Hogyan jött létre a műhely?

Panni: Ferinek ebben az épületben volt már egy első emeleti műhelye. Én pedig el akartam jönni a korábbi műhelyemtől, hallottam Feriről az Interkerámban, és csatlakoztam hozzá. Ő pont akkor költözött le ebbe a helyiségbe, ami azelőtt tűzoltószertár volt. Mindenféle falak voltak még itt, azt gondoltam, soha nem lesz ebből semmi. Ez körülbelül négy éve márciusban történt, ennek dacára júliusban már elkezdtük a foglalkozásokat. Ősztől pedig lesz egy új helyem a Graphisoft Parkban.

Hogyan kezdtetek el kerámiázni?

Feri: Olyan 26-28 éves lehettem, amikor kutyasétáltatás közben megláttam egy Kerámiapark nevezetű helyet. Megkérdeztem, lehet-e oda járni, és beleszerettem. Akkor indult egy tanfolyam, ahol elkezdtem gyúrni az agyagot.

Gyerekkoromtól fogva megvolt bennem a vágy, hogy valamit csináljak a kezemmel, alkossak valamit. Igazából ez a hivatásom, pedig szerszámgéplakatosnak tanultam, de azt egy percig nem csináltam.

Panni: Mindig is éreztem a vágyat a kerámiázás irányába. Időnként vettem hobbiboltban egy kis agyagot, amiből tömör szobrot csináltam, amit aztán nem lehetett kiégetni. Nyelv szakot végeztem. Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem volt munkám, gondoltam, megtanulok korongozni. Beiratkoztam egy helyre, ahol volt korong és kemence. Magamtól elkezdtem tanulgatni, ami nem ment könnyen. Elejétől fogva nagy szenvedély volt.

Most is úgy érzem, mintha a kerámia házastárs lenne, akivel már jól megszoktuk egymást – előfordul, hogy néha szivat egy kicsit, néha meg én őt.

De mi benne a szivatás?

Panni: A fizikával való folyamatos küzdelem. Erről sokat beszélgetünk Ferivel. A fizikának általában igaza lesz, kivéve, amikor csoda történik, akkor nem. Sose lehet tudni, teljesen biztos nagyon ritkán van. Megfolyik a máz, megreped az agyag. Ez egy elengedős szakma. Már akkor elronthatod, amikor megcsinálod, vagy megrepedhet száradás közben, de eltörheted tisztításkor, ha nem töröd el, akkor megrepedhet első égetéskor, ha ez sem, akkor összetöri az, aki kiveszi a kemencéből. Viszont, ha mindez nem következik be, akkor nagyon lehet neki örülni. Sok mindenen át kell menni egy tárgynak, hogy legyen belőle valami. 

Feri: Igen, mert a kerámia akármennyire is fizika, valahogy a fizikán felül áll. Kiszámolhatjuk grammra pontosan, ugyanúgy csinálhatjuk minden alkalommal, mégis az égetésnél a közeg, az atmoszféra, az egymáshoz való viszonyuk borít mindent, és amiről addig azt gondoltad, hogy nagyon jól tudod és hátradőlhetsz, hát nem, mert mindig történhet valami. Az első széria hiába sikerül jól, a másodiknál már nem érted, mi történik.

Ez egy kicsit hasonlít a főzésre.

Feri: Igen, ha szereted megenni, amit főzöl, akkor nincs gond, de ha vannak igényeid…

Panni: Vagy, ha megrendelésre készül…

Feri: Vagy, ha más akarja megenni a főztödet, másnak akarod csinálni, akkor nem mindegy. Én amúgy elfogadó vagyok. Inkább a rakuzást csinálom, mert az egy szabad, intenzív, gyors és spontán technológia. Ha esetleg nem tudod megfejteni ennek a titkát, lelkét, fizikáját, akkor hagyjuk, hogy a dolog magától alakuljon.

Panni: Legyen, amit ő akar. Néha az eredmény váratlanul sokkal jobb lesz, mint amire számítottál.

Feri: Miután nincs elvárás, nincs kudarc sem.

Panni: Az az érdekes, hogy amikor a tanulók az elején csinálnak valamit, a kerámia istene elhúzza az orruk előtt a mézesmadzagot.

Az első mindig nagyon szépen sikerül. Ez a beetető fázis, aztán, amikor a lelkedet megszerezte, akkor már azt csinál veled, amit akar.

Nézegettem a kerámiáitokat: nagyon különbözőek. Hatással vagytok egymásra?

Panni: Szerintem nem befolyásoljuk egymást. Feri teljesen más dolgokat csinál, a spontán rakutechnikát használja, mázazással dolgozik. Én nagyon szeretek festeni is, nem a mázazásban tudok kiteljesedni. Szerintem minden keramikusnak egy idő után le kell tennie a voksát valamilyen technológia mellett, amiben otthon van. Nekem az akvarellszerű festés az. Néha csinálunk együtt dolgokat, például Feri nagyobb tárgyakat megkorongoz, én pedig megfestem.

Mit szerettek jobban a kerámiázásban, a folyamatot vagy az eredményt, az elkészült tárgyat?

Panni: Egyértelműen a folyamatot.

