Hunnia vagy Pannónia… Mintha egy szalagcímet olvasnánk a kilencvenes évek valamelyik napilapjában. Itt az idő, válasszatok! Az ilyen harsány felszólításokban mindig ott rejtőzik a fenyegetés: jaj neked, ha kiderül rólad, hogy a rossz oldalhoz tartozol. Ha hígmagyar vagy. Ha nem-európai. Bunkó.
Elutasítva a megértés lehetőségét kizáró minden effajta megbélyegzést, az azért eléggé nyilvánvaló, hogy a Hunnia/Pannónia-ellentét a magyarság helyzetével kapcsolatos, két jól megkülönböztethető koncepciót takar. A rendszerváltás hajnalán az István, a király mindent felülmúló, fergeteges sikere talán épp annak volt köszönhető, hogy ezt az alternatívát rockoperásítva, azaz végtelenül leegyszerűsítve volt képes nézők százezrei elé tárni.

Természetesen nem hihetjük, hogy a történelmi István vagy a történelmi Koppány (ha létezett) ténylegesen a nyugathoz való csatlakozás alternatíváiról vitatkozott hajdanán. A forráshiányos magyar középkor kutatását nem könnyíti meg, hogy a latin nyelv ebben a több nemzetiségű, fiatal államban – Nyugat-Európában is teljesen szokatlan módon – amolyan lingua francaként szolgált, és ez a fajta írásbeliség pedig könnyen betölthette az ideológiai szűrő szerepét. Bár talán mégsem annyira, mint várnánk: Kézai Simon például ékes latin nyelven, egy nyugatias mintákra tekintő irodalmi műfajban, egy gestában fejtegette, hogy a magyarok és a hunok rokonok, a magyarok nagy hőse a nyugati civilizáció „ősgonosza”, Attila.

Ma mindenféle történelmi teóriák nélkül is tapasztalhatjuk, hogy a Dunántúl (a hajdani Pannónia provincia) és Kelet-Magyarország egészen „más”. Máshogy viselkednek, máshogy beszélnek, máshogy beszélnek a gyerekkel, máshogy főzik a húslevest, mi több, még a városok településszerkezete is különbözik. De így volt-e ez a középkorban? A kulturáltság és visszafogottság az antik romokkal együtt hagyományozódott a Dunántúlon élőkre? Nincs arra bizonyíték, hogy a Duna a középkorban is civilizációs határvonalat képzett. Kelet-Magyarország mára jól ismert kulturális arculatát a reformáció, településszerkezetét, de még a flóráját és faunáját is a tatárjárás és az ennél időben kiterjedtebb török pusztítás formálta. (Amikor Petőfi a pusztát dicsérte a XIX. században, nem gondolta volna, hogy egy háborúkban tönkretett tájért lelkesedik. Az Alföld a középkorban – mint az köztudott – éppoly erdős-ligetes táj volt, mint a Dunántúl.)

Bármiképp is vélekedtek Magyarország civilizációs lehetőségeiről a középkorban, a kelet vagy nyugat felé fordulás a három részre szakadt országban vált élesen elkülönülő politikai praxissá, láthatóan különböző kulturális alternatívákká. Nehéz kérdésekkel szembesült a kor értelmisége. A Habsburgoknak alárendelődve várjuk a nyugati segítséget vagy próbáljunk meg egyfajta modus vivendit találni a törökökkel? Kinek volt igaza akkoriban? A kérdés nevetséges: a XVI. században nem láthatta senki előre a nyugat technológiai és katonai előretörését vagy az Oszmán birodalom lassú hanyatlását.

A politikai szétszakadást kulturálisan persze a reformáció mélyítette el. Ám nehéz kérdés, hány nagy szentet, hitvallót, misztikust tudunk felidézni ezekből a vészterhes időkből. Meglehet, a markánsan különböző hitbéli állásfoglalások csak a politikai viták takarói voltak.  Ám így vagy úgy a reformáció lett végül a magyar írásbeliség megszilárdulásának a záloga is. A latin mint „apanyelv” – amelyet minden „hungarus” második nyelven sajátított el – olyan elterjedt volt a társadalmi és kulturális életben, hogy többekkel ellentétben én úgy vélem, a reformáció nélkül könnyen megszülethetett volna a latin egy Magyarországon önálló nyelvként szervesülő változata, egy új neolatin nyelv.

