Óbudán sok nagy vagy legalábbis jelentős író élt, ám furcsa módon épp két legnagyobb írója volt a leginkább óbudai: nemcsak itt éltek, de valóban Óbuda írói voltak. Világukat a városrész ihlette, ezek az utcák rendezték be e világok helyszíneit és atmoszféráját, és nagyon kis túlzással foglyul is ejtették az Óbudához kapcsolódó képzeteinket hosszú-hosszú időre. Noha világukból mára szinte semmi nem maradt észrevehető némely utcaneveken kívül, a képzelet Óbudája jórészt az övék maradt. A Fő tér és tágabb környéke Krúdy Gyuláé, és az ő világa errefelé még alakítja is a városképet; a külsőbb részek, a Bécsi út környéke és még a szomszédos Újlak vidéke is inkább Gelléri Andor Endréé maradt. „Míg ő (Krúdy) a belső részt szerette, a zakatoló villamosok mellett ijedten guggoló kis házakat hangos kocsmáikkal, Gelléri kifelé van otthon, ahol hosszú kertek kígyóznak a hegyekre” – írta földijük, Óbudának a – Gellériről szintén elismerően író Komlós Aladár melletti – legnagyobb irodalomkritikusa és esszéistája, Halász Gábor a két szomszédos világ párhuzamos képzelet-földrajzáról.
Még különösebb, milyen erős és világos, számtalanszor megénekelt rokonság van kettejük között: mindkettőjük kompozícióit elsősorban a hangulat, az atmoszféra erős egysége szervezi, tartja össze, és a cselekmény nem különösebben fordulatos „elemei” maguk is csak színhatások, a világteremtés, az atmoszféra-teremtés segédeszközei. Ha tehát van főszereplője a Gelléri-szövegeknek, akkor az elsősorban a háttér és a helyszín: egy teremtett-elképzelt Óbuda az esetek igen jelentős részében. Az emlékezetes figurák kizárólag ezzel a háttérrel együtt élnek mind, eltéphetetlenül tartoznak hozzá – hasonlóképpen volt ez két nagyon eltérő alkatú író, Mándy Iván és a közelmúltban elhunyt Fejes Endre egymástól meglehetősen különböző Józsefvárosaival is. Ezért nevezték nagy előszeretettel a pályatársak „költőinek”, „lírainak” ezeket a szövegeket.
Ez a világ térben is, időben is az átmeneté: „nagyvárosba átültetett vidék”, ahogy Halász esszéje mondja. A Gelléri-novellák terének „központjai a Szentlélek tér, Flórián-tér, Miklós-tér és a Bécsi út gyárvilága…, jellege se nem városias, se nem vidékies, még csak nem is külvárosi abban az értelemben, ahogy Újpest vagy Kispest” – írja Vas István is még bőven Gelléri kortársaként, az 1930-as évek közepén.
Tulajdonképpen ezt a kettősséget írják le Kosztolányi híres szavai, amelyekkel első, a Nyugat által kiadott, Szomjas Inasok című Gelléri-novelláskötetet jellemzi 1933-ban: „tündéri realizmus”.
Sokan megjegyzik, hogy már alkata is mintha ezt a kettősséget mutatná: a kisportolt, hatalmas, izmos fizikum komoly betegséggel (asztmával) és erős félszegséggel, szégyenlős gyöngédséggel párosul. Épp így, eleven érzékiség és végletes megfosztottság összeszikrázásában születnek meg a Gelléri-próza legszebb mondatai, szövegei. Sőtér István kvázi-szociológiai megfigyelése szerint a Gellériéihez „hasonló típusokat sehol nem teremtett a társadalmi fejlődés – csak a mi felemás, későn polgárosodó, falut és kisvárost egyaránt magába olvasztó, két világháború közötti Budapestünkön”. A szocializmus városalakító tendenciái, a nagy építkezések, a „modernizáció” mindezt – egyébként nagyon helyesen – felszámolta, a szegénységnek az a világa, azok a külsőségei, amelyek Gelléri otthonául szolgáltak, eltűntek Óbudáról–Újlakról, és a szegénység más formái váltották fel őket.
A legóbudaibb író meglepő módon nem itt, nem Budapest III. kerületében látta meg a napvilágot, nem itt élte az első éveit. Zsidó munkáscsaládba születik a Garay utcába (ebben a sztereotípiák ellenére nincsen semmi szokatlan), aztán a Ferencváros neveli. Édesanyja szülei viszont kantinosok az újlaki téglagyárban, Frankl Sára, Gelléri édesanyja is együtt dolgozott velük. Aztán 1915-től már ők is bizonyosan Óbudán élnek, címük: Bécsi út 134. Gelléri a költözés idején kilenc éves.
