Köszmétét szedünk az augusztus végi fullasztó melegben. Ki kendőben, ki szalmakalapban, védekezve a gyilkos napsugarak ellen, apám egyedül fedetlen fővel. Nincs ennél rohadtabb meló. Lépésnyi hely sincs a kert végében tömött sorokba ültetett bokrok között, guggolni vagy hajolni kell, és az apró tüskék a kesztyűn keresztül is véresre szurkálják az ujjamat. Leszedtem már fél kosárnyit az egyik bokorról, de még mindig úgy tűnik, mintha hozzá se nyúltam volna. Ott fénylenek a világoszöld, néhol már sárgálló bogyók a levelek alatt, és vigyorognak. Végigsimítom a bokrot a tenyeremmel, mintha függönyt lebbentenék félre, pongyolát az idősödő színésznő felsőtestén. Szaporátlan, ezt mondja anyám, apám meg, aki a kosarak tartalmát ládába gyűjti, a ládákat talicskára pakolja, a talicskával pedig ráérősen felnyikorog az udvarra, csak mosolyog az egészen. Esetleg legyint. Beoson a hűvös nyárikonyhába, hogy egy pohár bort észrevétlenül megigyon.
Utálom a szüretet. Nem is így hívjuk, csak a szőlőszedést hívjuk szüretnek, de nekünk nincs szőlőnk, illetve van egy kevés, a nyárikonyha előtt és a kert leghátsó csücskében, a meggyfák mögött néhány tőke, de lelegeljük, mire beérik. Apám mondja így, lelegelitek. Almaszedés, meggyszedés, köszméte- szedés, így hívjuk. Átjönnek a rokonok, anyám lánytestvérei, akik a munkáért cserébe hazavihetnek egy-két láda gyümölcsöt. Almafából negyven, meggyfából tizenöt van, köszmétéből, apám legújabb hóbortjából, kétszáz bokor. Az van beígérve, hogy a jogosítvány megszerzése után a meggyet majd én szállíthatom a városi átvevőbe, a bevétel az én markomat üti, viszont nekem kell alkudoznom az áron. Az alkudozást már volt alkalmam ellesni apámtól. A KGST-piacon, ahová minduntalan magával cipel, hogy tanuljak, a különféle nemzetiségű, rosszarcú, pálinkaszagú árusokkal úgy alkuszik szövetre, bőrre, használt bútorra, szerszámra, mintha az élete múlna rajta. Harsány hangon veszekednek egymással, apám magyarul, az árus lengyelül, ukránul, szlovákul, románul, de ezeken a nyelveken apám természetesen nem ért, ezért hadonásznak, jó, ha pisztolyt nem rántanak. Rángatom apám karját, menjünk már innét, tűnjünk el ebből a megalázó szituációból, de apám kivörösödött, megduzzadt arccal mered az árusra, szabad kezével hevesen gesztikulálva, míg végül teljesen váratlanul egyezségre jutnak. Apám leszámolja a pénzt, és úgy ráznak kezet, mint régi, jó barátok.
Nem jövök ki apámmal mostanában. Mindenben a hibát keresi, semmi sem elég jó neki. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy más vagyok. Hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Ha elkapja a hév, szünet nélkül a fiatalkori hódításairól mesél. A kalandjairól. Meg nem csak a fiatalkoriakról. Mintha bármennyire is foglalkoztatna a szexuális élete. Arról például, hogyan fűzött be két csajt a szüreti bálon. Vagy hármat? Ötvenhatban miként tervezték el egy szőke bombázóval, hogy dobbantanak az országból. Szinte még kamasz fejjel, egy nála évekkel idősebb, férjes asszonnyal. Ha tehetem, nem is figyelek oda. Aztán meg egyszerre azzal jön, hogy egyetemre kell mennem, ki kell törnöm ebből a koszfészekből, ahonnét neki nem sikerült, és ahol emiatt kénytelen leélni az életét. De mit tud ő rólam? Érdekli őt egyáltalán, hogy én mit akarok?
Az állami gazdaság elhagyatott magánútjára azért kivisz, hogy a Daciát betörjem. Az autó olyan, mint a ló, be kell törni, mondja apám. Semmi kedvem az egészhez. Idegennek érzem magam egy füstölgő, rángatózó gépben. Nem nyűgöz le az irányítás, az uralom egy szervetlen test felett. Apámat mindez hidegen hagyja. Hosszas unszolására beülök a volán mögé, begyújtom a motort, de sehogy sem bírom összehangolni a gázadást a kuplung felengedésével. Megugrik az autó, lefullad. Megint megugrik, megint lefullad. Tizenöt perc keserves próbálkozás, értetlenkedés, káromkodás után mind a kettőnkről ömlik a víz. Hőség van, a csupasz tarló visszaveri a meleget, mintha szikla- vagy homoksivatag volna. Leengedtük az összes ablakot, de nincs menetszél, ami hűtene. Apám kifejezetten izzadós típus, khaki színű, rövidujjú inge teljesen átnedvesedett, kopasz feje búbján verítékcseppek gyöngyöznek. Kockás textilzsebkendővel törli a homlokát.
