Azt feltehetően sokan tudják, hogy Budapest és így Óbuda-Békásmegyer legmagasabb építménye az MVM Észak-Budai Fűtőerőművének közel 200 méter magas kéménye a Kunigunda útján. Azt viszont már nagy valószínűséggel jóval kevesebben, hogy ennek lábánál, az Aranyos utca mentén található a környező országokat figyelembe véve is egyedülállónak számító óbudai baseballpálya, ami idestova lassan négy éve, 2013 kora őszén nyitotta meg kapuit.
Ahogy a sporttelephez vezető földútra rákanyarodom, hamarosan feltűnik egy tábla, melynek felirata arra hívja fel az autósok figyelmét, hogy lassan hajtsanak rajta – ezzel kímélve az útfelületet –, mert azt társadalmi munkával hozták helyre. Ekkor még nem tudtam, hogy a kiírás mondanivalójának mekkora jelentősége lesz úti célom szempontjából. Megállok a bejárat közelében, a kapu mellett piros alapon fehér betűk hirdetik: Óbudai Baseball Aréna. A kerítés túloldalán páratlan látvány fogad, amit eddig csak filmekben láttam: egy kifogástalan gyeppel rendelkező, szabványméretű baseball pálya. A játéktér mellett elhaladva rögtön egy tucat szerelésbe öltözött fiatallal találkozom, akik a hálókkal tarkított ütőgyakorló pályán teniszlabdákkal edzenek Zalabai Zsolt és Korcsogh Árpád irányításával. Mint később megtudom, azért teniszlabdákkal, mert azok röppályáiból az edzők sokkal jobban meg tudják állapítani a játékosok ütéskor felmerülő technikai hiányosságait. Ha korosztály szerint határozzuk meg, akkor ők az egyesület ifjúsági csapata.
A centerpálya átellenes oldala felé veszem az irányt, közben nem messze tőlem, a töltésen elrobog a Budapest – Esztergom vonalon közlekedő Desiro motorvonat menetrend szerinti járata. Megérkezem a nemrég elkészült edzőpályához, amin már javában zajlik az U12-es serdülőcsapat aktuális bajnoki mérkőzése az érdi illetőségű, kék-fehérben játszó Dodgers ellen. Bár laikusként nem sokat értek a baseballhoz, azt azonban rögtön tényként könyvelem el, hogy a pályán lévő gyerekek mindegyike rendkívüli lelkesedéssel veti bele magát a játékba. A találkozóra kilátogató szülők a védőháló túloldaláról nagy érdeklődéssel figyelik csemetéik produkcióját. Köztük van Zsuzsa, Morua Roberto, az óbudai csapat edzőjének felesége is, aki a meccs jegyzőkönyvét vezeti. No, nemcsak ezért van jelen, hiszen gyermekei, Martin és Márkó az együttes meghatározó tagjai. Roberto a pálya széléről instruálja tanítványait, minden játékosához van egy-két jó szava, hasznos meglátása. A mérkőzés a megérkezett vihar miatt sajnos félbeszakad, így azt végül 11-3-as összesítéssel a hazaiak nyerik, ám nagy üdvrivalgás ennek ellenére nincsen soraikban. Roberto rögvest megbeszélésre hívja össze játékosait a kispadon, majd atyai szigorral, tekintetében az elhivatottság tüzével elmondja nekik, hogy a mai hozzáállásukkal – pár kivételt leszámítva – egyáltalán nem elégedett, és ez a teljesítmény bizony kevés lesz a rohamléptekben közeledő olaszországi tornán, illetve a jövőre hazai környezetben megrendezésre kerülő Európa-bajnokságon. Zárásként összeállnak egy közös csatakiáltásra, majd mindenki megy a maga dolgára. Robertóval abban állapodunk meg, hogy tekintettel a szakadó esőre és szoros időbeosztására, találkozunk pár nap múlva ugyanitt.
Következő látogatásomkor az időjárás már jóval kegyesebb: a szikrázó napsütéstől a centerpálya fényárban úszik, és éppen nyírják rajta a füvet. A sporttelep egyébként kihaltnak látszik, de az edzőpálya mellett rátalálok Robertóra, aki munkaruhában éppen a vendégkispad – legutóbbi alkalommal még sehol nem lévő – alumíniumfedésének egyik utolsó elemét teszi a helyére.