Üzemi gyakorlatot későbbi tanulmányai során a Bécsi úti Róna gépműhelyben szerez, géplakatosként és páncélszekrény-készítőként végez, rettegett apja nyomdokain haladva. A Bécsi útról 1923-ban a Tímár utca 24. alá költöznek, ezen a címen működik az apa lakatosműhelye és páncélszekrény-készítő üzeme. Erről a műhelyről ír Halász Gábor a Nyugatban, amikor felidézi az immár első novelláskötetét megjelentető, íróvá serdült „Gelléri-fiúval” kapcsolatos emlékeit: „Óbudán, a hegyek alatt, a mi utcánkban (itt, mint a kisvárosokban, az utca egyetlen nagy közösség, ahol mindent és mindenkit számontartunk, ha közelebbről nem is ismerjük) volt egy pénzszekrénygyár. Gyárnak az utca önérzete nevezte ezt a műhelyt, amely egy mély pincehelyiséget foglalt el. Ha villamosra várva, előtte álldogáltam, szivesen elnéztem; kékes csillogó fények csaptak elő ablakain, lent a félhomályban határozatlan alakok mozogtak, a fúrók éles sivítása hangzott és mázsás terhek vonszolódtak a lépcsőin fel és le. Ebből az örök-munkás, örök-zajos alvilágból, az apja birodalmából, néha kiemelkedett egy nagycsontú, széles vállú, fekete busafejű fiú; munkászubbonyban, kijött és nekivágott a hegyeknek, vagy valamelyik üres grund sarkában diszkoszvetéssel szórakozott és gyönyörködött az izmai erejében. Látásból ismertem, a Gelléri-fiú volt számomra, semmi több”.
Alig egy évvel ezt követően talál rá első mentora, Mikes Lajos, az Est-lapok irodalmi rovatvezetője. Gelléri egy tehetségkutató pályázatra jelentkezik és – nyilván kissé stilizált visszaemlékezése szerint – az utcáról fedezi fel Mikes a mindössze 18 éves fiút.
S mivel arra ment a jó Marton bácsi is, hát neki is odaszólt: – Most nem vagyok szabad. Egy tündér van nálam. Csak Móricznak vagyok itthon és Szomorynak” – áll a befejezetlenül maradt önéletrajzban, az Egy önérzet történetében.
Apja 1938-as haláláig ifjú házasként a Belvárosban lakik, de aztán ismét visszatér Óbudára, a Beszterce utca 25.-be, itt születnek gyerekei, Ágnes ’39-ben és József ’42-ben. Innen indul utolsó munkaszolgálatára is. Ide nem tér többé vissza.
Első, 1930-ban megjelent könyve regény, a címe Nagymosoda. Nagyjából egyetért benne már a korabeli kritika is, hogy „részletszépségei” ellenére is sikertelen nagy kompozícióként, és alighanem tényleg ez a helyzet. A hangulatokat pontosan megérzékítő, nem világteremtésre, csak erős benyomásokra törekvő novella volt az ő igazi erőssége, ez a már-már kihalóban lévő, nagy magyar műfaj, amely hihetetlen pontosságot, szerkeszteni tudást, arány- és formaérzéket, belső fegyelmet követel, végső soron azért, mert kis terjedelemben kell minden jellemzőt megmutatnia. Gellériben azonban a metaforikus látás, a képi ihlet, a stiláris lendület és finomság mind megvolt, de épp az arányérzék gyakran hiányzott belőle, és ezért a novellista biztonsága is. Nem volt, nemigen lehetett tanult vagy finom ízlésű, végig bizonytalan is volt képességeiben. Arányérzékét, ahogy Déry Tibor írja visszaemlékezéseiben, külső szemmértékkel helyettesítette, előolvasta egy-egy megbízható pályatársának novelláit, mielőtt közöltette volna őket, vagy ha mást nem talált, akkor a kávéházi pincéreknek is, szinte bármely szembejövőnek. Két éven keresztül Déry töltötte be ezt az előhallgató, a nulladik kritikus szerepét, mint írja, miközben az egyik legnagyobb magyar regényt, A befejezetlen mondatot írta a Florenz-kávéház egyik asztalánál; a másiknál pedig Illyés Gyula dolgozott A puszták népén. Ide szaladt be gyakran Gelléri felolvasni, és együttes erővel arányosítani szövegeit, megszakítva Déry munkálatait.
Voltaképpeni első „igazi” könyveként a Szomjas inasok novelláit üdvözli a kritika, ajánlója Németh László, fentebb idézett méltatója Kosztolányi, de korán elnyeri a szerző Móricz becsülését és Füst Milán rokonszenvét is, ahogy Szabó Lőrincét is, részben Mikesen keresztül, mivel lánya, Mikes Klára Szabó felesége, a versekből ismert Kis Klára és Lóci édesanyja.