Mint látjuk, a ki tudja, mióta (valószínűleg az államalapítás kezdeteitől fogva) csírájában létezett Hunnia és Pannónia-koncepció, fejlődési modell csak a külpolitikai kihívások határára mélyült el egyfajta kulturális szakadékká. Két Magyarország van, mondogatjuk ma is nem titkolt büszkeséggel, önsajnálattal vagy épp szörnyülködéssel, mintha egy kulturális erőközponttal, Európával való egyidejű alkalmazkodás és ellenszegülés amolyan hungarikum lenne. 

De vajon tényleg igazi hungarikum? A Hunniához és Pannóniához hasonló kulturális és politikai alternatívák más kultúrákban nem figyelhetők-e meg? Nem lehetséges, hogy a nyitás és elzárkózás programja más kultúrákban is egyidejűleg merül fel? Talán pont akkor, mikor egy nagy civilizációval összetűzésbe kerülnek?

A hellenizmussal és a római civilizációval való kényszerű találkozás már az ókori Izraelben is a magyarokéhoz hasonló kulturális magatartásmintákat szült. Az Alexandriában „hellenizálódó” zsidó tudósok, a császári udvarban otthont találó Josephus Flavius, a Masszadát utolsó leheletükig, utolsó csepp vérükig védő zsidó harcosok bizony egyazon civilizációs összeütközésnek szülöttei. És ezek az eltérő, bár egyazon tőről fakadó kulturális stratégiák a keresztény óegyházban is nyomot hagytak: a jóval bezárkózóbb jeruzsálemi keresztények mély gyanakvással figyelték az athéni Areioszpagoszon prédikáló Pál apostolról érkező híreket, aki önmagáról mint a „dicsőség koszorúját” is elnyerő atlétáról beszél a leveleiben. (A sport és egyáltalán a stadionok az erőszakos római imperializmus gyűlöletes jelképei voltak a zsidó hazafiak szemében.)

Hát ki a jó zsidó? A mélyzsidó vagy a hígzsidó? Péter vagy Pál? És melyikük a jó keresztény? Aki őrzi saját keleties hagyományait vagy aki örömmel tanul és alkalmazkodik? A születő kereszténységnek hűnek kell maradnia a gyökereihez vagy nyitnia kell a görög-római civilizáció felé? A két alternatíva az ókori Izraelben is együtt, egy időben létezett. 

A magyar válasz persze ennél radikálisabb, mert a magyarok előtörténete az ókori zsidókénál jóval homályosabb. A honfoglalók is nyilván jöttek valahonnan, de hogy honnan és hogyan az ma is legendák és találgatások homályába vész. A mostanában fellendülő régészeti kutatások sem teljesen tudják a történeti adatokat a nyelvészeti bizonyítékokkal összeegyeztetni. Akiket ma a bizánci és muszlim forrásokban magyarokként azonosítunk, azok vajon tényleg magyarok voltak? És ha magyarok, akkor magyarul is beszéltek? Nem könnyű kérdés, hiszen nem tudjuk, hogy pontosan hol és hogy ragadt rá a honfoglaló őseinkre a magyar nyelv. Azokra a nagy tisztelettel emlegetett ősökre, akikhez a ma élő magyarok legtöbbjét nem a származás, hanem „csak” a nyelv köti… 

A legendák és mesék mélyéből felbukkanó jövevények, a honfoglalók csak akkor lettek valóban láthatók, mihelyt megjelentek a középkori Európa radarján, kissé hasonlóan a részecskegyorsítóban cikázó elektronhoz, amely rögtön homályos energiafelhővé oszlik szét, ha nem figyeli senki. Hunnia és Pannónia tehát egyazon pillanatban született, mégpedig abban a pillanatban, amikor a magyarok a középkori Európa határához érkeztek. Az Európától való elkülönülés, az Európába való beolvadás programja is feltételezi Európa létezését. Egyik is, másik is a nyugati civilizáció árnyékában született.

De hát miért nem jutnak a ma élő magyarok végre valahára dűlőre? Talán mert önmagában egyik koncepció sem tökéletes? Az lehet a fennmaradásunk záloga, hogy mindig két stratégiát őrizgetünk a tarsolyunkban? – a magyar eredet igencsak kérdéses, miközben ez a nyugatosok által ócsárolt „múlt” igazi aranybánya volt Vörösmarty és Arany János költői képzeletének!. Hunnia jövője, a kelet felé nyitás se vonzza igazán a ma élő magyarok többségét – ám a jövő Pannónia (a nyugatosság) hívei számára sem világos. 