Feri: A folyamatot: sok mindent előhoz az emberből, amíg eljut a tárgyig. Azért is nem váltam manufaktúrává, mert én szeretem az egész folyamatot egyedül végigcsinálni az elejétől a végéig, a tervezést is beleértve, ami nálam csak fejben történik.

Mit éreztek olyankor, amikor összetörik valami?

Panni: Örülök, hogy végre összetört. Ez az én hozzáállásom ehhez. De jó! Összetört, lehet jobbat csinálni! Végre nem foglalja a helyet, és nem fogja a port.

Feri: Régebben nagyon gyűjtögetős voltam, és nagyon kötődtem első darabos tárgyakhoz. Rossz érzés volt, ha eltörött valami, mert valaki nagy energiát tett egyszer abba, hogy az elkészüljön. De ez változott.

Panni: Más tárgyával kapcsolatban én sem örülök, de a sajátom nullára fáj. Még ki is szoktam dobni őket, ha már eleget léteztek ebben a világban.

Annyira a folyamatot tartom lényegesnek, hogy a kész tárgy iránt már nem érzek szinte semmit. A tüzet akkor érzem, amikor csinálom.

Feri: Sajnos ezt tudom tanúsítani.

Emlékeztek arra, a szüleitek hogyan álltak ehhez, mi történt, ha otthon összetörtetek valamit?

Panni: Az anyukám elég lazán állt ehhez. Összesöpörtük és ennyi. Ha valami 450 éves műtárgy tört volna össze, akkor annak biztos nem örült volna – mondjuk ilyen nem volt otthon, úgyhogy nem is lehetett összetörni. Az értékesebb darabok vitrinben voltak, védve.

Feri: Nálunk is hasonlóan lehetett. Az ünnepi étkészlet máshol volt, de ha abból tört össze valami, az sem volt tragédia. Én viszont egy időben háklis voltam erre, de valószínűleg ez onnan jött, hogy tudat alatt hozzátettem, hogy ez több mint egy tárgy, és volt hozzá egyfajta ragaszkodásom. De már lazábban veszem: ha összetört, csinálok másikat.

Hogyan kötődtök Óbudához?

Panni: Én nem itt születtem, de úgy 5 éve itt lakom. Kiskoromban is laktunk itt egy ideig. A Feri déli.

Feri: Panni sokat szokott viccelődni ezen, hogy még értem a nyelvet. Mert én annyira délről, Budatétény-Nagytétényből származom. Most Budakalászon lakom, majdnem három éve. A műhely már régebb óta itt van. Nagyon megtetszett az itteni hangulat. Lokálpatriótaként járok vissza Téténybe, és itt is annak érzem magam. Óbudáról sokat olvastam, és az olvasmányok által kialakult vele kapcsolatban egy romantikus hangulatom. Sokat sétálunk a Gázgyár környékén és a Krúdy-negyedben is.

Panni: Én is nagyon sokat sétálok, igazán megszerettem ezt az ipari romantikát.

Feri: Illetve Óbudának van egy kisvárosi hangulata.

Panni: Mióta itt van ez a műhely, én szinte el sem hagyom a kerületet. Annyira szeretjük ezt a műhelyt, szokták is mondani, hogy milyen otthonos, barátságos hangulata van.

Feri: Mindig vannak itt furcsa tárgyak, mindig zsúfoltak vagyunk, és mindig változik a műhely hangulata.

Panni: Én nagyon szeretem, hogy négyszögletű az asztalunk és az óráinkon a tanulók tudnak beszélgetni egymással. Egy ilyen négyszögletű asztal nagyon közösségteremtő.

Mit lehet nálatok tanulni?

Panni: Ezek szabad foglalkozások. Feri hétfőn, én pedig kedden és pénteken tartok órát. Ez kifejezetten egy felnőtt műhely. Igazából, aki idejön, az azt csinál, amit szeretne. Kitalálják, mit szeretnének, én pedig segítek, annyira, amennyire igényük van rá. Nálam nincs tanterv. Az alapvető vágyam ezzel a műhellyel az volt, hogy az emberek munka után idejöjjenek pihenni és szabadon alkossanak.

Feri: Panni szabadabban dolgozik együtt a tanulókkal.

Én adok különböző kapaszkodókat, van egy tematika, amit elmondok, de aztán vagy csináljuk vagy nem.

Panni azt is szokta csinálni, ha kevesen vannak és van ideje, hogy ő is dolgozik valami saját darabon az órán, és így is tanulhatnak tőle, hogy látják, hogyan csinálja. Én szigorúbb vagyok, időnként számon is kérem a tanultakat.

Kik járnak hozzátok?

Panni: Hozzám főleg húszas, harmincas, negyvenes lányok, anyukák  és nem anyukák. Nagyon megkedvelték egymást. Úgy szeretem, amikor pakolom be a kemencét, és itt trécselnek egymással, és nem nekem kell megteremteni a jó hangulatot. Nagyon kedves mindenki.

Ki a kerámiát szereti, rossz ember nem lehet?

Feri: Az azért nem biztos, de akik hozzánk jönnek, és itt is maradnak, azok valahogy olyan emberek, akik meg akarják egymást ismerni, tolerálják a tökéletlenséget, és mindannyian el akarnak merülni a kerámiázásban, megpihenni az alkotásban és egymás társaságában.