. Holnap délután viszek neki egy kis bejglit, nézzük a negyvencentis, előre feldíszített műfenyőt a dohányzóasztalon. Zoknit vagy pólót szoktam neki venni, ő pedig minden tiltakozásom ellenére rámtukmál egy húszezrest, és mindig elmondja, hogy ő nem tudja, minek örülnék, vegyek magamnak valami szépet. És el ne felejtsem majd megmutatni. Megígérem, de mindketten tudjuk, hogy kajára vagy villanyszámlára fogom költeni, és később majd úgy teszünk, mintha megfeledkeztünk volna róla.
Az öltözőben találkozom Zolival. Akármekkora ökör tud lenni, azért ilyenkor ő is korábban jön, hadd menjenek haza időben a többiek. Jacekról tudom, hogy az anyjához megy, ketten élnek egy másfél szobás lakásban, itt, nem messze. Az anyja elég öreg, nem sok választja el attól, hogy ő is bentlakó legyen nálunk, de Jacek hallani sem akar róla. Inkább otthon tartja, és amint itt végez, ott elkezdi a következő műszakot.
Amikor visszaérünk Zolival az öltözőből, Jacek éppen egy gumikesztyűt fúj föl, látom, van már vagy tíz, Kiseszter nevetgélve télapófejeket rajzol rájuk, piros alkoholos filccel, aztán ragtapasszal a nővérszoba meg az étkező ajtajára ragasztgatják őket, egy jut a liftre is. Közben elmondják, hogy semmi különös nincs, van egy új beteg a háromszáznégyes szobában. Alszik. Többnyire alszik.
Azután leülünk a nővérszobában, Kiseszter nekifog megírni az átadónaplót, Jacek nagyjából ugyanazt mondja el szóban, egy halottunk van, és néhány megváltozott gyógyszerelés, minden ott lesz a kórlapokon. A naplót muszáj megírni, Kiseszter sietve körmöl, sokat rövidít. Én közben előszedem a nagy mappát, amelyben a kórlapokat tartjuk, kikeresem az új betegét, megnézem az adatait. Férfi, demens, magas vérnyomás, három éve angioplasztikán esett át. Hetvenegy éves. Mint apám.
Apám vajon mit csinál ilyenkor? Előszedte a műfenyőt, ezt biztos, kipróbálta, hogy működik-e, rendesen világít-e. Ott áll a dohányzóasztalon, apám nézi és régi karácsonyokra gondol. Vagy nem tudom. Tévézik. Idétlen karácsonyi filmeket néz, és régi karácsonyokra gondol. Talán. Sohasem kérdeztem meg tőle, mit csinál huszonnegyedikén. Úgy teszünk, mintha huszonnegyedike nem a szenteste volna, mintha a karácsony huszonötödikén este héttől tízig tartana. Talán ilyenkor még elő sem szedi azt a szerencsétlen műfenyőt, talán úgy van vele, hogy fölösleges, ráér majd holnap, amikor megyek. Addig sem zavarja. Nem tudom, miért, de úgy képzelem, zavarja.
Zolival kiosztjuk a vacsorát. Van most hat betegünk, akit etetni kell, és legalább ugyanennyi, akire rá kell nézni, eszik-e. Közülük néhányan csak a társaságot igénylik, elég egy-két percet ott tölteni. A többiek esznek maguktól. És van az új bácsi, aki állítólag csak alszik. A háromszáztizenkettesben kezdjük az etetést, így haladunk a nővérszoba felé. Zoli utálja ezt. Ha nem lennének ilyen sokan, mondanám neki, hogy hagyja. Így is van egy hallgatólagos egyezségünk, egy-két beteg után elvonul a holnapi gyógyszereket kiadagolni, míg én papírvattát gyűrök a ráncos nyakak és pizsamagallérok közé, nézem, ahogy a petyhüdt ajkak közt eltűnik a halfilé és a krumplipép. Egy kis párolt zöldséget tessék még enni. Igen, visszajövök, elmosom majd a protézist.
A háromszáznégyesben az új bácsi nem alszik, éppen el akar indulni valahova. Mondom neki a nevemet és hogy én leszek itt éjszaka, kérdezem, hogy a vécét keresi-e. Láthatóan fogalma sincs, hol van. Nem keresi a vécét, mondja, dolga van. Egy noteszfélét szorongat. Próbálom rábeszélni, hogy üljön le, egyen vacsorát. Este van, mondom neki. Az ágyat vizslatja, lehajol, mintha keresne valamit. A táskám, mondja. Milyen táska, kérdezem. A barna táskája, itt volt az előbb. Nincs táska. De abban van mindene, a tárcája, az iratai. Minden papírja a nővérszobában van, ahogy minden betegé, biztonságosan elzárva, mondom. Ezt nem hallja. Az ajtó felé indul. Kísérem, hátha mégis vécére megy. A folyosón azonban világossá válik, hogy el akar menni. A lépcsőt rács zárja el, a lift kulccsal működik, elszökni nem tud, de ettől még eshet baja, ha kóricál. Megpróbálom visszakísérni, de nem mozdul, áll a lift előtt, a groteszk gumikesztyű-mikulással szemben. Otthagyom, bemegyek a nővérszobába, megnézem a kórlapját, mit írtak ki neki éjszakára. Egy egészen enyhe altatót. Zoli csoszogását hallom, odaáll mellém, ja, már én is néztem, jegyzi meg unottan. Nem hiszem, hogy ez elég lesz neki éjszakára, baszhatjuk, ha itt fog csámborogni, egy kicsit megtoldom én azt az altatót. Ártalmatlan, mondom. Az, mindenki ártalmatlan, sóhajtja vagy inkább nyögi válaszul, és kimegy a tűzlépcső irányába, dohányozni megy, hallom, ahogy csörgeti a kulcscsomóját.