Már a Római birodalom is a múlt igézetében élt, amikor – a történelemben példátlan módon – a saját latin kultúráját lecserélte egy általa legyőzött nép, a görögök örökségével. A római hódítók szeme előtt nyilvánvalóan nem az akkori jelen, hanem a dicsőséges múlt, Platón és Arisztotelész görög világa lebegett. Ebbe a múltba akarta visszaálmodni magát a humanista Európa. Pannónia hívei ma is valami effajta múltba akarják visszaálmodni magukat. Európa múltjai persze mind káprázatosak – no de milyen lesz vajon a jövője? Kulturális skanzenként vegetál majd a szélsebesen átalakuló világban? Nyomasztó kérdések.

Pannónia és Hunnia lehetősége talán a „nyugattal” való első találkozást követően megszületett. De ezekből a lehetőségekből csak a mohácsi csatavesztés után alakulhatott ki intézményesült politikai és kulturális koncepció, amikor – miként már utaltunk rá –, senki sem tudhatta, hogy az oszmánok nem veszik-e be egész Európát, vagy hogy egy egyesült európai hadak nem indul azonnal Magyarország felszabadítására. Ma persze nincsenek nyakunkon törökök, a legtöbb embernek Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd neve is csak a történelemkönyvek lapjairól ismerős, de ma is épp olyan bizonytalanok vagyunk Európa és benne Magyarország jövőjét illetően, mint a mohácsi csatavesztés traumájából ébredező értelmiségiek. Most hogyan tovább? Mi lesz?

A történelmi példák alapján úgy vélem, a külpolitika keltette bizonytalanság különösen kedvez az egyre szélsőségesebb stratégiáknak és véleményeknek, az egyre markánsabban elkülönülő Hunnia- és Pannónia-koncepcióknak. Nem valószínű, hogy Magyarország területe jelentősen gyarapodna a közeljövőben. De az egészen biztos, hogy a Dunántúl és az Alföld, Pécs és Debrecen, ez a két szimbolikus szellemi főváros egyre messzebb kerül egymástól.

Az embereknek is így kell eltávolodniuk egymástól?

A politikai publicisták (hiszen ebből élnek) megszámlálhatatlan – és messze nem alaptalan – gúnyrajzot eszeltek ki a népiekről és urbánusokról. Pannónia hívei finnyásak, sznobok, a neofiták buzgalmával vetik rá magukat minden nyugati „újdonságra”. Honfitársaikat sokszor személytelen masszának, könnyen feláldozható ágyútölteléknek látják.. Mivel úgy vélik, a társadalomszervezés elveit „valakik” „valahol” már úgyis kitalálták, ezért csak afféle tanári vagy rendőri szerepet szánnak maguknak.  Hunnia híveinek műveltsége – a nyugatosokkal ellentétben – pedig puszta máz. Hiába is képzik vagy játsszák meg magukat, kibukik a kapa a szájukból. Sértett, sötét indulatokkal, homályos nosztalgiákkal teli emberek, akik hiába is tanulnak franciául (ha tanulnak), egyre csak Ázsiába vágynak vissza… Még szerencse, hogy a való életben kevés ilyen karikatúraszerű figurával találkozunk (bár néha találkozunk persze). A publicisták nemigen veszik észre, hogy az, hogy Pannónia vagy Hunnia vonzása erősebb, kevéssé múlik önálló döntéseken. A nagyszülők gesztusai, a vasárnapi húsleves vagy a délutáni tea illatának emléke, a gyerekkori vaníliás kifli vagy hájas tészta íze mindenki számára meghatározóbb, mint bármilyen politikai direktíva.

Pannónia és Hunnia történelmi-földrajzi helyzetünkből adódóan egymást feltételezi. És talán pont ezért – bármennyire is szeretné a politika – nincsenek köztünk megbízhatóan „tisztavérű” hunok és pannonok (csak esetleg korlátolt emberek). Ha elfelejtjük a politikai jelszavakat, könnyen belehelyezkedhetünk a másik gondolatvilágába. Ráadásul egyetlen emberben is keveredhet és sokszor keveredik is a kétféle hagyomány. Ugyanaz a költő írta le: „Párizs az én Bakonyom” és „Góg és Magóg fia vagyok én”. Egyszerre fordult nyugat felé, és volt otthonos az övéi hiedelemvilágában. Érezte magáénak mindenkori Párizs vonzását és az otthoniak csökönyösségét és sérelmeit.

Mi sem természetesebb. Hiszen miképp azt többször leszögeztük, Pannónia álma nélkül Hunnia sem létezhet.