A villanyszerelést, a hegesztést, a szállítást mind házon belül oldják meg: játékos, szülő, ismerős egyaránt hozzáteszik a közöshöz, amit végzettségük és lehetőségeik engednek. A pálya éves működési költsége így 5 millió forint, amiből 1,5 millió a klubot három éve anyagilag is segítő Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának támogatása, a többit tagdíjból fedezik. Ha minden feladatot külsős céget alkalmazva oldanának meg, akkor a kiadások elérnék a 10–15 millió forintot. Roberto amúgy nemcsak az U12-es gárda trénere, hanem a felnőtt csapat játékosa, az egyesület egyik alapítója, mindenese is egyben. Leülünk, és elkezdünk beszélgetni a kezdetekről.
Roberto édesapja, Antonio Kubában született, ahol a baseball nemzeti sportnak számít. Ő maga is magas szinten baseballozott, egészen addig, amíg tanulmányai miatt Magyarországra nem költözött, ahol az egyetemen megismerkedett későbbi feleségével, és hazánkban nem maradt. Ma az óbudai centerpálya az ő nevét viseli. 1990 novemberében egy Népszabadságban megjelent hirdetés folyományaként, Magyar Baseball Klub néven megalapította az első óbudai baseball egyesületet, ahol nagyon hamar ötven-hatvan gyermekkel dolgozhatott együtt. Az edzéseiket az Újlaki FC (UFC) Bécsi úti focipályáján tartották, ahol napjainkban a Praktiker barkácsáruház áll. Roberto ekkor szerelt le a katonaságtól, és baráti körét „megfertőzve”, a kölyökcsapat mellett rögtön egy közel harmincfős felnőtt együttes körvonalai is elkezdtek kibontakozni. Az első – szövetség még nem lévén – nem hivatalos tornát 1991-ben rendezték az Orczy-kertben, a Győr, a Nagykanizsa, a Hajógyári-szigeti Budapest Islanders és az Óbuda csapatai között. 1992-ben megalapították a Magyar Országos Baseball és Softball Szövetséget, majd egy évre rá, immár huszonöt egyesület részvételével elindult a bajnokság is, keleti és nyugati ligarendszerben.
Mivel az UFC- pályát az önkormányzat veszélyesnek ítélte a magasabb szintű, felnőtt baseballhoz, és a futballpálya méretei sem felelnek meg egy baseballpályának, 1991-ben egy ismerős segítségével rövidebb időre kiköltöztek a III. kerület közigazgatási határán fekvő Solymári Téglagyár egy parlagon heverő részére, ahol a játékosok a kialakított pálya használatáért cserébe karbantartották a területet. Az együttes itt kapta az ellenfelektől az ezután közel húsz évig használt Óbuda Brick Factory (téglagyár) nevet. 1992-ben újra a Bécsi útra tették át székhelyüket, ám a korábbinál jóval kijjebb, az egykori Fonógépgyár focipályájára, ahol ma az Óbudai Gepárdok jégcsarnoka áll a Tesco áruház mellett. Az előzőekhez képest komoly előrelépésnek számított, hogy itt a kiszolgáló létesítmények használati jogát is megkapták (pl. klubház). A sportág iránti igényeket jól jelezte, hogy rövid idő alatt már több mint száz játékos tartozott a klub égisze alá, és később akadt olyan időszak, amikor hat csapatot is működtettek (egy felnőttet, két utánpótlást és három lányt), amivel lényegében a sporttelep teljes kapacitását kihasználták. Bár szerették volna a területet megszerezni, a földhivatali bejegyzésük ellenére 2009 környékén világossá vált, hogy hamarosan új otthon után kell nézniük, ezért Roberto elkezdte keresni a megfelelő helyet egy új baseballpálya megépítéséhez.