Visszatérek a bácsihoz. Nyugodtan próbálok beszélni hozzá. Tudom, hogy ilyenkor nem egy világban tartózkodunk. Ő most ereje teljében készül valahová, ahová az aktív életében készült valamikor, talán évtizedekkel ezelőtt, számára nem létezik a szoba, ahol hamarosan aludnia kellene, nem létezik ez az egész intézmény és én sem létezem. Ha rám néz, nem rám néz, hanem valakire, akit ismert valamikor, vagy úgy tekint rám is, ahogy minden idegen arcra tekintett egész életében. Azzal a közönnyel, ahogy én látom vagy nem látom az embereket, akikkel együtt utazom a villamoson. Semmivel sincs több közünk egymáshoz az ő világában, mint nekem bárkihez, aki mellett ma elmentem a fenyőfásnál. Mutassa a noteszt, kérem, mert néha az a legjobb, ha belemegyünk a játékba. Segítek elintézni a dolgokat, mondom. Úgy sejtem, a noteszében egy listát fogunk találni a teendőiről. Régi fajta jegyzettömb, kartonfedelű, benne egyszerű kockás lapok spirálrugóra fűzve. A kartonfedél megtörött. Nincs odaírva semmi, de rábök a mutatóujjával, azt figyelem, milyen érdekesen ellaposodott az ujja vége, mintha naphosszat a kezén ülne, és összepréselte volna. A szánkóért be kell menni a nagyáruházba, félre van nekem téve, mondja, a halat el kell hozni az Edétől, élő hal, nem lehet akármikor menni érte, az anyósom. Itt megáll. Mi van az anyósával, kérdezem. Úgy néz rám, ahogy tolakodó idegenekre szokás. Nekem már rég meghalt az anyósom, mondja, értetlenül csóválja a fejét, gyanakvó pillantásokat vet rám, de belém karol, amikor észreveszi, hogy nyújtom a karomat. Jöjjön, mondom, visszakísérem. Nehézkesen elindulunk a szoba felé. Most csoszog. Amikor az ágy szélén ül, már abban reménykedem, hogy elfáradt, le fog feküdni, amikor hirtelen felpattan, mintha csak rugó volna a térdében, és előre tartja a kockás noteszt, nem érek rá, mondja, mindent el kell intéznem estig, félre van téve nekem a hal, aztán kivisszük a kiságyat az anyósomékhoz a garázsba. A szobaajtóban érem utol. A folyosó kékes fényében olyan az arca, mintha gyantából öntötték volna. Odakint, a külvilágban teljesen sötét van, már ötkor sötét volt, amikor beértem. Kettőnk közül csak én vagyok ezzel tisztában. Arra gondolok, Zolinak lesz igaza, ez a bácsi nem fog ma éjszaka magától lefeküdni. Megérintem a könyökét, észre sem veszi, két lépés után mégis megáll a folyosón, megfordul, az ajtófélfát nézi, megfogja, mintha valami különösen fontos tereptárgy volna, mintha most tudná meg, hogy hol jár, mintha a lapos ujjvégeiben volnának azok a szenzorok, amelyekkel be tudja azonosítani a helyszínt. Aztán rám néz, és most igazán rám, hátborzongató, amikor az ilyesmit megérzi az ember. Kilépett a világából és velem szembesül. Maguk, mondja, és fejével kifelé biccent, úgy sejtem, arra céloz, hogy a „maguk”-ba Zolit is beleérti, maguk azt hiszik, mi öregnek születtünk, ugye?
A szemét nem veszi le rólam, állok vele szemben, olyanok lehetünk, mint valami hülye pantomimjáték, mintha csak utánozni akarnám a bénultságát. Látom a szivárványhártyáján a lencseszínű foltokat. Néz, ő maga a kérdőjel a kérdése végén. Látom, ahogy az ujjai lassan ráfeszülnek az ajtókeretre, ezzel párhuzamosan eltűnik a szeméből az a fény, amely az előbb még a kapcsolatot jelentette a külvilággal. Megsimogatom a kezét, a száraz bőrét, lassan-lassan, amíg kienged a görcs, elereszti az ajtófélfát, és megfogja a kezemet. Visszasétálunk az ágyhoz, leültetem, leülök mellé, még mindig fogja a kezem, én meg hallgatok, nem válaszolok, már nincs is mire.