A legbizalmasabb tanítványi viszonyba az egész elmúlt század egyik legformátumosabb különcével, Füst Milánnal került, aki éppen stílusának expresszionisztikus túlfűtöttségét, egzaltáltságát szerette benne, ha észlelte is, persze, a modorosság veszélyét mindebben. Pontos és finom leírást adott Gellérinek és novelláinak elementáris, mindenre kiterjedő érzékiségéről visszaemlékező írásában: „Egyik írótársam azt mondta róla halála után, hogy hedonista volt. Jó megjegyzés. Mikor budai házunkba beköltöztünk, a vastag falakat tapogatta, s azt mondta róluk, hogy milyen jó húsosak, mármint a falak. De azt is írta egy tiszta konyha küszöbéről, hogy kuglófszínű. Ismertem én őt: ez a fiú talán mindent meg akart volna enni, ez olyan volt. … a pici gyerekek ujjacskáit szájába vette, a tehenek járásáról pedig azt mondta, legszívesebben megölelné őket, olyan bájosak, mikor így himbálóznak. Az élet határtalan szeretete és a minden nyomorúságon áttörő, rajongó életvágy jellemezte őt, és éppen neki kellett meghalnia és ilyen fiatalon. No de aztán hogy tudott leírni ő egy szép bársonyt vagy egy fénylő rézedényt vagy egy pohár sört, egy darab kolbászt. A létező dolgok iránti oly nagy elragadtatással, hogy az embernek több kedve támadt élni tőle! Határtalanul szerette az életet, és mély alázattal örült örömeinek. Egyszer Havas Gézával (újságíró, kritikus, esztéta, maga is a holokauszt áldozatává vált, ő ihlette Örkény híres, In memoriam Dr. K. H. G című egyperces novelláját) szegénnyel együtt vacsoráztak egy büfében, és Géza elmesélte nekem Bandika külön teljesítményeit. – Akár Polifémosz (A híres, Odüsszeusszal is összetalálkozó küklopsz), Isten bizony – mesélte nekem. Most volt egy kis pénze, előbb telirakatta szépen az asztalt, aztán, mint a vadember, nekilátott. Csupa hús volt előtte: három csülök és tíz pár virsli. S ő marcangolta és csámcsogott, mint Polifémosz. Szeme fénylett a gyönyörtől, s közben nagyokat röhögött. Aztán sört rendelt egy vederrel”. Ahogy ő Móricz Zsigmondban, úgy Móricz is őbenne ezt a roppant érzéki elevenséget dicsérte, tartotta nagyra.
Alakjai mind a társadalom pereméről valók, anyagi és érzelmi kifosztottak egyszerre: a lélekölő robotban eltűnő gyári munkások, a csavargók, a lumpenprolik, a vénlányok egyként.
Önéletrajzában elmeséli, hogyan korholta József Attila, amiért mindig merőben érzületi baloldalisága, amely alig is ment túl a szenvedők iránti éles szemű együttérzésen, a bűnösre is kiterjedő empátián, minden koherens elméleti alapot nélkülöz. Mint írja, sosem jutott el Marx alapos tanulmányozásához. Neki talán nem is lett volna rá szüksége ahhoz, hogy tehetségének természete érvényesülhessen. Bár hallatlanul termékeny volt így is, és meglepően jó hibaszázalékkal dolgozott, kevés kimondottan rossz szöveget írt, azért időre így is nagy szüksége lett volna, jóval többre annál a nem is egészen 40 évnél, amely jutott neki. Nem kapott időt a gyerekeit felnevelni, és – ami, persze, ennél jóval kevésbé fontos, mégis kár, hogy így volt – nem kapott igazán időt írni, már életében sem. Sok és sokféle fizikai munkát kellett végeznie, nem volt módja írói életformát kialakítani. Joggal írta a szemléletes tollrajzok készítője, Illés Endre róla, hogy ő is, akárcsak Bartók, „teli bőrönddel ment el”. Novellái így is vaskos kötetre rúgnak: A szállítóknál, az Egy fillér, a Hat fillér, Hold utca, a Szomjas inasok, a Ház a Telepen, A vén Panna tükre, a Hűvösvölgyi nászutasok, a Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzéséről, emlékükre írt Ukránok kivégzése bizonyosan a magyar novellairodalom legszebb darabjai közé tartoznak. Nem maradnak el Móricz, Kosztolányi, Tömörkény, Krúdy, Mándy Iván, Tar Sándor vagy Bodor Ádám remekműveitől. A marxista esztétika késztetésére kiváló értelmezői is megpróbálták valamiféle fejlődés rajzát megmutatni az életműben, amely a kívánatos „realizmus” felé vitte volna, de ezek a kísérletek nem tűnnek meggyőzőnek, inkább tűnik úgy, mintha novellái egyetlen hatalmas regény elszórt fejezetei volnának.
És mindez, minden végül visszatér nála Óbudára: a már említett, kényszerűen befejezetlenül maradt önéletrajzban olvasható, szívszorító vallomáshoz, amely elmondja, hogy nem fűzik szükségszerűen absztrakt nosztalgiák sosem látott tájakhoz, hogy számára nem vágyott őshaza Jeruzsálem, a hazát számára a látóhatár jelöli ki, határait tehát a Hármashatár-hegy kontúrjai. Neki Óbuda az égi és a földi Jeruzsálem egyaránt, házaival, embereivel, gyáraival. Egy olyan Óbuda látomása, amely jóformán egyedül őrzi már egy egykor valóban létezett városrész emlékét.
A Bécsi útról nyílik az az aprócska utca a Margit-kórház oldalában, amelyet nemrég róla neveztek el, fejszobra pedig, helyesen, a Krúdy-negyedben, az Andor Ilona Zeneiskola előtt áll, nem túl messze a Beszterce utcától. Egykori házán emléktábla. Hazaérkezett. Itthon van.