Szóba jöhetett volna a korábbi bázis, a Solymári Téglagyár területe, azonban azt csak csillagászati összegért adták volna el számukra. Roberto Aranyhegyen lakott, ezért elsősorban a környékbeli lehetőségeket nézte meg, és tekintete egyszer csak megakadt az Aranyhegyi-patak és a vasúti töltés melletti műemlékvédelmi, tehát nem beépíthető zöldterületen. Ezután közel öt évig tartó, hosszadalmas procedúra vette kezdetét, amelyből két év csak az engedélyek beszerzésére ment el. Szükségük volt többek között az Aquincumi Múzeum és a Fővárosi Önkormányzat környezetvédelemmel foglalkozó részlegének jóváhagyására is. A sportolás mint funkció – abban az esetben, ha a hozzá szükséges létesítmények kialakítása nem érinti a közvetlenül a felszín alatt elhelyezkedő földrétegeket, azaz nem maradandót építenek rá – engedélyezett a területen, így miután a Fővárosi Közgyűlés is áldását adta a dologra, megkezdődhettek a kivitelezési munkálatok. A sporttelep végül 2013. szeptember 6-án nyitotta meg kapuit, két héttel azután, hogy a Bécsi úti pályát el kellett hagyniuk.
Egyik legfrissebb, látványos beruházásuk a tavaly szeptemberben befejezett sátras csarnokuk, ahol a téli és esős időszakban tudnak gyakorolni.
Az elsőosztályú infrastruktúrához természetesen elsőosztályú csapat is dukál: a felnőtt együttes az Érd, a Jánossomorja és a Pestszentimre mellett tagja a négycsapatos NB1-nek, ami alatt nyolccsapatos NB2 és négycsapatos amatőrbajnokság működik. Az első magyar baseball bajnokság 1992-es kiírása óta hatszor nyerték meg a kupát és ötször a bajnokságot, 2004 óta pedig majdnem minden évben döntőt játszottak. A hazai pontvadászat mellett a szlovák, horvát, szerb és szlovén gárdákat felvonultató, jelenleg 6+9 csapatos Interligában is évek óta érdekeltek. Nevüket 2013-ban, új pályájukra való költözésükkel egyidejűleg a római kori miliő hatására Óbuda Warriorsra (harcosokra) változtatták. Jelenleg tizenhatan tagjai a keretnek, de az ifjúsági csapat idősebb játékosai közül többen feljátszhatnak, hiszen tizenhat év az alsó korhatár. Az ifjúsági korosztály neve Óbuda Gladiators (gladiátorok), ahol a 15–18 év közöttiek szerepelnek, ők is tizenhatan vannak. A legfiatalabbak a serdülők, itt a 13–14 évesek és korban alattuk lévők versenyeznek Óbuda Centurions (centuriók), valamint Óbuda Legionars (légionáriusok) néven, és tizennyolcan vannak. A lánycsapat, az Óbuda Amazons (amazonok) jelenleg nem üzemel, mert kevés a hadra fogható női játékos.
Roberto érezhető érzelmi többlettel beszél saját együtteséről, amivel a Little Legue Major bajnokságban vesznek részt. Ennek korhatára eltér az európai szabályrendszertől (U12), mert itt a 8–12 év közötti gyerekek mellett 13 éves túlkorosok is játszhatnak. Szívfájdalma ugyanakkor, hogy edzőkollégáival hiába próbálják kinevelni a jövő sikergenerációját, sokan – más sportágakhoz hasonlóan – tizenhét-tizennyolc évesen abbahagyják a játékot, mert a továbbtanulás miatt már nem fér bele idejükbe a baseball. Ez pedig nem az a sportág, amiben sok időt ki lehet hagyni büntetlenül, ugyanis pár nap után az ideg- és izomreflexek már jelentősen romlanak, így két hét után újra az alapoktól kell felépíteni az ütésmunkát.
Amennyiben úgy gondolnánk, hogy az eddig ismertetettek és a megélhetést biztosító autókereskedői munkája teljes mértékben kitöltik Roberto mindennapjait, akkor alaposan tévedünk! Két fiát hétvégenként a jánossomorjai utánpótláscsapathoz viszi, akikkel az osztrák bajnokságban szerepelnek, komoly eredményeket elérve. Nemrég például egy huszonnégy együttest felvonultató prágai tornán (Super Cupon) Martin lett a mezőny második legjobb ütőjátékosa. Nyáron 6–14 éves gyerekek számára tartanak sporttábort. És hogy jövőre milyen eredményt fognak elérni az Óbudán megrendezésre kerülő U12-es Európa-bajnokságon? Nos, ha kizárólag Robertón múlna, akkor ezt a kérdést igazából fel sem kellett volna tennem.