Bőg a motor, felengedem a kuplungot, végre meglódulunk, hátracsapódik a fejünk, a gázpedál pihekönnyű, szinte beszippantja a talpamat. Elszalad az autó, apám a kormány után kap, de nem éri el, kifeszülök, mint egy íj, tövig a gázba lépve, tarkóm a fejtámlába tapad. Fék, fék, üvölti apám, porzik az út, táncol az autó eleje, két kézzel, görcsösen markolom a kormányt. Nem tudom mozdítani a lábam. Illetve a jobb lábamat nem tudom mozdítani, erre rájövök közben, a bal szabad, jár az agyam, fék, kiabál apám, a szabad bal lábamat átcsúsztatom a középső pedálra, teljes erőből ránehezedek.
Csikorog a tárcsa, blokkolnak a kerekek, égett műanyagszag ömlik az utastérbe. Előre zuhanunk, a biztonsági övek nincsenek bekapcsolva, máskülönben vastag izzadságsávok kereszteznék az ingünket. Apám izmos karjával megtartja magát, én a kormánynak ütközöm. Megáll az autó, lefullad a motor. Apám nem szólal meg, a homlokomat vizsgálja, van-e rajta sebesülés. Csak azután kezd ordítani, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs komolyabb bajom. Nem vérzek, a tekintetem tiszta, nem vagyok rémült, egykedvű inkább. Megrántom a vállam. Ez persze még jobban feldühíti. Mindenfélét a fejemhez vág, de hallottam már ezerszer.
Sok idő telik el, a porszemek megülnek az autó körül, mire apám lehiggad, csak a nap vakít ugyanolyan kitartóan, mint azelőtt. Összeszűkült szemmel kutatja a tekintetemet. Ki lehet ez a gyerek, melyik felmenőjének a vére csordogál az ereiben? Miért bünteti vele az élet? Ebben a pillanatban csupán annyit érezhet, hogy olyan különbözőek vagyunk egymástól, mint a tűz és a víz, és ez ellen teljesen tehetetlen.
Szedjük a köszmétét, már-már elájulok a hőségtől remegő bokrok között guggolva, amikor apám lekiált értem a kertbe, hogy szaladjak fel segíteni. Nem kell kétszer mondania, ott hagyom a félig telt kosarat, lihegek, mire felérek. Apám a tyúkudvar kerítésének pillérét támasztja, kezében kalapács, azzal mutogatja, hogy kibomlott a drót az oszlopba vert, behajlított szögek alatt.
Vizet itat velem, beküld a kamrába szögért. Görnyedve lépek be az alacsony ajtón, és már nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy előbújjon a sarokban, a dobozok mögül, a kosarak alól az egér. Minden más láthatatlanná válik. A padlás tele kincsekkel, mozsarakkal, darálókkal, sarkantyúkkal, nagyszüleim, dédszüleim százéves holmijával. Néhány éve, valamilyen megmagyarázhatatlan bátorsági rohamomban felmerészkedtem oda. Lószerszámok, nyergek is vannak. A szögek a lépcső alatt kartondobozba ömlesztve, a kisebbek papírzacskókban egy felnyitható fedelű hokedliben. De vannak ott csavarok, lemezek, drótok, szegecsek, csavarhúzók, fogók, kalapácsok, mérőszalagok.
Benyúlok a zacskóba, forgatom az ujjaim között, amit találok, reménykedve, hogy nem egy egér kiszáradt bundája, karmos lábacskája akadt a kezembe, beugrott, élelem után kutatva, de nem tudott kimászni. Vakon tapogatom a vasakat, kiveszek egyet, rohanok kifelé, arra azért ügyelve, hogy a fejemet ne verjem a szemöldökfába.
Apámnak persze vissza kell mennie, pedig ezt próbálta volna megspórolni, hiába adott pontos útmutatást a szög típusáról (százas?) és hollétéről (hokedliben?), bebotorkál a fájós derekával, a dobozba nyúl, és elsőre kihúzza, amit keresett. Odakint aztán a feje fölött forgatja, mint valami lángoló pallost, ott sündörgök körülötte, mert érzek némi megbánásfélét, és egyértelmű csodálatot is iránta, hiszen számomra ez emberfeletti teljesítmény. És apám most nem türelmetlen vagy dühös, széles mozdulatokkal veri a szöget a kerítés oszlopába, soha mellé nem ütve, és közben a nagyapámról mesél, akit nem ismertem.
Szedik a rokonok a köszmétét, magasra hág a nap, amikor az üres talicskát tolva apámmal visszaérünk a kertbe. Csillog a szeme, átkarolja a vállam, odaszól anyámnak, hozzon már le egy kupa vizet, hát nem látja, hogy szomjasak az emberek.
